Halmosi Sándor „Ibrahim; A menta ízei; Válogatott versek: 1996-2010” című kötetéről

Bonyolult és egyben szép feladat elé állítja Halmosi Sándor az olvasóit. Bevonja őket a költészet absztrakciós játékába, méghozzá reflektáltan, és megmutatja az abból kifele vezető utat is. A verset vállaltan továbbgondolható anyagnak tartja, hiszen ez az értékmérője egyik epigrammatikus szövege szerint: „mi lehet szörnyűbb, / mint a tovább nem gondolható gondolat, / jéghegy úszik a trópusok felé”. („SZERINTEM METAFORA”)

Nem tartom tehát illetéktelennek továbbgondolni Halmosi líráját, ami izgalmas intellektuális és érzelmi kalandnak ígérkezik.

A szerző a gyűjteményes kötetének saját mottót választott, méghozzá a már fent idézett vers címét: „szerintem metafora”. A „jéghegy” az elsorvadó gondolat metaforája. A metafora itt és általában helyettesítés, névátvitel és egyben absztrakció. Méltó eszköze a költészetnek, csak ez már a második jelentésképző szint. Az első még a kép-létrehozás. Minthogy az írás a szimbolikus jelek művészete, a betűkből/hangokból álló, jobbára motiválatlan jelentésű szavakból, az érzéki világ konkrétságára törekszik eredendően. Jurij Lotman filmszemiotikus figyelte meg, hogy a szimbolikus jelek művészete, az irodalom alapvetően vizualitásra és általában az érzékileg megragadható irányába törekszik; a kép, a film pedig gondolat kifejezésére, vagyis absztrakcióra. Egymás erősségét és saját hiányosságukat használják.

A szó művészete, a költészet mindenképpen vágyik a motiváltságra, az érzéki megjelenítésre. Bizonyára ezért a kötet alcíme, a „A menta ízei is”. Az ízlelés is motiválttá teheti a szavak érzéki vonatkozását. Az ízlelés ugyan nem játszik túl nagy szerepet a kötet verseiben, de jelképezi a többi érzékszervi kapcsolódást a képektől a szagokon át a nemi érzékig. „A menta ízei” kifejezés inkább metonimikusan utal általában a nyelv általi érzékelésre, mégis a paradigmatikus továbbgondolhatóság miatt itt inkább és „szerintem metafora”.

Akkor viszont hogy kerül a képbe az absztrakció, ha a költészet a konkrét érzékiséget célozza meg első lépésben? Úgy, hogy van egy második jelentésképző szint, amelyik a szavak képisége által újabb absztrakciót kíván létrehozni. Halmosi szinte észrevétlenül becsempészi az önértelmező metanyelvet ebbe a folyamatba: „MIT IS TEHET AZ EMBER / az ember mit is tehet / ha megetette már az agámákat / megszámolta a falakat / kifeszítette a pányvákat / az izzólámpa alatt / számba vette a legyeket / Bogarakat / a sarokban is kisepert / bement az okkerbe / kijött az okkerből”.

Ez az eljárás nem csupán megvalósít egyfajta a tárgyias lírát, hanem tovább megy az absztrakció fele (az előzőben az „okker” absztrakt jelentéséig), majd újból kitör belőle. Egyébként nem csupán a grammatikai személyek vonatkozásában tárgyias Halmosi eljárása ebben és néhány konkrét esetben, hanem általánosabban az érzékelhetőhöz való viszonyában. „Nem először / találkoznak, mégsem magukért vannak, / s ha néha el is vetik a mércét, / az nem teszi ezt velük soha.” („SZERETŐKÓDEX”)

Kell tehát egy végső visszacsatolás, ami már egy harmadik szint, újból az érzéki valóság, vagy legalábbis olyan. Vissza kell találni oda, hogy a kör bezáruljon: „ne feledd soha, hogy nő vagy, múzsa vagy, anya lehetsz / és boldog szerető, de ne feledd azt sem, hogy iker vagy, nehéz / természetű”. („ÉS NE FELEDD SOHA”)

