A maczedoniai mozgalmak

A mostanában sokat emlegetett maczedóniai fölkelés úgy látszik immár utoljára járja. A fölkelő bandák garázdálkodásainak a török katonaság erős gátat vetett, és a betörő bandákat visszaverte bolgár földre. A török kormány erre a czélra csakis rendes katonaságot küldött ki, hogy ki legyen zárva minden kegyetlenkedés. E részben nem is fordult elő semmi kihágás. Az elűzött bandák bolgár egyenruhát viseltek és a bolgár hadseregnél használt Mannlicher-puskákkal voltak fölfegyverkezve. Ezek után igen érthető a maczedón bizottságok kétségbeesett könyörgése az európai hatalmasságokhoz segítség után.

Nem igen lehet azonban remélni, hogy Maczedóniában a nyugalom helyreáll, mert ez a nyugalom csak múló és látszólagos lesz s nem lehetetlen, hogy a mozgalom tavaszszal ismét kitör. Az a nagy izgatottság, mely Maczedóniában a kedélyeket ellepte, régi izgatások következménye s a bolgár kormány műve. A bolgárok magoknak akarják megszerezni Maczedóniát, és azzal izgatnak, hogy a török kormány nem hajtotta végre az orosz háboru után kötött békeszerződés azon pontját, mely a keresztények számára reformokat tesz kötelességévé.
Törökország most barátságos viszonyban áll Oroszországgal, Ausztria-Magyarországgal, legjobb alkalom volna a halogatott reformok megkezdéséhez. Ez azonban az ottani lakosság ellentétes érdekei, kivánságai miatt, szinte a lehetetlenséggel határos, mert mi az egyik törzsnek talán tetszenék, a másik ugyanezt nagy sérelemnek tekintené s a békétlenség és forrongás mindenféle reform mellett sem szünne meg.
Az ugynevezett Maczedoniának körülbelől egy millió lakosa van, kik nemzetségekre nézve bolgárok, görögök, szerbek, törökök s ezenkívül vannak még albánok és oláhok is. S ez a sok nemzetiség a legnagyobb össze-visszaságban, szétszórva lakik az egész területen: egyik falu görög, a szomszédja bolgár, azután szerb falu következik, majd török, majd oláh, vagy albán ugy, hogy még ha felosztásra kerülne is valaha a sor, lehetetlenség volna a tartományokat nemzetiségek szerint szétosztani.
Maczedónia nevű nép vagy nemzetiség nincs is, mert hiszen az egész területet, mint mondánk, bolgár, görög, szerb, stb. nép lakja vegyesen s mostanában annyit hallunk „Maczedonok”-ról, ez alatt tulajdonkép a most forrongó bolgár elemet kell érteni, melynek a többi ott lakó törzs, a mondott okoknál fogva halálos ellensége. S jól is mondja egy ottani viszonyokat jól ismerő angol diplomata, hogy Maczedoniában olyan, a milyen rendet csakis a török bír még tartani, de ha maga szabadjára eresztenék ezt a tartományt, soha vége-hossza nem lenne ott a vérengzésnek az egymást halálból gyülölő keverten lakó különféle népség közt, mely mind maga szeretne a többi felett uralkodni.

A gallér- és kézelőgyártás meghonositása

A gallér- és kézelőgyártás meghonositása tekintetében már sok kisérlet történt.
Vagy harmadfél évvel ezelőtt a kormány Philipson & Lechzinger berlini cégnek 72,000 frt szubvenciót ajánlott fel gallér- és kézelőgyár létesitésére, de ez sok huza-vona után elállott a tervtől.
Legutóbb Freund Vilmos fővárosi gőzmosó- és gőzfürdőtulajdonos rendezkedett be gallér- és kézelőgyártásra.
Azonban nem tudta még a vasalási teknikában annyira vinni, hogy gyártmányainak megadja azt a fényt, mellyel az uj áru bir s igy állitólag garmadában fekszik az áru raktárában, anélkül hogy azt forgalomba tudná hozni.
Ujabban Lénárt (Löwinger M.) gőzmosó-tuladjdonos ajánlkozott a kormánynak.
Kellő állami segélyezés mellett gallér- és kézelőgyárat alapit.

