Földrajz

A földrajz nem tudomány, ha onnan vizsgálom, hogy egy ország vagy tájegység bemutatásának mi mindent magába kell foglalnia, úgy határtalan, és folyvást más szaktudományok területén jár, (kultúráról, népességről, iparról, gazdaságról, politikáról, népszokásokról beszél felületesen), ha meg szűkebben próbáljuk értelmezni, akkor ismét más szaktudományok területén vagyunk, geológia, földtörténet, népvándorlások, meteorológia. De tantárgynak hagyományosan ideális, nem kell túl komolyan venni, és fogékony korban nyújt széleskörű, feledhető ismereteket a világról. Stupli tanítja, ötöst lehet kapni, ha valaki megtanulja a világ összes országának fővárosát, Szultán vállalkozik egyedül, sikerrel. Harmadik-negyedikben közlekedési földrajz, ilyen még nem volt, Stuplinak is új, lelkesedik előttünk, hogy milyen jól érezte magát, amíg készült erre az órára. Kontinenseket átszelő vasút- és közutakat biflázunk, az Orient Expressét máig el tudnám mondani: London, Dower, Calais, Párizs…

Kabossal játszunk az órákon, az atlasz egy-egy oldalán, először Magyarországon, majd a világtérképen, kikeresünk egy apróbetűs helységet, egy folyócskát, azt a másiknak meg kell találnia, ki diadalmaskodik odatett mutatóujjal, amikor a másik még nagyban böngész, és egyre durvább, már nem csak a földrajzi nevek, hanem minden szó, ami lehetőleg jól el van rejtve, amíg rá nem ununk. Akkor keresztrejtvényt gyártunk, kis agytorna, Stupli meg hadd mondja a magáét a katedrán.

Gyakran helyettesít nálunk egy nyugdíjazott földrajztanár, erre tartják a gimnáziumban, és beszélgetős előadást nyújt nekünk, kicsi, rozzant öregember nagy szemüveggel, egy életet leélt az iskolában, bármit kérdezhetünk, ami érdekel bennünket a tudománya területéről. Mindannyiunkat izgat az űrkutatás, a kollégium ablakából nézzük az égbolton, amikor az amerikaiak begyújtják a Holdraszálló egység rakétáját, szabad szemmel látható az égen a villanás, máig tudom a Holdat meghódító gárda nevét (Armstrong, Aldrin és Collins, egy kis lépés nekem, és hatalmas lépés az emberiségnek), tudományos csúcson vagyunk, és az első kérdés innen feszeget valamit. A tanár úr valahonnan Galileitől és Keplertől kezdve összefoglalja az emberiség útját a kozmosz meghódításáig, hosszan, unalmasan. Azután valaki azt kérdezi, hogy lehetséges-e, hogy még mindig vannak emberevő törzsek dzsungelek mélyén, óceáni szigeteken. Ismét hosszú és unalmas és tudományos válasz, amiből se az igen, se a nem nincs kizárva. A harmadik kérdező visszatér az űrkutatáshoz, a hosszúnak ígérkező válaszban elhangzik Galilei neve (Borsos Józsi dörmög a hátsó padban: most jön a Kepler), és végigdörög az osztályon a féktelen röhögés, Borsos néha nagyon jókat mond, egyszer valakitől azt kapja, hogy lóalkatrész kerüljön közelebbi kapcsolatba azzal a testrészével, amelyik a hátunk alatt van, mire ő: a tiedbe se nápolyi. Az ilyeneket fölkapjuk, napokig mondogatjuk, aztán megkopik, elveszti a frissességét. A kicsi ember a földhöz vágja az osztálynaplót, toporzékol egyhelyben, mindjárt megüti a guta, és amikor elhallgatunk, az osztály arcába üvölti: példátlan impertinencia! Este Maci elkérné Bakter zsebkését, a konzervnyitó kellene róla, Zoli nem akarja adni, legutóbb is kicsorbította. Maci erre a földhöz vág valamit, toporzékol, és azt üvölti, példátlan impertinencia.

Valahogy mindig nyolcan voltunk a banda. A négy-ötszemélyesre tervezett szobákba négy emeletes vaságy került meg egy pótszekrény, és az első év elosztási szeszélye hozta össze az első nyolcast. Kilencven százalékban a szomszédos gépipari diákjai adták a kollégistákat, a város más iskoláiban tanuló többiek együvé rakva, a mi szobánk az egyetlen, ahol ugyanabba az osztályba járó elsősök vagyunk, azután változik minden évben a fölállás, de mindvégig van együtt egy nyolcfős csapat, évről évre más fölállásban. Talán negyedikben végre letisztulva arra a nyolcra, akik összetartunk mindenben: Tádé, Góré, Dán Laci, Kabos, Karesz, Szultán, Bakter meg én.