A harmadik szint tehát az absztrakcióból kinövő konkrét és érzéki. Érzéki, de fontos a megtett út, a háromszoros átváltozás, és a konkrét absztrakciójából létrejött újból valami majdnem ízlelhető, látható tapintható. Ezt konkrét példával a következőképp illusztrálom. A folyamat első két átváltozása az alábbi részlet alapján: „a konkolyból kivettem, megettem mind egy szálig. / Most kék vagyok, mint eső alatt a szendergés.” („A BÚZAVIRÁGOT”)

A szavak (a motiválatlan, szimbolikus, vagyis egyezményes jelek) megidézik a valóságosat, sőt azon belül, ugyan a fikcióban, de a költő (beszélő) eggyé válik a búzavirággal: kék lesz. Nos, ez a kék már ismét absztrakció, mert önállóvá különül el a ’kék’ mint absztrakt jelentés. Itt azonban nem lehet megállni, mert egy másik vers szerint vissza kell térni a valóságba, sőt, akár konvencionálisba is: ”ÉS VALÓBAN, CÉLUNK MI LEHETNE MÁS mint nem félni többé, nem bújni, nem rejtőzködni, / mi más dolgunk is lehet, mint visszatérni a normalitásba / … / és frissen mosott ruhák illata, selymes hernyók, tavak, nád, trécsek, a normalitás szeméremajkad fanyar íze / … / ágyba bújni mégis mással, de hisz bolond vagyok, / és az vagy te magad is, hogyne csodálkoznék”.

Valahogy a teljes köteten végigvonul ez a folyamat: eljutni több lépcsőben az absztrakcióig, és onnan visszatérni az érzékekhez, de az átváltozás élményét megőrizve: „HA LENNE MÉG VERSEM / kötetet csinálnék belőle / csinos kis zsebbe valót / szép szavakat írnék bele / és felolvasnám mindenkinek / aki szomorú / aki csalódott / piros inget öltenék / felkérnék egy szép hajadont / hogy beszéljen velem / a fontos / és lényegbevágó részletekről / amiből meg lehet tudni / hogy miről ír a költő / és kinek / mire gondol írás közben / melyik oldalán ül a múzsa / és milyen szögben fogja a tollat / … / és sokszor órákig ül a fehér lap előtt / amíg egy szót leír / aztán kihúzza / aztán egy másikat ír mellé / néha féloldalasan felnéz / elméláz / a szobában nincs semmi / csak egy ostor / egy asztal / egy szalmazsák”.

Ez a folyamat kimutatható a címben is. A főcím („Ibrahim”) az első lépést, az absztrakciót írja le, az alcím („A menta ízei”) pedig tulajdonképpen már a visszacsatolást. Az „Ibrahim”önmagában is több fázist jelképez. Mire utal elsősorban ez a név? Az egyik versben a név meg is jelenik egy filmcím intertextusán keresztül: „mennem kell megint, fűre telepedni, / csillagos ég alá kifeküdni, ibolyát alulról / szagolni, vízkeresztségen átesni, tégedet / boszorkánypróbáknak, úgymint vízpróba, / tűzpróba, mérlegelés esete, s máglyára / vonni vagy karóra, na mit szólsz, / a fülszöveghez meg egy szavad sincs, / és az amarcord, kérem, brian élete, / i tu mama tambien, / beszélj hozzám, alul semmi? / és a casablanca, stalker, 101 reykjavik, / egy-két pornó, voltaire a hibás, / jules és jim / a múlt nélküli ember / hétköznapi mennyország / monsieur ibrahim és a korán virágai. / tágra zárt szemek.” („DECAMERON”)

