(Puzzle-darabok életemből)

A ház ahol születtem, a Mentovich, Göcsi Máté és Thököly Imre utcák torkolata és a román temető által lezárt, általunk Nagytérnek hívott négyszög sarka. Szemben velünk a román „protopopiát” uralta a másik sarkot, nagyobb részét, mert a térre nyíló – valamikor irodának szánt – szobát hamarosan elfoglalta Liviu bácsi Klárika nénivel (román ügyvéd ugyancsak román feleséggel, mindkettő perfekt beszélt magyarul). Nagy szerencsének számított, hogy megkapták az akkor még kegyvesztett egyház birtokában levő folyosót és irodát. Klárika néni apja az akkor még elítélt Antonescu seregtábornoka volt (ma már szobrot állítanak neki), feleségével a fatemplom mögött, nem messze tőlünk húzódtak meg egy vályog kényszerlakásban. Felfelé menve a Göcsi Mátén, először a „protopopiát” kertjéből kimagasló hatalmas fenyőfák és a teljesen gondozatlan, de jó magas kerítéssel eltakart dzsungel következett, majd az első ház, amelyik 6-7 méterrel az úttól beljebb épült (földből kinőtt vályogház, szoba-konyhával, udvari WC). Szentkirályi néni birtokolta, már amennyire annak idején valaki valamit is birtokolt. Már akkor fogatlan, mesébe illő, összesorvadt, töpörödött anyóka, inkább banya volt. Minket, gyermekeket, seprűvel kergetett el a ház elől. Ha éppen pálinka került a kezébe, hát mesélt. Először arról, hogy ő angol „Loyd“ lány és miután egyikünk sem értett akkor még egy szót sem angolul, azt az 5-6 szót, mit állandóan ismételgetett, bizonyítványként fogadtuk el, majd a kommunista harcos uráról (bányász volt valahol a Zsíl-völgyében), és arról, hogy a nagy sztrájkok idején, hogyan csempészték be kenyerekben és uborkákban a jelszavakat a férjeiknek a tárnákba. Mai fejjel elképzelem, hogy káromkodhattak a derék bányászok, hogy szalonna helyett ilyeneket kaptak, hogy kitartás elvtársak, a kommunizmus mindent legyőz stb., de akkor valahogy ezek voltak a hősök, az új idők szimbólumai, s mi tátott szájjal hallgattuk. A mesének Rózsika lánya vetett véget, aki hazatérve a Simó Géza bútorgyárból (ő volt a felelős a fűrészpor és forgács eltakarításáért a gyalugépek mellől) berendelte az ágyba. Később a házhoz támasztott fáskamrába beköltözött a „szimpla proletár”, hat gyermekkel, nem koldultak és tudtommal nem is loptak, de nem is dolgozott senki a családból. Hogy miből éltek, rejtély, a férfi önmagát nevezte szimpla proletárnak – valószínű ezt kamatoztatta mint tőkét – valami juttatást kapott, vagy a Rózsika kicsi fizetéséből élt volna mind a tíz ember? Nem tudom. Meggyőződésem, hogy az egyetlen tehén, amit itt gyakorlatilag a város központjában Szentkirályi néni tartott, látta el őket ennivalóval. Óriási színház volt, mikor ellett. Minket, gyermekeket is behívtak az utcáról, hogy segítsünk, mert a borjú beszorult, s kötéllel, egymás mögé állva, kellett kihúzzuk, mint a mesében az óriásrépát. A tér rövid oldalát a Tőkés néni háza zárta. A ház két oldala a Mentovich és Göcsi Máté utcákba nyúlt, az első két szobát és konyhát (itt is udvari WC) Tőkés néni és nővére, majd a Mentovich utcából nyíló kapun keresztül elérhető egyszoba-konyhás lakrészt Erdélyi bácsi, a fűszeres lakta. A mi házunk nem zárta le teljesen a teret, benyúlt a Mentovich utca csonka ága, egy hatalmas zárt udvar hosszú keskeny