Az „Anyeginok” kora lejárt

A párbajellenes mozgalomhoz, mely legujabban Bourbon herczeg kezdeményezéséből s a magyar béke-egyesület határozata alapján nálunk is megindult, érdekes adalékot szolgáltat az alább elmondandó eset, melynek egyik hőse, bár külföldön él, magyar és honfitársunk.
A bolgár „Narodny List” 1898. évi folyamában egy közlemény jelent meg, melyet a viddini osztrák-magyar konzul, Sz. K., egy előkelő magyar család sarja, magára nézve sértőnek talált. A czikk azért támadta meg az osztrák-magyar konzult, mert állitólag tilalmi időben vadászott.
A czikk szerzőjéül a rögtön küldött segédeknek a bolgár szobranje egy tehetséges fiatal tagja, Czanov nevezte magát. A párbaj elkerülhetetlen volt. A segédek összeültek s megállapították a találkozás helyét és idejét.
De mielőtt még a választandó fegyvernemre nézve döntöttek volna, Czanov haza ment s megirta végrendeletét, mely meglepő vallomásokat tartalmaz elhatározása indokaira nézve.
Czanov ugyanis mint fölvilágosult ember és mint törvényhozó, elvi ellensége volt a párbajnak. És mégsem vonhatta ki magát a közvélemény nyomása alól. Ebben állt helyzetének ellentmondása.
Végrendelkezésének minden sora elárúlja a lelki tusát, melyet a boldogtalan ember önmagával vívott mig a hősies lemondással abban állapodott meg, hogy áldozatúl dobja oda magát a sötét előitéletnek. Egy rajongó idealista szól belőle az elvakúlt korhoz, a ki saját példáját állítja oda tanulságúl a becsület nevében űzött barbárságnak.

