Matek

Kóbor tanár úr ősbölény, abból a békebeli, kihalófélben lévő gárdából, amely még a nyolcosztályos elitgimnáziumban kezdte a pályáját, ahol tudósok gyülekeznek a tanári szobában, akadémiai tagok, a tanárúr a keresztneve, elképzelhetetlen, hogy valaki Laci bácsinak, vagy szentségtörően Laci bá’ként említse, súlya és értéke belesűrűsödik abba a képbe: még járunk szilvát szedni elsőben, tudjuk, ő lesz a matektanárunk, valami betegség, operáció után tér vissza a gimnáziumba hosszú idő után, és az igazgatóval az élen az egész tanári kar rohan elé, támogatják, kérdezik az egészségéről, aggódnak, nem kellett volna eljönnie, még pihenhet egy hetet, bírni fogja vajon. Esemény, ahogy belép a gimnáziumba, olyan büntetései vannak, legendákkal szembesülünk, de nekünk már egy gyengített változat jut, hogy a diáknak pontban reggel hétkor, amikor a rádióban a pontos idő az ötödiket sípolja, meg kell nyomnia a tanár úr csengőjét, és bemutatnia a házi feladatát.

Már a hírétől is félünk. Megtart néhány órát, visszaesik az egészségi állapota, helyettesítik a matekórát egy-két hétig, aztán két hetet megint ő, így megy el az első félév. Nem olyan nagy baj, az osztály egy szintre hozása folyik, ezerféle iskolából jöttünk, szilárd alap kell a magasabb matematika alá. A zűrzavarnak Botos Laci meg még néhány bátrabb fiú a kedvezményezettje, ő bevallja, hogy nem érti, utálja, meg se próbálja fölfogni a matekot, valahogy csak lesz, svejki derűvel, túl kell élni a négy évet, és ehhez igazítja a bevethető fegyverkezést, bevés magának a naplóba egy hármast matekból az egyesek és kettesek közé, a szakmai tanáraink nem keverednek a gimnáziumiakkal, szünetben az asztalon hagyják a naplót, amíg kimennek cigarettázni.

Kíméletlen diktátorként uralkodik az osztályon, hatalmas intellektus és bogaras öregember, egyéni tanítási módszere van, humora is, régi tanítványai nevét ragasztja ránk követhetetlen társításokkal, így leszek hamar Titi, a dicséretet kiérdemlőnek ki kell menni az asztalhoz, ahol vállonveregetésben részesül, a büntetés szintén nevekkel, a szocialista béketábor ellenségeinek a megnevezésével történik, Te Tito, te Adenauer, te Nixon!, és minden órán kioszt, beír néhány jegyet a naplóba, sosem tudható menet közben, kit figyel, ki az áldozat, talán ő sem dönti el előre. Közben küzd a betegségével, néha álló helyében elszürkül, leizzad, vizeletfoltos nadrágban jön órára, gyufaszálat vesz elő, és óra közben kibányássza a fülzsírt. Szórakozott, az elmúlással vív, és kegyetlenül játszik velünk.

A matematika-oktatási módszere tényleg egyéni, nem oldunk meg feladatokat, hanem beszélgetünk a matematikáról, logikai úton felépítjük. Inkább fogalmazási, stilisztikai feladatot végzünk közösen, az órán jegyzetelni kell, olyanféle óramű pontosságú mondatokhoz jutunk el, amelyekben ilyen fordulatok szerepelnek, egy, csak egy és mindig ugyanaz az egy pont felel meg… Ezeket otthon meg kell tanulni a következő órára, ennek kikérdezésével kezd, aztán fölvesszük a fonalat, és továbbhaladunk. A számonkérő részben mindenki igyekszik terepszínűvé válni, egyetlen névelőbe képes belekötni, és lenixonozni, lejohnsonozni a felelőt, aki már csak abban reménykedhet, hogy óra végéig, az osztályozásig nagyobb tévesztések is előkerülnek, és elfedik az ő botlását, de kiszámíthatatlanul nagy koponya az öreg, rosszullétei alatt is mindent lát, mindent megjegyez. Az új ismereteket fölfedező második órafélben négyen-öten vagyunk igazán aktívak, akik rá tudunk állni az öreg csapájára, ki tudunk pattantani az agyunkból egy neki tetsző félmondatot, amiben gondolkodási teljesítmény van. Én tulajdonképpen élvezem, a feleltetős szakaszban ritkán futok hibába, az újat gyúróban pedig ott vagyok a jók között.