épülete, nagy, csukott fakapuval. A mi vaskapunk és a fakapu között volt az Erdélyi bácsi boltja, krumplicukortól, süveges sóig, cukorig, petróleumig mindent lehetett kapni – talán még hitelt is a jó szomszédoknak, ebben a nem több, mint tizenöt négyzetméteres helyiségben. Talán az államosításig működött a bolt, aztán kiürült, és senki sem tudja, hogy honnan, de beköltözött a Szent György téri vécésnéni, aki ha nem a WC-re ügyelt, akkor tökmagot pergelt az utcán, és nagy szitákból töltögette át, hogy a szél kifújja a léhát. Huszonöt baniért annyi magot lehetett nála venni, hogy elég volt a libalegeltetés idejére (mindenféle állatot tartottunk, ez oldotta az élelemhiányt). Egészen kicsi koromban, 4-5 éves lehettem, az én feladatom volt a hat libát hátraterelni a kaszárnya oldalához s ott addig tartani, míg nyakukon megjelent a dudor, a jóllakás jele. A vécésnénit eltiltották a tökmagárusítástól, mert egy éberebb elvtárs az irredenta régi lapokból készült csomagolást akarta felhasználni a törlésre s beleolvasott. A WC-takarítás bizalmi állása megmaradhatott, ugyanis analfabéta lévén nem lehetett rosszhiszeműséget rábizonyítani. Visszatérve Erdélyi bácsiékra, még annyit, hogy mi, gyermekek, nagyon jószívű bácsinak-néninek tartottuk őket, míg tehették, nem engedtek el egy kis marék cukorka nélkül, ha náluk jártunk. Így érthetetlen villámként hatott a nagy sikoltozás, kiabálás az utcán, mikor a két utca közeli lakói mind odarohantak segíteni a félig ájult bácsinak. A nénit hozták le a padlásról, holtan. Rá sok időre tudtuk meg, hogy nem lehetett gyermekük, és azon a nyáron Magyarországról valamelyik rokon két hónapra itthagyta a gyerekeit vakációzni, s a búcsú utáni űr annyira megviselte a depressziós nénit, hogy először nagymosást, nagytakarítást rendezett, mindent kivasalt, eltett, majd felment a padlásra és felakasztotta magát. A bolt utáni kb. 20×3 méter széles épületben időnként négy-öt család is meghúzódott, az utcához közelebb eső, vagonszerű (ennek a háta zárta az udvarunk hosszabb részét) nagy terem, lepedőkkel elválasztott egy-egy szoba, egy-egy kis konyha és egy-egy mosdó része adott menedéket egy, a magyar hadseregben tisztként szolgált és egy ugyancsak valami, a társadalomtól üldözött férfi (birtokos volt?), családjának. A hátsó már igen előkelőnek számító kétszoba-konyha összkomfortot Kovács rendőr lakta feleségével, két lányával és egy fiával (velünk egyidős, de minket következetesen kerülő gyermekekkel). Tőkés néniről még annyit, hogy mint két özvegyasszony (valószínűleg nővérek) éltek a frontszakaszon. Az, hogy éltek, annyiban nyilvánult meg, hogy koratavasszal kiültek az ablakba és késő ősszel eltűntek, mint két pelargónia (az idősebb valószínű az akkor még nem ismert Alzheimerben szenvedett, mert időnként megjelent meztelenül a kapuban, nagy gyönyörűségünkre) s aztán olyan észrevétlenül, mint ahogy megjelentek, egyszer, valaki lent felejthette őket a pincében, mert többet nem láttuk. A házukat a sors megverte a Nagytérre nyíló két ablakkal, áldásos küldetése a temetések páholyból való bámulása (a Nagytért lezáró oldal a legrégebbi román kőtemplom, és akkor még egyetlen román temető volt), de óriási hátránya, hogy a focimeccseknek, amire a Nagytér adta az ideális lehetőséget