Mint többektől tudjuk s egyre inkább, a kézfogások fontosak. Jónéhányszor elmondtam már, Faludy György révén egyetlen kézfogásra vagyok József Attilától, Babitstól, Máraitól és másoktól.

Nos, azt hiszem, egy város azért is a mienk, mert ott sétáltak a nagyszüleink, esetleg, mint nekem, a dédszüleink is. Ezen a montázson, Krumpli Béláén, az a Kolozsvár is látszik, ahol jártam, meg az is, ahol nem is járhattam, hiszen nem is éltem még.

De miért ne járhattam volna? Hiszen nagyanyám és nagyapám, dédnagyanyám és dédnagyapám itt sétálgattak, ezt nézték és látták, és még a látásomat sem függetleníthetem tőlük, nemcsak a lépteimet. A Farkas utca, a Széchenyi tér, a Jókai utca, a Fő tér, a Sétatér nem azért az enyém, mert csak hüppögni tudok, hanem azért, mert ezekről meséltek nekem, s a szemük alatti szarkalábakon, a kézfejükön a ráncokon, a mosolyukon és a keserűségükön látszott, hogy itt éltek, ha nem mondanak el mindent, akkor is mindent elmondanak tulajdonképpen. Ez a város volt a boldogságuk és a boldogtalanságuk, a szerelmük és a szakításuk, a vágyuk és a vereségük.

Itthon vagyok.

(Forrás: A jódeménység foka)