Nem is csak egy filmen és címén keresztül, hanem többén is, de ahogy a címek felsorolása paradigmatikusan létrehoz egy jelentést, az „Ibrahim” önmagában is létrehoz. Az „Ibrahim” az „Ábrahám” névváltozata, Isten hűséges áldozatkész szolgája, és a név ennek az arab, muzulmán változata. Az eredmény: ezek metszete. Pontosan erre utal a megidézett film is („Monsieur Ibrahim és a Korán virágai”, 2003.) A történt szerint egy párizsi zsidó kisfiú csak a muzulmán fűszeresben, Ibrahimban lel barátra. Az „Ibrahim” névben a metszet az, ami a kulturális változás ellenére megmaradt mint Isten embere.

Van még egy érdekes vonatkozása az „Ibrahim”-nak mint muzulmán névváltozatnak. A muzulmánoknál tilos az emberábrázolás. Ez egyfajta képi absztrakciót feltételez. Idézze fel a kedves olvasó az arab vallásos díszítőművészetet. Magam is szinte látom hosszú évek múltán is például a mórok által a spanyolországi Granada közelében emelt Alhambra-palota díszítő mintáit.

Az absztrakt díszítések mellett azonban, eretnek és tiltott módon a mór vezérek önmagukat is fölfesttették a falra némelyik helyiség falán. Talán csak elhajlás, kivétel, európai, keresztény hatás, vagy egyszerre mindegyik. Olyan, mint Halmosi könyvének a borítója. Az előlapon csak absztrakt jelek vannak: a cím és egy szimmetrikus (arabos) mintázat. A hátsó borítón pedig a szöveges (szimbolikus) információk mellett megjelenik egy ikonikus jel is: a szerző portréja.

Halmosi költészete a borító jeltipológiájának megfelelően egyszerre törekszik az absztrakcióra és az érzékítésre, a lázadásra és a megtérésre – mindkettőt egyaránt természetesnek és egyben bűnös paradoxonnak tartván. „Amióta szeretlek, semmit sem tudok / biztosan. / De ha nem hiszed, az sem érdekel.” („GILEÁD”) A Gileád mint név és cím egyértelműen utal egy ószövetségi toposzra. Akháb korában ugyanis, Jordántól keletre, Gileád hegyei között élt egy hívő, imádkozó ember, akinek rettenthetetlen szolgálata által akarta Isten a hitehagyás gyors terjedését megállítani Izráelben.

Halmosi verseiben tehát egyaránt fontos a lázadás és a megtérés, ahogyan az absztrahálás és a (vissza)érzékítés is. A néven nevezést meg kell tenni, még ha nem is vezet egyértelműen jó irányba. „HA MOST LEÍRNÁM / nevedet, a betűk elszaladnának. / Ha kimondanám, elrohannak a tárgyak. / Ha csak suttogom, leszállna őrangyalom / és szembeköpne. De addig sem vagyok / egyedül.”

A költő-mesélő maga is fél az eredménytől, a „leírástól”, a néven nevezéstől, de nem tehet mást: írnia kell, és hitelesíteni azt: „De közben sem ártana ébren lenni / Meghallani a szóközöket / S ha valaki belül zokog. / Tegnap végig esett. / Odabújtam volna melléd / Mert tudom, hogy félsz. / És ettől a tehetetlenségtől / Én is mindig remegek.” („MERT A BÁNTÁS SEM ÖRÖK”)

Ha a költészet bármely fázisa negatív töltetű lenne, az is vállalható, mert a negatívum sem állandó: „a bántás sem örök”. Nem kellene talán félni annyira a képi és tárgyi konkrétságtól, illetve a (vissza)érzékítéstől. És nem csupán a részletek szintjén, a társadalmi valóságtól, az annak tekintett valamitől sem. A költőt könnyen leszerelik, hogy például „ne politizáljon”, vagyis ne szóljon bele a köz dolgaiba. Ez a megközelítés is egy politikus hozzáállás, csak azt akarja elérni, hogy az értelmiség egyik részét, a költőket kikapcsolja a társadalmi diskurzus eleven sodrából.