a végeredménye többnyire egy-egy berúgott ablak lett. Na meg a Göcsi Máté utca vakablaka, alatta a betonküszöbbel (mit később nagyapám gyűjtőszenvedélye behozott a mi udvarunkba, ma sem tudom milyen céllal, de apám nagy bosszúságára ott éktelenkedett hol az egyik fal mellett, hol a grupp közepén) kitűnő gyülekezőhelyet biztosított nekünk, kettesével felkapaszkodtunk, a többi leült a betonküszöbre és ott választottuk a bandavezért s beszéltük meg az utcai olimpiász következő időpontját és versenyfajtáit. A focimeccsek mindig emlékezetesek maradtak. A csapatválasztás izgalmai mellett, nagyon kellett sietnünk a játékkal. Alig gurult el a labda, és valamelyikünk passz után kiáltott, megjelent Klárika néni az ablakban és először kérően, majd üvöltve követelte a lárma abbahagyását. Örök migrénnel küszködött, utána rákontrázott a pópa idősebb lánya is, Lenuţa, ki ugyancsak valami számunkra titkos bajban szenvedett s nem bírta a zajt, persze ez még nem akadályozott meg abban, hogy a három korner utáni tizenegyest pont a Tőkés néni ablaka alatti kapura rúgjuk a már ismert eredménnyel. Klárika néni megjelenései az ablakban különben mindig emlékezetesek maradnak, vállon alulra hulló, simuló koromfekete hajjal, mediterrán, nagyon szép arccal és a párkányig látható dekoltázzsal ült néha ki, a koromfekete macskáját simogatva s várta az arra sétáló ügyvéd baráti köszönését, ki hol virágcsokrot, hol pralinés dobozt nyújtott át. A Nagytér legizgalmasabb oldala a román temető a kőtemplommal. Óriási játékteret nyújtott volna a templom oldala és a kerítés közötti hatalmas üres tér, na meg a templom előtt és a temetőőr háza közötti hely, de ide kegyeletsértés bűne miatt soha sem engedtek szüleink. Órákat lehetett tölteni a kerítés mellett kuporogva, bámulni a lapos, piros, fekete pöttyös bogarakat, ahogy a deszkalapok alól, ha kicsit megpiszkáltuk, ezrével másztak ide-oda. És a nagy izgalommal várva várt események, a temetések. Havonta egyszer bontottak, még ritkábban ástak új sírt. Mindkét művelet szabadtéri mozi volt számunkra. Ha szegényebb valakire került a sor, a jajveszékelés,a magukat majdnem véresre verő hozzátartozók, ami igen gyakran a sírba ugrásig fokozódott, a rengeteg Doamne miluieşte( amire mi, csiszlikek mindig rávágtuk, Popa prinde peşte) és persze a pomána-osztás volt a műsor. A kapuban, míg a temetés tartott, a távolibb rokonok, kiknek nem volt kötelező az utolsó lapát földig jajveszékelniük, egy kis asztalra kalácsot, apró tésztákat meg pálinkát készítettek. Többnyire a résztvevőknek volt szánva, kalácsot akkoriban csak itt láttam és ettem. Minden arra járó felnőtt és gyermek többször is kaphatott belőle. Sietek a “kalácsot látás, evés” megjegyzést pontosítani, nem voltunk szegények, csak nem volt semmink, az utcánkban határozottan az arisztokraták közé számító család voltunk, szüleink főiskolai végzettsége miatt. Akkoriban Vásárhelyen a családokat nem vagyonuk után sorolták különböző osztályokba, hanem mesterségük, végzettségük szerint. Azt hiszem, a piramis csúcsán a színészek voltak (ez nem jelentett fizetési osztályt is, csak megbecsülést). Velük vetekedtek az orvosok, (mint klinikával, orvosi egyetemmel rendelkező város ez volt az a vár, amit majdnem minden szülő megcélzott