Ma lenne Zoltika hetvenkét éves. Apám gyermekkora óta ismerte, így csak Zoltikának szólítottuk vállalati jogtanácsos korában is. Kedveltük, s ő is kedvelt minket, és szeretettel idézte rég elnémult gyermekszájamat.

Ma tizenkét éve volt apám temetése Marosvásárhelyen. Szinte tükörsima jégréteg borította a ravatalozótól a sírig vezető kaptatót. A gyakorlott klérus csak-csak tartotta valahogy az iramot, de köztük és a szomorú világiak közt egyre növekedett a szakadék. Egyszerűen: csúsztunk hátra. Anyámra pillantottam, aki alól úgy csúszott ki a lába, mint az újszülött csikó alól. A gyülekezet végén még nagyobb volt a gond: ott már a dominóelv érvényesült.

Megvolt az egyházi és világi búcsú. Fogadtuk a részvétnyilvánításokat. Ott volt Zoltika is, hogyne lett volna ott, és mindnyájunknak vigasztalódást kívánt.

— Boldog születésnapot! — mondtam.

— Hát… most nem erről van szó… — mondta a hatvan éves Zoltika, és szomorúan kisisonkázott az életünkből.

Budapest, 2012. II. 12.

1. Somorčík Sz. Rozália:
   2012. február 12. 21:20

   Ne haragudjon kedves Béla, lehet nem illik, de annyira nevettem, és nagyon tetszik.

2. CSELÉNYI Béla:
   2012. február 12. 22:18

   Sajnos mi is nevettünk. Nem lehetett elkerülni. Adódtak más helyzetkomikumok is.

3. Somorčík Sz. Rozália:
   2012. február 16. 08:41

   Igen, a helyzetkomikumok, azok sokat érnek.