Ennek meglátásom szerint nem szabad engedni. Az a költő, aki érez rá indíttatást, annak kommunikálnia kell közéleti témákban is. A vers több lépcsős absztrakciós kihívása sem érvénytelenítheti az aktualizált megszólalást. A költő ugyan joggal fél, hogy az elcsípett pillanat túl illékony, és megörökítésre nem érdemes. Azonban ahogy a mindennapi gesztusokban is a jellemzőt, a később is érvényeset kell megtalálni, úgy a köz ügyeiről is lehet találó pillanatképet készíteni.

Ilyeneket talált is Halmosi: „PÁKOZD ÉS SUKORÓ / és elgondolkodtam még egy kicsit ezen a mai / ügyön is, mert már ügy lett belőle, levelet fogok / írni a kinti vezetésnek, hogy mondják már / meg, nem baj, ha igen, csak mondják meg, / és írják bele a szerződésbe, a miheztartás végett,” A téma önmagában is tartóssá válhat, azonban a szerző egy ügyes utalással bevonzotta az 1848-as szabadságharc győztes csatáinak kontextusát is. Méltó 19. századi példa a méltatlan 21. századihoz.

Ugyanígy, szinte búvópatakként feltűnik egy másik konkrét eseménysorra való utalás. Egy kis távolságtartással, harmadik személyben a szeptember 23-ai események ironikus (ellentétes) jelentéssel. Ez is konkrétum, és egyben lehetőség az absztrakciós, majd a visszaérzékítés szintjére: „HÁT MOST VEZEKLÜNK / mondta / majd haját fonta / szeme sarkát / szoknyáját összevonta / hamut szórt fejére / és a lócára leült / nézte az elvonuló felhőket / a szeptember 23-i ünnepi felvonulókat / a szeptember 24-i ünnepi felvonulókat / megnézte a kiscsoportosokat is / és decemberben a csemeteültetők rézfúvós / zenekarát…”

Az előző bekezdésben utalás szintjén említett társadalmi vonatkozású esemény ugyanolyan feldolgozható és feldolgozandó anyag, mint a hétköznapok küzdelméé: „ha tere van, ideje is van mindennek, / és akkor mennyi lehetőség, / mennyi kapu, hagyd szívem, / leviszem most én a szemetet / aztán sétálok, megnézem, kinyílt-e / a sisakvirág, ha későn jönnék / altasd el a gyerekeket, / … / csak a beszéd lenne folytonos / csak ez a hallgatás ne”. („HA TERE VAN”)

Vagy a virtuális valóság és a valóság megélt disszonanciájáé: „Nem ír, már tíz perce nem válaszol, biztosan / nem szeret, elfelejtett a kurafi, kiejtett a szívéből, / máris más melleken matat, esemesét másnak küldi, / mással őröl egy malomban, zöld ágra sem itt vergődik, / nem szoknyámon zörgeti a haraszt, elbitangolt, ahogy / kinéz, fiad elbujdosott, Uram, kegyelted bizalmadra / nem lett méltó és az én kegyeimből is hullani látszik”. („LAMENTA”)

Nem az érzéki valóság megélése fenyeget a bezárkózással, de még csak nem is az absztrahálás. Csupán a kommunikációs szándék vagy képesség általában vett hiánya: „hát jó, kedves, időre hivatkozol, körülményekre, / … / nőkre kell majd fanyalodnod, miután te engem elhagysz, / … / felnőttem rég, és tudom, hogy nem lehet hinni / senkiben, én most leülök az ágyra és önző módon / magamat szeretem, aztán megnézem a tulipánokat, / kimegyek az utcára és az első szép lányt megszólítom, / gyere, menjünk ki a rétre, olvasok neked és a nyakadat, / melleidet csókolom, és megírlak versben is, / merthogy én költő vagyok és matematikus”. („HETYKE LAMENT”)