Amikor a fiatalabb szaktanárok helyettesítik, szabályosan elképednek azon, hogy egyszerű alapműveleteket nem gyakorolt be az osztály, nem tudunk feladatot megoldani, az ő igazságukat érezzük mi is, egy elmúlt világ küzd a modernnel, matekból le kell majd érettségizni, írásbeli példákat megoldani, egyáltalán benne van ebben a felépítésben az, hogy egyszercsak végetér az elmélet, és elővesszük az Obádovicsot? De ő zárja a félévi jegyeket, négyes vagy ötös vagyok, a zűrzavaros három hónap után alig bukik valaki matekból. A második félévet végig tudja dolgozni, beletörődünk, nincs más választásunk, ő akkora tekintély, hogy a helyettesítő tanárok sem merik bírálni. A második év végig ő, egy-két kisebb kihagyással, aztán nyugdíjazzák, harmadik-negyedikben még vagy három matektanár, aki vért izzad velünk, hogy valamire megtanítsa az osztályt, pótolhatatlan lemaradásaink vannak.

A legalkalmasabb általános intelligencia-mérőnek tartom még mindig a matematikát, kora gyermekkorban mérhető, és megjósolható belőle az egész életpálya, hogy a személyiség mennyire képes megoldandó intellektuális, racionalizálható feladatnak tekinteni a kihívásokat, amikkel az élet szembesíti. És valószínűleg igaza volt az öregnek abban, hogy nem a feladatmegoldás a lényeg, hanem azok a pályák, amik ezen a réven kiépülnek a gondolkodásban, és meg lehet fordítani a folyamatot, különösen azok esetében, akiknek nincs tehetségük a matematikához: egyből a pályákat építeni, azt az eszenciát tisztára pároltan beléjük csöpögtetni, ami a feladatmegoldások után a tehetségesekben magától letisztul, a tehetségtelenek, ez a többség, így is úgy is végigszenvedik a négy évet. (később: Bolyai János pályájában mintha ugyanez a törekvés uralná el a matematikai világrend bevezetésének szükségszerűségét a normalitás érdekében.) Góré Józsi meg Szultán mindig megírják a házi feladatot, gyakorolják a feladat-megoldást, tudják, mit kellene tudnunk matematikából.

Nekem eddig szárnyalás volt a matematika, képesség, amit megkaptam a születéssel, más ügyes a tornaórán, én ebben vagyok jó, és imádom a versenyfeladatokat, a rejtvényszerű feladványokat, amikor magam sem tudom hogyan, egyszercsak kipattan a megoldás, megtalálom a rejtett összefüggést, megfejtem, amit egy másik értelem fölfejthetően elrejtett, kiválogatom a rengeteg adatból a szükségeseket, vagy éppen a kevésből kikövetkeztetem a hiányzót. Ezekért a megvilágosító pillanatokért érdemes élni, a többi már számolás, munka, favágás, abban nagyvonalú vagyok és gyors, be-becsúszik hiba. Ez az öröm hiányzik a Kóbor óráiból. És utálom a drillt, a diktatúrát, rám is átragad a többiek hisztérikus félelme, nem lehet úgy megtanulni, hogy értelme legyen, gépies magolás folyik, egyre nagyobb a szövegmennyiség, amelyet memoriterként görgetünk, számukra értelmetlen zsolozsmát hadarnak, amikor felszólítják őket, és nem érthetik, miért lesz belőlük, te, Kennedy, amikor kimarad véletlenül egy szó a rituális szövegből, az elégséges-elégtelen szintjéről tekintve értelmetlen emberkínzás, hasznosság szempontjából mindenki jobban járna, ha típusfeladatokat gyakorolnánk. Első végére valahogy úgy alakul, hogy négyes és ötös között vagyok, valamiért elégedetlen velem, ezt jelzi a hosszú hezitálása két jegy között, én még nem veszem észre, azt hiszem, készül bennem az a másodikos, ő már látja, aki a következő évben nagy ívben beleszarik az egészbe, azt sem tudom, hogy megadta-e az ötöst vagy négyesre zárt, bizonyítványosztás után ottmaradtunk júniusban szakmai gyakorlatra, és találkoztunk a buszon, és határozottan megörültem neki, hogy emberként, az iskolai kereteken kívül találkozunk, ha lett volna hozzám egy emberi szava, csak annyi, hogy remélem, megértetted, miért kaptad azt a négyest (ötöst), talán megnyer magának, de Kóbor tanár úr megszokta, hogy a diákjaival a tantárgyán keresztül érintkezik. Fogadta a köszönésemet, kis biccentéssel nyugtázta, és átnézett rajtam. Gondoltam arra is, hogy éppen nagyon beteg, talán a kórházba utazik, fájdalmai lehetnek, de nem volt megértésem számára. Ekkor, biztosan tudom, megszakadt a kapcsolatunk.

