(Puzzle-darabok életemből)

Főn van Svájcban. Ez a hisztériás szépasszony teljesen kiszámíthatatlanul tör be Luzernbe és ugyanúgy tűnik majd el, fejükre állítva az időjósokat. Egyből kitisztul a tér, ha nem lenne a két nagy hegy, a Pilátus és Rigi, ami lezárja (ilyenkor a teraszunkról látom, tele van vagy sem a kerthelyiség a csúcson), több mint 200 km távolságra is tisztán kivehetők a hegyek, minden színt kap, a képeslapkészítőknek, turistáknak, felkínálja a kisminkelt Svájcot. Istenem, be jó lenne Benedek Elek apóval megnyergelni a főnt, végigvágtatni az Alpokon, majd átülni a Nemerére, hipp-hopp hazarepülni Vásárhelyre, a Somostetőre. A Nemere megmaradt a honvágy szelének, csak a miénk, és csak ott, Erdélyben fúj. Hideg szél, metsző hideg, kabát és ing alá is bebújó, de emberformáló, nem romboló vagy ronda-hízelgően simogató… Haza, Erdélybe, Marosvásárhelyre, ahol 1943-ban születtem, így visszagondolva nem a legjobbkor és nem a legjobb helyen, de hát ebbe igazán ritkán szólt még bele ember.

Nem illene, hogy saját emlékeim legyenek az első éveimről, de két bátyám jóvoltából még a háborúból is kaptam kóstolót. A húgommal fabőröndbe csuktak és odatoltak az előszobai szekrény elé, majd a szekrény tetejéről a vasalókat a bőröndre dobálva tanítottak, hogy milyen is volt a bombázás, szerencsénkre az arra járó családi orvosnő (bejelentés, kihívás nélkül is jött családi orvos, vagy mi, betegek voltunk kevesen, vagy valahogy más volt az orvosi hozzáállás) szabadított ki bennünket. Na meg szentháromsági-réti Berecki Réginának köszönhetem, hogy ezekről a nagyon távoli és ködös időkről maradandó emlékeim vannak. Régina a „háztartásbeli alkalmazott” címet nyerte el az új rendszertől. Cselédnek kérte be magát hozzánk, és az is maradt a szó nemesebb, szolgáló értelmében. A ház előtt vajúdott, a világháborúban nyoma veszett Jakab szerelmének gyümölcsével, amikor édesanyám behívta vagy besegítette, hogy ne az utcán szülje meg a gyermekét. Halva született a gyermek, s két-három napi pihenő után megkérte édesanyámat, hadd szolgálja le a jótettet egy pár heti munkával. A pár hétből közel negyven év lett. Régina egyik feladata volt, hogy este beállt a két hálószoba közös ajtajába, és mesélt gyermekkoráról, majd a mi gyermekkorunkról, míg elaludtunk. Analfabéta volt (egy a több százezer közül), a húgomnak sikerült megtanítania annyira, hogy a nevét leírja, de ezen túl már nem vesztegette az idejét. A családjukban, mondta, volt ki az orvosi egyetemre is eljutott – igaz, mint kapus, de ha olvasásról vagy műveltségről volt szó, akkor mindig Pistát, az idősebb testvért tolta előtérbe az egész népes család (talán tizenketten voltak testvérek). Édesapjuk évente kétszer bejött gyalog Szentháromságból, meglátogatta fiát, lányát. Szó nélkül jött be a mindig nyitva álló hatalmas vaskapunkon, elő a filagóriából a fejszét, felvágta a halomba rakott faágakat (ezzel melegítettük nagymosáskor az üstöt) s azzal úgy, ahogy jött, elment, nem emlékszem, hogy egy szót is váltott volna apja meg lánya. Réginától tudom, a ház, amiben laktunk, azelőtt zsidó mulató volt (bál meg egyéb rendezvények helye), de a tulaj Auschwitzban maradt. Hogy mi hogyan költözhettünk belé, örök rejtély, mert sem az új, sem a régi rendszer különös kegyeltjei nem voltunk. Édesapám nagyon szigorúan megtiltotta nekünk, hogy bárhol is arról beszéljünk, hogy mi négyszobás házban lakunk. Ez hét személyben számolva olyan hatalmas fényűzésnek számított annak idején, hogy ha rossz helyen kotyogjuk el, hát rögtön ránkköltöztettek volna még egy családot. Bár heten sohasem voltunk, mert az elején az örökösöknek fizetendő házbér csak úgy jött ki, ha lakót is tartottunk, többnyire orvosira járó jobb családok csemetéit. Az egyik arról maradt emlékezetes (a Regátból jött), hogy a levesét a fém bilinkben főzte rendszeresen, így nekünk porcelain- vagy cserépbilit kellett beszerezni. Amikor mind a három fiúgyermek bilire került, és a legépületesebb szórakozásunk a vasutazás lett, miközben dolgunk végeztük, Pista (ezúttal már az én bátyám) alatt eltörött a bili, és komoly orvosi beavatkozásra volt szükség, hogy eltávolítsák a szilánkokat.A házbérfizetés nem csak szüleim pénztárcájának, Pista fenekének hagyott fájdalmas emléket, hanem a Miki hátának meg az enyémnek is. Készpénzben kellett a szomszéd utcában lakó tulajnak átadni, és egyszer a már hétéves Miklós bátyámat meg engem háromévesen bíztak meg, hogy átvigyük a borítékot. Sajnos, a bácsi nem volt otthon, s közös megegyezéssel becsúsztattuk a borítékot a kapu alatt, nem számolva azzal, hogy ott az udvarban öt család is lakott, így azt a havi bért újra elő kellett teremteni. Ekkor került elő először, de sajnos nem utoljára a borotvafenőszíj, ilyen alkalmakra apámnak egyetlen pedagógiai eszköze, s mindkettőnket szépen egyformán csíkosra vert vele.

(Folytatjuk)