A vers és a népdal „hazugsága” nem azonos azzal a gyakori problémával, ha valaki nem találja a párját, az igazit: „De hazudik e kép / is. Hazudik a ballada, a népből nyűtt dal. / Mert nincs két kedves és arra az egyre sem lehet / harminc évig várni.” („MERT TÉPTÉL”)

Ha egyikben nincs meg a szerelem célja, akkor a másikban megvan, vagy meglehet: „Ha férfi lennék s olyan boldog / Mint amilyen nem vagyok / Kiülnék a sziklákra / A tenger fölé / S néznélek hosszan / Mereven / És tenger szeretnék lenni / Vagy piros világítótorony / Csónakod körül”. („PORTISHEAD”)

Ha van akár egyetlen élmény, egy ellesett, megörökített pillanat, akkor a távlat az örökkévalóság: „MÁRAI, MARBURG, CSEND, LEVENDULA / és tangó, beszédkényszer, és hó, / és hallgatás. sokszor kelek Szardínián, vagy abban / a faluban a Mosel mentén, a tetőablakos szobában, / ahol úgy öleltél, mint kölest a felkelő nap”.

Nem kell félni tehát a valóság (tárgyak, érzések) poétikájától, ha a visszaérzékítés absztrakciója működik: „NAGY MOST A CSEND / csak négy munkatársam lézeng még itt, sok a fény / és szép a kilátás, ellátni egészen a Mathildenhöhéig / és Frankfurtig, el a Hundertwasser-házig, az Odenwaldig, / erdők, vasutak és messze a horizont, a láthatár szebb szó, / léthatár is lehetne, hisz addig élünk és annyit érünk, / … / mostanság sokat vágyom haza, / Fényre, Csanálosra, Kálmándra, azokba a virágos, / sárgahomokos udvarokba, nyárporos árkokba, / … / most itt ez a nyugati oldal és a naplemente, / éjjelre a tárnics, odvas keltike, hideg hálószobád csendje, / azok a rezdülések puha bőrödön”.

Néha a mesélő-költőnek is úgy tűnik, hogy kiüresedik a jelentés, de épp az ő feladata, hogy azt újra- és újraírja: „CSALÓKA NAPFÉNY / mely szól a sztálini időkről, de még inkább / a szerelemről és gyűlöletről, a férfiban és a nőben / rejlő mély és vad ösztönökről, a gyerekekről, / az idillről, csendről, mulasztásról, büszkeségről, / aljasságról, a nagy mozgatókról tehát, a sok szó / bennem kiüresedett, sok már nekem a fényár”.

A szerző még kétkedéssel ír a beszédről és a szerelemről, de ha alaposan belegondolunk, ebben a kettőben megvan minden, csak összhangban kell maradniuk: „kerestem valami mélyebb értelmet / és összefüggést, míg rá nem jöttem, hogy csak / a beszéd bolyong bennünk és a szerelem, / hiába minden”. („DÉL VAN”)

A névadás, a néven nevezés minden kétely ellenére indokolt. A költő nem virág, de ha neki illatozik, azt észreveheti, megírhatja annak nevét: „A VIRÁG SEM TUDJA / saját nevét, és jól van ez így. / Ő csak illatozik, nyílik, költőnek, macskának, / párttitkárnak, gulipánnak, vándornak, falubelinek, / idegennek, mérgesnek, papnak, hétflótásnak,”

A félelem lehet, hogy nem is általában az ember félelme, hanem inkább csak a költőé, aki attól tart, hogy amennyiben valamit nem tud nevén nevezni, az elillan. Minden költő annyit ér, amennyit nevén nevezéssel birtokba vehet: „Nem, nem volt neve / A nőknek nincs nevük / Az álmokban / Csak úgy jönnek / Néznek sejtelmesen / A mellékszobából / Kopognak / Leereszkednek a padlásról / És ellibbennek / A folyósóra nyíló ajtó előtt”. („NEM VOLT NEVE ”)