Szabó Zsuzsival szerelmesek vagyunk egymás számára, első szerelmet átélő boldog és naiv elvakultak, akik se látnak, se hallanak egymás közelségében, de még inkább a külvilág, a környezet elképesztése, irigysége, bámulata irányában. Minden szünetben megkeressük egymást, behúzódunk egy hátsó padba az osztályban, vagy egy folyosószögletbe, vagy sétálunk kézenfogva, csak mindenkinek meg akarjuk mutatni a kettősünket, és köszöntjük együtt a szembejövő tanárokat, szemtelen fiatalságunkkal emlékeztetjük a vén szarokat, köztük a Kóbort, hogy van ifjúság, és van vidámság, és ez sokkal többet ér mindannál, amit ők képviselnek avítt konzervativizmussal. Csak erről szólnak együttléteink, mutatjuk magunkat, ha kettesben vagyunk, én butácskának tartom őt, mert olyanokról szeretne burkolt, de átlátszó kétértelműséggel beszélgetni, látszólag biológiai kérdésekről, mint szeretkezés, meg anatómia, ami alapjában malackodás, meg, erre majdnem rávesz, romantikus felhangokkal, olcsón lehetne venni ezüstgyűrűt, ami tisztára olyan, mint az igazi karikagyűrűk, és hordanánk, két egyformát, és úgy ül velem szembe, hogy ragyognak a fekete gombszemei, pukkadozik a humoromtól, én meg tudom, hogy a kettesben töltött intim pillanatok azonnal fölforrósodnának, ha – Egyre jobban érzem, hogy semmi közöm hozzá, mert nem merem megcsókolni, vele nem tudom átlépni a határokat, ő valószínűleg megérzi, hogy elégedetlen vagyok vele, vagy valami őrültség van bennem, ami nem úgy válaszol az ő hívásaira, ahogy normális lenne, de kitart mellettem, amíg én meg nem szakítom a kapcsolatot. Nekem ő a zászlóm a Kóbor ellen.

Mert a matekórákon elszabadult a pokol. Olyan anyagrészhez értünk, zárójelek fölbontása, megoldóképletek, gyökvonás, amelyek fél- és egészoldalas definíciókat eredményeznek, ezeket be kellene biflázni, a módszerrel, mert technikai kérdésekről van szó, nem tudunk eljutni hozzájuk, a tanár úr lediktálja, én fölhagytam a tanulással, fontosabb dolgaim vannak. Ha feladatokkal közelítjük meg a matematikának ezt a gyakorlati részét, olyasmi mint a szorzótábla, tudom, akkor sok, száz vagy ezer feladat megoldása közben a műveletek, mint ezerszer elismételt, automatikussá váló mozdulatok, beépülnének az eszközkészletbe, amin nem kell gondolkodni, de én még az érettségin is csak úgy tudok zárójelet föloldani, hogy a betűkkel jelölt számjegyek helyére kettőt és hármat teszek, ezeknek tudom négyzetét, gyökét, (az egy nem viselkedik szabályosan, tehát nem foglalkozunk vele, és a nullával sem, amihez megintcsak nemlogikus, megegyezéses szabályok társulnak, túl sok a kivétel, a szabályok nem a logika törvényeit követik), és ki kell próbálnom, föl kell fedeznem minden faladatban, mi a műveleti szabály, és valahol mindig elrontom, ahogy a nyolcszor hetet is homály fedte egy ideig annak idején. Kóbor tanár úr matematikatanítási módszertana itt megbukik, rajtam elsősorban. Ő fáradt öregember, én lázadó fiatal. Nem csak a lustaságom, sőt, elsőben respektált, a matematika a lusták tudománya, ebben egyetértünk, valaki nem akar huszonhét egyforma szám összeadásával bajlódni, és kitalálja a szorzást, Gauss példáját ő maga mesélte el, a szabadulni vágyó tanító föladja a diákoknak, hogy távollétében adják össze egytől százig a számokat, és a gyermek Gauss rájön, hogy párokba állíthatók a száz alatti számok, 1-99, 2-98 stb, és még ki sem lépett a tanár a teremből, már megvan a végeredmény… Ez gyönyörű! De az, hogy az x – y miért viselkedik másképpen, ha zárójel fogja közre őket, s nem mindegy, hogy egyenként van fölöttük a négyzetre emelés vagy külön-külön, ez nem tud felizgatni. Ennél Molnár Zsuzsi, minden naiv bámulatával irányomban többet ér. És meg fog jönni az a nő, akár a perdita szerelem formájában, aki meglátja bennem az istent, az ígéretet. Szabó Zsuzsi csak érez valamit, azért marad mellettem. És Gyurival elhitetem, ostoba játék, hogy Zsuzsi bukik rá, velem csak azért jár, mert az ő közelébe akar kerülni, és Gyuri elhiszi, zavarba jön, amikor Zsuzsival kézenfogva állunk előtte, összetartozva, pedig Zsuzsi igazából őt szereti, csak hozzám köti valami konvenció, és Zsuzsi részt vesz a játékban az én akaratomnak megfelelően, ez kiábrándít végképp.