Ime az események összefüggő egymásutánja, a mint az Czanov önvallomásából, mely azóta egy elterjedt franczia folyóiratban is napvilágot látott, megállapitható. A jobb sorsra érdemes ifjú, mialatt segédei tárgyaltak, hazament s hozzáfogott végrendelete megirásához, melyre nézve úgy intézkedett, hogy halála után elküldjék minden klubnak és vivóiskolának s azonkivül Tolsztojnak.
Meghagyta egyúttal, hogy forditsák le bolgárra, oroszra, francziára és németre s erre és a nyomtatás költségeire 1000 frankot rendel ingatlanaiból. Azután józan, de könyörtelen logikával, a szláv fajlélek jellemző makacsságával állítja fel tételét, mely fokról-fokra vezeti őt egész a vértanúságig.
„Mindig azt tartottam, – irja – hogy mindnyájan kötelesek vagyunk egy eszmét vinni magunkkal az életbe s annak terjesztésére minden eszközzel, még életünk árán is törekednünk kell. A ki e véleményemben osztozik, érteni fogja, mért fogadtam el a párbajt.
Egyszerűen kitérhettem volna a párbaj elől s bevallhattam volna, hogy mely okokból teszem ezt. Némelyek talán gáncsoltak, mások gúnyoltak volna s ismét mások azzal vádoltak volna, hogy megbecstelenítem a bolgár nevet.
Nem vetettem volna rá ügyet s lelkiismeretem semmivel sem vádolt volna, mert a mily komoly volt a koczkázat rám nézve, hogy ebben a párbajban meghalok, vagy egész életemre nyomorék maradok, ép oly valószinű lehetett az is, hogy golyóm halálát okozza ellenfelemnek. De hát arra vagyok-e én rendeltetve: hogy megöljek, vagy sulyosan megsebesítsek egy embert?
Elfogadtam a párbajt, mert ezzel akartam erélyesen tiltakozni e barbár intézmény ellen. Erőm nem engedi azt remélnem, hogy az életben valami nagyobbszerű eszmét hagyhatok hátra, mint azok, a melyeket annyi vértanú hagyott ránk. Azt hiszem, részemről lesz, ha véremmel pecsételem meg a párbaj eltörlésének eszméjét. Beleegyeztem tehát a párbajba, nem azért, hogy ellenfelemre lőjek, hanem hogy kitegyem magamat golyóinak”.
Titkáról természetesen semmit sem szólt segédeinek. Azok azt hitték, hogy a párbajozás szándéka mindkét részről komoly; nem sejtették, a mit Czanov csak végrendeletében vallott be, hogy régóta elhatározta magában, hogy ha kihivják, elfogadja a kihivást, megjelen a párviadal szinhelyén, a lovagias mérkőzés minden szabályának eleget tesz, úgy tesz, mintha lőni akarna, de a döntő pillanatban, ha a vezényszót hallja, pisztolyát eldobja.
Pedig – s ez igen jellemző Czanovra – egy pillanatig eszébe ötlik az is, hogy ellenfele magyar s elhatározása már-már ingadozik. A magyarok iránt ugyanis, mint naplójában irja, ellenszenvvel viseltetett, mert ezek az orosz-török háborúban, melynek eredménye Bulgária felszabadítása lett, a törökök pártján voltak.
Ha tehát megölte volna ellenfelét, ezzel mintegy bosszút állt volna a magyarokon. Becsületére legyen azonban mondva, ezt a gondolatot Czanov hamar leküzdötte, sőt megnyugvással hallja, hogy ellenfele kitünő lövő. Így nagyobb a valószinűség, hogy eltalálja s halálával többet fog használni az eszmének. „A párbaj hire – irja – nagyobb feltűnést kelt, mindenki beszélni fog róla, az ujságok tárgyalni fogják az eseményt s következéskép az eszme propagálódni fog.”
Csak egy dolog aggasztja még. Hátha a segédek kardot fognak ajánlani? Ez esetben hiába minden, a szépen kieszelt terv füstbe megy, mert karddal kezében kénytelen volna védekezni s ezzel részéről a párbaj elfogadásának minden erkölcsi alapja elesnék. A segédek azonban pisztolyban állapodtak meg s Sz. K. segédei kétszeri golyóváltást ajánlottak. Fegyverbiróság elé vitték a dolgot s Czanov ekkor naplójába ezeket irta utószó gyanánt:
„Elhatározásom meg van érve. Első izben levegőbe fogok lőni, másodizben pedig, ha időm lesz, eldobom fegyveremet vagy ismét a levegőbe lövök.”
Október 21-ikén végbement a párbaj. Sz. K. lőtt először, mire Czanov eldobta fegyverét s halálosan találva rogyott össze. Segédei lesujtva állották körül hulláját s utolsó kivánságához képest közzétették végrendeletét.
Most, mikor a párbaj eltörlése iránt világszerte megindult mozgalom mind szélesebb hullámokat kezd vetni, hadd idézzük föl Czanov emlékét, a ki vérével pecsételte meg azt az igazságot, hogy a férfias bátorság nem épen összeférhetetlen a párbaj szigorú elitélésével.

Foucault ingája

Párisban október 22-ikén nagy ünnepéllyel ismételték meg Foucault ismert ingakisérletét, a melylyel ötven eszendővel ezelőtt bebizonyította, hogy a föld forog.

A kisérlet, a melyet a Pantheonban Rouillot miniszter és számos előkelőség előtt végeztek, ezúttal is kitünően sikerült. Manapság már minden diák tudja, hogy mi az a Foucault-féle kisérlet, de ötven eszendővel ezelőtt óriás feltűnést keltett.
A kisérlet Párisban harmincznyolcz óráig tartott. Egészen úgy hajtották végre, mint ötven évvel ezelőtt. A Pantheon kupolájának csúcsára egy hatvanhét méter hosszú, vékony vasdrótot erősítettek, a mely a finom homokréteggel behintett padlóig ér s végén huszonnyolcz kilós sulyt hord.
Az inga tudvalevőleg mindig ugyanabban a síkban mozog s ez a sík nem változik akkor sem, ha a pont forog is, a melyre föl van függesztve. Foucault ingája körűlbelől harmincznyolcz óra alatt 360 foknyi forgást tesz, vagyis visszatér eredeti helyzetébe. Más szóval, ezalatt a harmincnyolcz óra alatt a templom s vele együtt a föld is megfordúl az inga síkja körűl. Foucault ingakisérletét 1852 óta a kölni és a speyeri dómban is megcsinálták.