A néven nevező azonban a hiányt is megmérheti: „Aki a hiányt méri / Ugyanaz, mint aki a gabonát / A meztelenséget. / A telt kasok, csűrök védőszentje ő. / Lábánál meleg zsírokat izzadnak a fókák.” („AKI A HIÁNYT MÉRI”)

A költő joggal félhet a birtokba vételtől, de ez a félelem biztosítja az ő fegyverét is: „Mondd meg a neveimet / És elhallgatok.” („VII”)

Joggal vágyik tehát haza az, aki ilyen hangon tud és mer emlékeket megnevezni: „GYERE HAZA / ne a puszta kénybe, az elrontott jövőbe, de a hosszú / hétköznapokba, a verőfénybe, az egyedüli kézzelfogható / valóságba, gyere vissza a ködbe, az esőbe, a gyümölcsbe / a tálon, hiányzik combjaid melege, és a gőzölgő csermely, / mi ilyenkor szétfolyik. menjünk el Hallstattba, / Kalotaszegre, fordítsuk le a kortárs szellemtörténetet”.

Véget ér az utazás a jelentés absztraháló és visszaérzékítő szintjein keresztül. Aki hisz benne, és komolyan teszi, az valami csodának a részese: „A CSODÁT KIMERÍTETTÜK HÁT / legalábbis a róla való lehetséges beszéd szintjén / de azt, hogy a csodán túl mi van / azt nemigen tudjuk / mert egy kicsit itt is vagyunk / meg ott is”.

Halmosi Sándor gyűjteményes verseskötete tehát olyan érzelmi és intellektuális kaland, amelynek során nincs egyetlen tovább nem gondolható, valóssal rokon gyanánt nem érezhető jelentéstranszformációs szintje. Végezetül idézek a sortördelés vizuális megőrzésével egyik verséből hosszabban, két részletet, az elejéről és a végéről. Ezekben a sorokban a megszólaló végigjárja mindazt, amiről a fentiekben beszéltem. A továbbgondolást és továbbérzést ez esetben azonban meghagyom az olvasónak, mert közvetlenül is lehetséges, ahogy a többivel kapcsolatban is az volt, különben nem írhattam volna meg ezt az esszét.

„A FENNTARTHATÓ CSODÁKRÓL
az éneklőmesternek, az életnek zsoltára

1. És adtál te nekünk csókot, lelkünkre pecsétet,
hogy bele ne romoljunk a hadakozásba, miként
az ellen kívül s belül ránk ront és a hazugságban
megfürödik és a létrontásban el nem fárad.
2. De te kivettél minket a pusztaságból, és elvezettél
minket a lugasba. És szánkra tetted a bort, és szánkra
tetted a szót, hogy többé mi már ne tévelyegjünk.
3. Hogy sem mi, sem unokáink, sem azok unokái
ne hibázzák el a mértéket, a csendet és a tisztánlátás
kegyelmét. Hogy ne szomjúhozzunk többé
mást, mint a napfényt, mint a tiszta és egyenes
beszédet. Igéket, melyeknek múlt idejük van,
jelenük és jövőjük. Szavakat a szóközök mögött.
4. Mondják, írod, Segoviában a nők még nyolcvanévesen
is őrzik a szépséget, az eleganciát, a férfiak az irántuk
táplált rajongást. Sok a fény, a meleg és a pompa,
Kelet varázsa, Közép-Európa vallásos buzgósága.
…
21. Mert elmúlik minden, csak a szentség az örök.
És ez a világ az õ képére és hasonlatosságára.
A mi kishitünk, a te nagy hosszútűrésed.
A hazugoknak elvetemedése. Az ige és a bor.
A szerelmetes szavak.”

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