Kóbor tanár úr tudja, nagy koponya, én vagyok az ellenség. A gyalázkodó megszégyenítés-sorozat új elemmel bővül, a te Johnson, te Nixon, te Churchill sorozat utolsó elemévé, a felsőfokká: a te, Krebsz válik. Elismerés és eltemetés egyben. Mert amikor a módszer elszabadul, és valamit meg kell fogalmazni, én még mindig megvillanok időnként, kapok vállonveregetést, a váratlanra én reagálok legjobban, de inkább a stiliszta vagyok már, aki a szavak értékét tudja. Én csak Zsuzsit tudom felmutatni, egyre kevesebb meggyőződéssel. A matekórákat a gyomromban jelző fájdalommal várom, megint meg fogunk küzdeni, az ellenfél meg van győződve az igazáról. Minden órán megaláz, Zsuzsit is belekeveri, az életemet kritizálja, a legmélyebb egyéniségemet, amely természetesen tele van ellentmondással, kétséggel, vívódással. Zsuzsival puszit váltunk, találkozáskor és elbúcsúzáskor összehajolunk, puszi jobbról és balról, demonstráljuk, hogy köztünk intim kapcsolat van, de kettesben nem tudjuk megérinteni egymást.

Zsuzsi nem azt kapja tőlem, ami normálisan elvárható lenne az ő várakozásában, és kitart mellettem. Ezt becsülöm benne. Fürtös fekete haja csigákban göndörödik túlságosan fehér arcbőre mellett, egy kis gamin, egy imádnivaló apró kobold, akiből folyton kipukkad a nevetés, aki bámul engem, aki bármit megtenne értem, ha megkérem, magamhoz láncolom, és egyre több a kétségem. A józanodás a szerelemből, amiben megelőztem őt. Ő gyerek, aki felnőtt nőt alakít, felnőtt nő, aki gyerekesen élvezi a felnőttkor örömeit. Ezt imádom, és egyre jobban utálom benne. És még mindig, Zsuzsit mondani, hosszú, zsibongó zsékkel, máig élvezet.