Ez a földrajzi, tájszólási, vérmérsékleti sokféleség csiszol, koptat össze bennünket, nincs vezér, csak egy folyton átalakuló, szinte megfoghatatlan közvélemény, amely elismeri Góré Józsi tanulmányi eredményét, de nem tartja többre, mint Tádé helyét az Építők ificsapatában, Dán Laci a legnépszerűbb, mert tetszik a lányoknak, és olyan színészi képességekkel tud megröhögtetni mindenkit, hogy napokig újra és újra elmeséljük, hogyan találta föl magát, de ő sem ambíciózus, Jasin szeretne vezérkedni, de érezhetően meggyöngült a pozíciója, amióta én akkora ügyet csináltam egyetlen pofonból, nem beszélnek velem róla, mert én megint elbőgném magam, biztos kitárgyalták, de egyik este Maci rászáll Jasinra, jóval erősebb nála, cselgáncs bemutatót tart a háló közönségének, Jasin az áldozat, Maci sorra éri el az ipponokat, és amikor a közvélemény helyeslését látja a szemekben, berugdossa a többször földrevitt ellenfelet az ágy alá, olvassuk éppen az Indul a bakterházat, és megfenyegeti, addig ottmarad, ameddig ő meg nem engedi, hogy kijöjjön, és elmegy vécére, vizet inni, sétálgatni. Nem érzek diadalt.

Az alsó ágyak napközben ülőhelyként szolgálnak, sokkal gyorsabban koszosodik az ágynemű, én mindig felsőt választok, illetve nem is választás folyik, aki alsóágyas, az mindvégig alsó ágyon marad, ugyanígy a magaslati levegő kedvelői. Tartozik még a szobához egy fedeles szemétláda, azon jól lehet üldögélni, ha az alsó ablakot kinyitja az ember, ott lehet cigizni, a füstöt kifújva az utcára, és az első gyanús hangra, ajtónyílásra utána lehet pöckölni a csikket. Elsőben nem dohányzom, már leszoktam, másodikban rákapok megint, különösen az első idők kábulata ízlik, amikor nincs szokva az ember a nikotinhoz, és szabályosan érzi, hogy a feje, mintha oda menne a füst, könnyűvé válik, mint szédületben, majdnem rosszullétben, és tompulnak az érzékek, miközben valami boldogságféle, lazuló izmokban, szárnyaló érzésben jelentkező öröm, mámor szabadul föl. Azért egy-két hétig nem szívom, s akkor megint, naponta egy-két szálat a kábulatért, de hamar rászokom, és akkor a hiánya már a rossz. Például a reggeli, ha kakaó, akkor utána nagyon ízlik a füst. Nagyon sóher a társaság, alig gyújt rá valaki, már odaszólnak neki, lövöm a csikket, ez igénybejelentés a dohánynemű maradékának irányába, s nem illik tövigszívni, mielőtt odaadnánk, s még nagyobb ínség esetén, újabb hang, lövöm a rigót, valaki a csikk maradékán is szívna egyet-kettőt. Egyszer valamelyikünk hoz egy doboz Camelt, egyiptomi cigaretta, állítólag kábítószer van benne. Áhítatosan, szertartásosan fogyasztjuk el, s mind érzünk is utána valamit.

Stupli mint a történelem és a földrajz tanára, meg osztályfőnök, időnként nevelő célzatú beszélgetésekkel támad bennünket, önkritikus, jó humora van, intellektuális, apró poénok, sziporkák, amelyek eredetiek, ha odafigyelek, megmosolyogtatnak, csak annyira zajosak és elevenek vagyunk, hogy nem tud kibontakozni. A cigaretta káros hatásáról is tart előadást, ő is dohányzik, de fölhívja például arra a figyelmet, hogy a cigaretta vége tartalmazza a legtöbb nikotint. Egy példa a sajátságos humorára: osztálykirándulásra megyünk autóbusszal, a látnivalókat lelkesen magyarázza, szemléltető földrajzóra, olyan helyen jár a busz, ahol szabályos vékony rétegekbe rendeződik a palás kőzet, ahogy egykor lerakódott a tengerfenéken, belevágták az utat, tényleg szemléletes. Sipi megkérdezi, mire jó ez, mire használható. Hát, nagy gödröket meg lehet vele tölteni. Csak páran röhögünk a poénon.

Kiröhögjük egymást okkal és ok nélkül, Karesz felel Janus Pannoniusból, s a tanárnő kérdésére, hogy, ha volt becsületes magyar neve, miért használta ezt a latint, Karesz kivágja magát, szülei így becézték kicsiny korában, Bakternak az apja vasutas (az Indul a bakterház tömény hülyesége), szégyelli, mind az ablakhoz tódulunk, amikor Maci tudósít, hogy Bakternak látogatója jön, egy vasutas-egyenruhás férfi baktat a kollégium felé, csak ő nem, pár perc múlva belép az ügyeletes, hogy Bakternak látogatója van, lemegy, jön vissza, marhák!, Maci kilopózott, és ő küldte az ügyeletest, Szultánt meglátogatja az édesanyja, rengeteg kaját hoz, „olyan soványka vagy, fiam”, Szultán jó húsban lévőnek számít közöttünk, mivel tilos, a hálóban szeretünk étkezni, Zsebtigris (más nevén: a Kis Muck, és néha még Apró Antal) elkap bennünket, üvöltözik, hogy nem eszközlünk étkezést a hálóteremben, durva megviccelések, megalázások és féktelen kiröhögések a közös eszköztár, amivel kikísérletezzük az összezárt együttélés szabályait. És van, hogy valamelyikkel kettesben ülünk a folyosó kövén, hátunkat a falnak támasztjuk, és őszintén beszélgetünk.