gyermekének). A tanárok is dobogós helyen voltak, hisz előbb-utóbb minden család rászorult így vagy úgy a segítségükre, tudásukra. Nem tudom, s nem is akarom tovább rangsorolni az akkoriakat, mert volt olyan akkor még magán kisiparos, ki egészen kivételes tiszteletnek örvendett nagy iskolai végzettség nélkül és olyan privilégiumoknak, mint talán az egyik szombat este vagy inkább késő délután a Hargita kertvendéglőben az évi egyetlen vendéglői vacsoránkon (flekken, kenyér és kovászos uborka) alatt láthattam. Somodi, a bádogos hat gyermekével is ott vacsorázott kicsit kiadósabban, mint mi és mikor elfogyott a bor is, az ugyancsak mázsás feleségével odaintett Bámbóéknak, kik addig a táncoló széles néprétegnek szolgáltatták a zenei aláfestést, a zene azonnal abbamaradt, megvárták, míg feleségével kiállt a porond közepére és felhangzott a kedvenc csendes keringője, mindenki, mint egy műemléket az eltűnt korból, bámulta és majdnem megtapsolta a műveletet. Legalább annyira ismert és megbecsült volt egy jó festő, kárpitos, asztalos, víz- gázszerelő, mint a legjobb színész. A ház a 19. század végi 20. század eleji nagypolgári stílusban épült a Mentovich meg a Thököly utcára néző ablakokkal, hatalmas, mindig nyitva álló vaskapun járt ki és be kinek erre kedve volt a 40-es évek végéig, míg egy délután valaki összeszedte az udvaron kiteregetett lepedőket és elvitte, majd egy másvalaki éjszaka egészen a nagyszobáig jött és az alvó, éppen csak felriadó édesapám mellől ellopta édesanyám egyetlen ékszerét, a Longines karórát. Az események után a Régina feladata lett, hogy egy nagy vascsővel megtámassza az összecsukott szárnyakat, ekkor jelent meg Maros, a kutya is az udvaron, tulajdonképpen a házőrzés feladatával, de nappal láncon volt, éjszakára engedtük szabadon, s ő az udvarról a környéken messze elkóborolva, gondolom, pótolta szegényes élelmiszeradagjait meg keresett társaságot. Reggelente, amikor Regina befogta, bogáncsokkal és sárcsimbókkal volt tele a szőre, különben egy meghatározhatatlan eredetű, hosszú fehér szőrű, nagytestű kutya, legalább tíz már korcs kutya vendégjátékának szülötte, így a házőrzése abban állt, hogy minket, gyermekeket ugatott, láncát tépve és szörnyen vicsorogva. Ezt kődobálással, meg hosszú bottal, oda-oda csapással háláltuk. Így a viszony aztán annyira elmérgesedett, hogy Maros megveszett. Édesapám, édesanyám többszöri kérelmének engedve, elhívta a szomszéd utcai vadászengedéllyel és puskával rendelkező volt vendéglőst (akkor már anyagbeszerző valamelyik szövetüzletnél) és mint a színházban, kellő távolságban körbe ültük mi gyermekek a kutyaólat, a vadász 2 méterre a lánctól letérdepelt, vállához emelte a dupla csövű fegyvert, megcélozta a mozdulatlanná meredt Marost, és már a második lövéssel leterítette, majd megadta a kegyelemlövést is. Réginával ketten húztuk el a dögöt a klinika mögötti szakadékos oldalhoz, hol akkoriban nyugodtan be lehetett még dobni, gurítani bármit a barompiac szélén, a kb. 20 méteres bokor és csalán dzsungelbe. Régina neve annyiszor előjön, hogy hadd idézzem meg egy kis kitérővel. Hogy milyen volt? Hát csúf, nagyon csúf. Réginától a szekszepil olyan idegen volt, mint apáca nagynénémtől a rúzs. 150 körüli alacsony és 40 kilónál állandósult, vézna