A szexualitás fontos. Gyötrő. Feladvány. Egy negyedikes kollégista lány megüzeni, hogy jó vagyok nála, ez azt jelenti a szóhasználatunkban, hogy nem utasítaná el, ha közelítenék hozzá, és a kollégista lányok, az osztálytársak fölkészítenek, közlik a lényegi információt, Ágnes baszni akar, mindenáron, ez hiányzik az életéből, ki akarja próbálni, a dugást, a tömést, a kefélést, a kamatyolást, a dörzsölő és megsemmisítő erőt, amely belehatol forró kéjjel az ő megnyíló nedves kíváncsiságába, és le akar feküdni valakinek, őszinte odaadással, kotont hord a zsebében, állandó készenlétben, és randikról tér vissza kielégítetlenül, hogy már majdnem összejött, de a fiú elélvezett mielőtt belekezdett volna, és olyanokat mesél a hitetlenkedő csajoknak, hogy felét sem hiszik. Az az érthetetlen a dologban, hogy miért a nála fiatalabb fiúkkal próbálkozik. A srácok, azt hiszem, bármelyik közülünk, elfogadná egy numerára, kitárgyaljuk, a túlvilágon a férfiaknak az orrára húzzák a kihagyott női szerveket, ilyeneket tudunk, meg tűzoltásra a moslékosvödör is alkalmas, pedig igazán jó nő, szép az arca, kiváló az alakja, valami differencia van benne, egy felnőtt férfi, aki ismeri a dörgést, percek alatt megszabadítaná a szüzességétől. De, úgy látszik, az meg neki nem kell. Mert az. Szűz. Kurva. Szűzkurva. Ágnes az ideális partner, jobb mint Zsuzsi, ez is erős motívum a menesztésben, pedig vele egyszerűbb és őszintébb lenne, lehetne, előbb- utóbb egyszerűen azt mondanám neki, hogy tanítson meg csókolózni, és nem szakadna ránk az ég, de lehet, valamelyik barátnőjének elmondaná naivan dicsekedve, ez visszatart, ő sem jutott sokkal előbbre a tapasztalatokban, csak vágyik rá élményszerző kíváncsisággal, és ezt az intimitás hiányt egyre jobban érzem mellette.
Kóbor tanár úr minden órán nyilvánosan megaláz, nem csak a matekkal, Zsuzsit is fölemlegeti, Ágnest is, vele is látott, pirulok, égek, táblához hív, természetesen nem tudok feladatot megoldani, vagy Góré vagy Szultán füzetéről másolom a leckéket, sokszor a szünetben, az utolsó pillanatban. Mert lecke van, és dolgozat is van, de csak Szultán és Góré Józsi szenved meg vele, a többiek mind másolunk, ők megkérdezik az idősebbeket, megtanulják hagyományosan a matekot, nekem ilyesmire nincs időm. Puskázunk, csalunk, ahol és amennyit lehet. Gyártjuk a tenyérbe rejthető cetliket, a legfontosabb képletek bele vannak vésve a padba, némelyek még a füzetet, könyvet is kinyitják a térdükön, Kóbor tanár úrnál lehet, üldögél a katedrán, mielőtt körbesétálna, nagy zörgéssel, körülményesen föláll, mintha jelezne, most tessék eldugni a puskákat. A megszégyenítések annyira durvák verbálisan, annyira megaláznak, hogy ott akarom hagyni a sulit, Kóbor néha szinte csak nekem szenteli az órát, csak engem aláz. Kiss Laci ebben az évben megy el (mégsem, negyedikben még ott van köztünk, amikor színházat játszunk), valamiből elege lett, pedig aránylag jól tanul, érzékeny kamaszok vagyunk mind, egy héten át mindenki lebeszéli az elhamarkodott lépésről, azt mondja, elmegy bányásznak, egy év múlva a havi ötezret is megkeresi.

A szocialista országok kulturális kapcsolatainak keretében időnként népi együttesek látogatnak szép városunkba, grúz, azerbajdzsán, albán táncesteket élvezünk végig, mert a kutya sem kíváncsi rájuk, ilyenkor telefonálnak a kultúrházból a fiú- meg a lánykollégiumba, vatta kell, jöjjön száz-száz ember, és mi megtöltjük a nézőteret. Délelőtt elkísértette magát Ágnes a büfébe, kellemetlen, addig totomáskodtam, amíg neki fogyott el a türelme, és megszólított a folyosón, elsősorban udvarias vagyok, nem akarom megsérteni, megyek mellette, és fülig pirulok, pedig ez még nem jelent semmit, de én kaján figyelmet látok minden szempárban, a büfében, sokan vannak, a felkaromhoz nyomja a mellét, egyáltalán nem véletlenül, ki lehetne kerülni a tolongásban, ő negyedikes, én másodikos, szégyellem, hogy együtt vagyunk, hogy belém van ez a nő zúgva, hogy mutatja, szinte minden szemben azt látom, hogy a rámenős csaj megfogta a kisfiút. Zsuzsival bájosak voltunk kettesben, Ágnessel lesír rólam az a két év korkülönbség, hatalmas távolság, állandó szégyenkezés. Bandázva megyünk a belorusz népi együttest megnézni, a park előtt szólnak a többiek, Titi, téged várnak, Ágnes ott áll, leszakadt a lánykollégium kivezényelt csapatáról. Kettesben, egy kis kerülővel megyünk át a sötét parkon. Még mindig nem tudok csókolózni, a padokon egymásba merült párocskák, ezért vagyunk mi is itt, valamit kezdenem kell. És Ágnes mögé kerülök, így nem lehet csókolózni, hátulról átölelem. Megáll mozdulatlan, mint tehén a bikának. Azt csinálok, amit akarok, ez tiszta és világos véleményem szerint kiábrándító, undorító, de az anatómiai érdeklődés erősebb, bebarangolom ballal (az az érzékibb) a titkos tájakat, ő liheg, nemigen akarom elhinni, hogy ennyire élvezi, mert fogalmam sincs, mit kéne művelnem a fölfedező kezemmel, hogy neki jó legyen. Hátranyúl egyik kezével, a sliccemre markol, ezt már nem hagyom, mennünk kell a színházba, mondom, és szavamat veszi, hogy hazafelé megint erre kerülünk. Még odaérünk kezdésre. Az előadás végén vár a színház előtt, én megyek a fiúkkal az ellenkező irányba, még utánam is kiált, nem jössz, Titi? Visszakiáltok: Nem!