Sverdrup hazaérkezése

A híres éjszaki sarki utazó, Sverdrup szeptember 28-án érkezett a *Fram* hajóval Krisztiániába. Két pánczélos hajó több svéd miniszterrel, a polgári és katonai hatóságok, valamint a tudományos világ képviselőivel eléje ment a *Fram*-nak. A mikor Sverdrup és az expediczió többi tagjai ágyulövések között partra szálltak, a közönség nagy lelkesedéssel üdvözölte őket.

Egy debreczeni diák távgyaloglása

Merész és fárasztó vállalkozásba kezdett a nyáron Erdélyi Károly debreczeni theologus. Gyalogszerrel indult Debreczenből Londonba s onnan most tér vissza, ujra gyalog. A fővárosba f. hó 10-én virradóra ért s most a budapesti egyetem kör vendége.
A világlátott ifju az utolsó nap közvetlenül csak Szabad-Batthyányból jött, ahonnan az előző éjjel két órakor indult el s így huszonnégy óra alatt nyolczvanöt-kilenczven kilométer hosszu utat tett meg. Erdélyi Debreczenből junius 28-án indult el gyalog, hogy megnézze az angol koronázást.
Budapest, Oderberg, Ratibor, Oppeln, Boroszló, Frankfurt és Berlin utbaejtésével augusztus elején Hamburgba érkezett. Onnan természetesen hajón ment át Londonba, a hova 9-én érkezett. Tíz napot töltött az angol fővárosban.
Augusztus 18-án indult el ismét Londonból s Doveren át, Calaisba hajózott, ahonnan ismét gyalog folytatta utját és augusztus 27-én Párisban volt. Ötnapi párisi tartózkodás után Genfbe gyalogolt. Genfből a szavojai herczegségen keresztül Petit St. Bernarde-ba, a honnan Aostán keresztül szeptember 18-án Turinba érkezett. Innen Milánón, Brescián, Veronán, Trevisón, Udinén át gyalogolva a mult hónap 27-én hagyta el az olasz határt. Budapestre Nagykanizsán és Székesfehérváron át jött.

A balázsfalvi majális következményei

Wlasics Gyula közoktatásüügyi miniszter fegyelmi vizsgálatot rendelt el a balázsfalvi érseki főgimnázium tanári kara ellen, mely megengedte, hogy a gimnáziumi ifjuság által rendezett majálison az államellenes *Desteaptate Romane*czímű dalt énekeljék, és hogy román nemzeti színű lobogókkal vonuljanak a gimnázium helyiségéből a városon keresztül – a tanári kar vezetése mellett – az ünnepély szinhelyére. Egyébként a magyarellenes tüntetés a bíróságot is fogja foglalkoztatni, mert a VIII. osztály három tanulója ellen államellenes jelvények viselése miatt a bünfenyítő eljárást megindították.

Akikért Zola sikra szállt

Zola, ki a szépirodalom lobogójára, a minden konvenczióval szakító igazság elvét írta, nincs többé! Elvitte, a különbséget nem ismerő halál. Itt csupán Zola legnemesebb tettének főalakjait mutatjuk be. Az áldatlan Dreyfus pör Zolát némi tekintetben s főleg teljesen obszurus körökben népszerütlenné tette, de egyszersmind a franczia nemzet felvilágosodott elemei és a világ összes művelt népei elé ideális alakká varázsolta. Zola sikerült arczképe kapcsán, czímlapunkon az ártatlanul, borzasztóan meggyötört Dreyfust a börtönben és családja körében látják t. tisztelt olvasóink.

(Forrás: huszadikszazad.hu)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