test, sárgásra kopott hajtincsek, az állandó kendő alól kibukkanva utaltak arra, hogy haja is van. Viszonylag egészséges nagy lapát sárga fogsor, beesett mell, bár erről is csak feltételezéseim vannak, mert megjelenésétől fogva 40 éven át egy kifordított báránybőr bekecset hordott, (édesanyám és később húgom bármilyen erre irányuló tevékenysége ellenére), az ajándékba kapott viseltes szvettereket vagy rá, vagy a bekecs alá vette, de a bekecs maradt. Régina a konyhában aludt egy multifunkcionális dobozágyban, nappal asztal, éjszaka meg ágyként kihúzható készen megvetett valamiben, de a 40 év alatt én egyszer nem láttam sem lefeküdni, sem felkelni, mindig ő volt az utolsó, ki aludni ment és ő volt az első, ki felkelt. Begyújtott a csempekályhákba és sepregette az udvart vagy pucolta a cipőinket stb. Soha nem láttam mosakodni, tisztálkodni, sőt megesküdnék, hogy a fürdőszobánkba ilyen céllal nem ment be. De izzadtságszagot vagy valami rossz illatot a közelében nem éreztél, az udvaron a vacaktartóban volt egy cselédeknek szánt angol WC, talán egy kis vízcsappal is, s itt az 1,5×2 méteres helyiségben, gondolom, mosakodott, de hogy és mikor, nem tudom, mert pár percet leszámítva sohasem ment látó/hallótávolságon kívül. Egyszer édesanyám elküldte a piacra, de a lelkére beszélt, hogy a paradicsomnak 50 baniért vásárolja kilóját, 1-2 óra múlva büszkén hozta a 10 kiló befőzésre szánt paradicsomot és beszámolt, hogy a kofáné mindenképp 40 baniért akarta adni, de neki sikerült megegyeznie 50-ben, ahogy a nagyságos asszony mondta. Nagyságos úr és nagyságos asszony, no meg úrfik és kisasszony volt a mi megszólításunk, aztán apámnak sikerült átnevelnie a tanár úrra meg tanárnőre, de mi megmaradtunk úrfiknak meg kisasszonynak örökre. Egy délután hirtelen nagy zápor kerekedett, pont abban az időszakban, amikor édesapám indult haza az iskolából, édesanyám a Régina kezébe nyomta a nagy ernyőt, hogy vigye le az iskolába, s ott a tanári előtt adja át apámnak. Régina persze nem nyitotta ki az ernyőt, hogy is jöhetett volna ehhez, ez a nagyságos úr ernyője, és rohant az iskola felé a zuhogó esőben. A nagy lépcső tetején összefutott apámmal, ki pár perccel hamarabb indult haza, és amikor megkérdezte Réginát, hogy hova megy, jött a válasz: viszem a tanár úrnak az ernyőt, a tanári előtt kell átadnom”, s azzal futott tovább. Miki elkísérte Reginát az apja temetésére, és amikor a gyászmenet elindult a háztól a temető felé, kétségbeesve futott oda Mikihez, hogy „Miklós úrfi, kalap nélkül akarják eltemetni apámat!” Miki levette a hatalmas, majdnem cowboykalap-szerű fejfedőjét és odaadta. Így ment a menet a falun egészen a sírig, de ott egy közel álló rokon lekapta a jó kalapot, s a maga tépett szalmakalapját tette a helyébe azzal, hogy „jó lesz ez is az öregnek ott, túl”. Amikor mi, gyermekek már mind elkerültünk a házból, és az unokák is nagyocskák voltak, nem volt kiket szekereztetni a lépcsőtől a kapuig és vissza, édesanyám elé állt. „Tanárné kérem, én elmegyek”, mondta szomorúan, összeszedte kis motyóját, a sógorom vagy bátyám kivitte Szentháromságra a nővéréhez, ki a nyugdíjáért mint megváltót várta, ott lefeküdt, nem kért semmit, a fal felé fordult és három nap múlva jött a hír, hogy meghalt.

(Folytatjuk)