Cselényi Béla: Mint egy szigorú valaki
A ’60-as évek második felének átmeneti fellazulásai általában üdvösek voltak, de akadtak köztük az erdélyi magyarok számára nyugtalanító hajtásai is. Ilyen volt számunkra, hogy hatodikban feloldották a királyi Románia néhány, a sztálini időkben reakciósnak ítélt román hazafias dal tilalmát. Ami pedig a hazafiságban nem tilos, az előbb-utóbb kötelezővé válik, és természetesen a magyar kiskamaszoknak is hibátlanul kellett trillázniuk a románok rusztikus nemzeti ébredésének túlszínezett bukolikáját.
Édesapám örökké segített a tanulásban. Hatodikban olvasólámpafénynél tanultuk a román leckét, történetesen egy ilyen 1848-at… 1859-et követő hangulatú verset. Akkori, szorongós hangulatomban különösen felzaklatott a románok — még konfliktus nélküli — öntömjénezése, mert sejteni lehetett, hogy a nemzeti büszkeségben tetszelegve, csakhamar eljutnak a mi értékeink kétségbevonásáig.
— Érdekes… olyan rossz hangulatom lesz ezektől az énekektől… — mondtam.
— Hát… nem a mi szívünkhöz szólnak — mondta apám hatalmas önmérséklettel, hogy több megmosolygást érezhessek, mint rettegést.
*
1977 és 1989 között a Három szín című hazafias dal volt Románia nemzeti himnusza. Egyik sora így hangzik:
„Se înalţă ca un astru gloriosul meu popor”,
vagyis „mint egy csillag, magasra tör dicső népem”. Az álomszuszék magyar kölykök azonban félrehallották és fásultan így énekelték:
„Se înalţă ca un aspru gloriosul meu popor”,
azaz „úgy emelkedik ki dicső népem, mint valami zord (akármi)…”
„Emigrációmban” fel-feltör bennem ez a rosszemlékű vendégdallam, és — az álmos nebulókra gondolva — bácsis mosolyt csal az arcomra. „Milyen igaz…” — úgymond. Ez a szóvétés úgy jelenik meg előttem, mint egy XIX. századi igényes, míves, ecsettel pingált gúnyrajz animációja. A régi nagyváros főterén a földből kicsavarodik egy tanárosan szigorú, kissé lekicsinylően utálkozó, szikár, rézsútos nemzeti csíkozású férfiarc, és — mint egy alulról jövő, zászlórúdnyi fúróhegy — számonkérően magasodik a tér felé. Mint egy szigorú valaki.
Budapest, 2012. II. 17.
Pusztai Péter rajza
2012. február 18. 06:25
Igaz, Béla, az jut erről eszembe, hogy az idő múlásával párhuzamosan, ezek a tulajdonképpen nevetséges, de korlátlan önteltséget árasztó szövegek jobbnál jobb viccek alapanyagává váltak. Ahogy akkoriban Sziszi bácsi (Szilágyi Ákos) volt kémiatanárom mondta: – Vígan megyünk tönkre.