Harmadikban és negyedikben van néhány kudarcos próbálkozásom. Az nem igaz, hogy nem tudnám fölvenni a lépést, nekiülök a matek házi feladatnak, figyelmesen végignézem a füzetben, mit csináltunk az órán, elolvasom a tankönyv megfelelő fejezetét, érthető, világos, a fizika példája erős, van nekem agyam, és nekiállok megoldani a házi feladatot. Az Obádovicsban hátul ott a végeredmény, szinte soha nem az jön ki nekem. Szultánnal megbeszélem, odaviszem hozzá a füzetem, nézze már meg, hol rontottam el. Szultán konok és következetes elme, sváb fiú ő is, ebből van valami szimpátia köztünk, megállíthatatlanul megy mindenben a maga útján, azért is lett ez a beceneve, mert keleties bölcsesség, megfontolt lassúság van minden mozdulatában, elnyújtott szavában, a bélyeggyűjtés a mániája, eljár a filatelisták helyi szervezetébe. És rámutat valahol valami primitív hibára. Egyből elmegy a kedvem az egésztől. A geometriai fejezeteket szeretem, ezeknél együtt vagyok a tananyaggal, a feladatok hasonlóak azokhoz, amelyeket szerettem azelőtt, az ember rajzolgatja a vonalakat, és egyszercsak észreveszi, hogy ott egy derékszög, vagy odarajzolható egy kör, és a többi már csak számolás, alkalmazás, favágás.

Apámmal a nagy beszélgetés után mégis közlöm, hogy a matekkal vannak problémáim, szerez egy tanárt, fiatal mérnök, száz forint óránként, apám: nem számít a pénz, annyit mész, amennyire szükséged van. Ott ülünk a panellakás konyhájában, két óra alatt elmondja nekem az egész középiskolás anyagot, közbekérdez, értem-e, s ha meggyőződött, továbbmegyünk. Becsületes ember, pótvizsgára felkészítésben a legjobb, tudja a város, és a sötét koponyákhoz szokott korrepetitor közli, hogy tehetség vagyok matematikából, fölösleges hozzá járnom. Körvonalazom, mi a baj velem. Az nagyon egyszerűen orvosolható, előveszem az Obádovicsot, fokozódó nehézségben követik egymást a feladatok, és rászánok egy-két hónapot gyakorlásra, feladatok megoldására, ehhez nem kell ő. De én lusta vagyok, még elhatározni sem tudok ilyesmit.

Az érettségin hat feladat van a tétellapon, mindet meg tudom oldani, itt is egyre magasabb pontszámmal értékelt feladatok követik egymást, az utolsó egymagában annyi pont, amennyi a közepeshez elég. A többivel kész vagyok egy óra alatt, ez fogasabb, geometria, kihívás. Rajzolgatom a vonalakat, és egyszercsak beugrik, a cosinus-tétel! Valami egyszerű törvény, csak az nem biztos, hogy jól tudom, nem jegyeztem meg. De ott van nálunk a függvénytábla, megengedett segédeszköz, abban benne a cosinus-törvény, és meg tudom oldani. Az egész dolgozatból ez a feladatom jó, a többit, a legprimitívebbet is, elrontottam valami zárójelnél vagy négyzetre emelésnél. De a tanárnő nem adja meg a közepest, hiába a pontszám, egy feladatért nem adható elégségesnél jobb.

A matematika életem elszalasztott lehetősége, egy igazságosabb társaságba kerülhettem volna a révén, úgy képzelem, ha mérnök leszek vagy akármely matematikai alapú természettudományban megyek tovább, ott, abban a világban kevesebb a vita, a végeredmény vagy stimmel vagy nem, míg annak eldöntése, hogy egy novella, mondat, újságcikk, tanóra jó vagy sem, mindig szubjektív.

Következik: Földrajz

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