Stupli meglátogat bennünket a kollégiumban, a családlátogatás feladata nyolcvan százalékban abszolválható számára, ha meglátogatja a fiú- és a leánykollégiumot. Dán Laci fedezi föl a caplatását a diri társaságában a lépcsőház számukra végtelen emelkedőjén, mi versenyeket rendezünk itt, néha a korlátban kell megkapaszkodni az egyensúlyvesztés pillanatában, hogy a nyakunkat ne törjük, ahogy hármasával-négyesével küzdjük le a lépcsőket, ők megfontoltan gyalogolnak, és biztosan hallják a folyosót visszhangosító süvöltést: jön hozzánk a Stupli, és őszinte öröm zeng benne, a folyosó olyannyira akusztikus, hogy aki nagyobb fingásra készül, az kimegy a hálóból, és ott ereszti el, ha tényleg zengzetes a teljesítmény, számíthat néhány jelentős ajtónyílásra az elkövető, Dán Laci üvöltése a névtelenség anonim homályában megadja az alaphangot, mind annyira örülünk, és annyira elhalmozzuk szeretetünk titkos és nyilvánvaló jeleivel osztályfőnökünket, hogy már szégyenkezik a kolesdiri előtt, hogy ő mennyire népszerű a tanítványai körében. Vetélkedünk, kinek az ágyára üljön, sorban mindegyiken ül egy kicsit, katonás rend van a hálókban, a vaságyakban három matrac, két lepedő, párna, két pokróc, sarkosra kell ágyazni, a pokróc félbehajtva nyúlik végig, két szélen a fehér lepedőből kilátszik két csík. Ez a két csík hamar elkoszosodik, napközben folyton ott ülünk, néha húszan egy szobában. A párnája alatt mindenkinek két-három szelet kenyér, ott lassabban szárad ki, folyton éhes kamaszok vagyunk, a hálóban enni nem szabad, de mindig van kacsazsír üvegben, rácsorgatunk a kenyérszeletre belőle, vastagon sózzuk, utána nagy nyelésekben víz, egyenesen a csapról. Ez a legfőbb élelem pótlékunk.

Országos beiskolázású osztály a miénk, csak a hálónkban hat megye képviselteti magát, igazán a föltörekvő középosztályt jelenítjük meg, igazi értelmiségi háttere egyikünknek sincs, Maci apja rendőrtiszt, s Dán Laci meg Szultán anyja dolgozik adminisztratív munkakörben. Egymást csiszoljuk, formáljuk folyamatosan, a tájszólás, a többiek számára ismeretlen szavak kerülendők, cikizés, kigúnyolás követi, Tádé kérdez néha olyanokat, küszködik a testsúlyával, Nézd, Titi, mennyit sovánkodtam, nézem, igen, Tádé, fogytál az utóbbi időben, meg Jasinnak vannak nagyon sokáig csokonyavisontai fordulatai, aggrobatta betűk, mondja, napokkal utána fejtjük meg, hogy az akrobata szóból származik ez a lokális jelző, türümetszett fasza gyerek, mondja, ha valakit dicsérni akar, de szinte egy szó a nyelvén, nem hisz nekem, amikor bizonygatom, ez három vagy négy szó, Bakter meg karakószörcsöki, ami önmagában röhej. És nem vagyunk trágárak, szinte érthetetlen, más szobákban sokkal erőteljesebben röpködnek a ló- és szaporodó alkatrészek, sőt a későbbi tapasztalatok, katonaság, de akár tanárokból verbuválódott pinceszer férfinépe is sokkal trágárabb, mint mi voltunk, megvetjük a harmadikos Kocsist, megyei válogatott labdarúgó, de minden második szava a bameg, kiürülve, elformátlanítva, kötőszóként, de értékeljük a tornatanárt, aki családalapító mozgásként megnevezve szólít fekvőtámaszok végzésére bennünket, s napokig idézzük egyik negyedikest, a takarítónők időnként vadásznak valakire, aki levinné az összegyűlött szemetet, Padjancsi arra kéri őket, hogy nézzék meg tüzetesen a hátát, a takarítónők nem értik, na nézzék meg még egyszer, most segít, látnak-e ott tollakat, nem látnak, nahát, akkor miért nézik madárnak.
Orosz

Talán Natália volt a neve, talán Tatjána a meghatározó orosztanárnőnek, de Anyegin szerelme, meg a Háború és béke Natasája egyformán jelen volt benne, az összes lelkiségükkel, elsőben egy bolgár nő, alig beszél magyarul, ide jött férjhez, nagyon nem bír velünk, mi meg tényleg az elemibe süllyedünk vissza az óráin, hátat fordítva neki megbeszéljük a fontos témáinkat, papírgalacsinokkal dobálózunk, szkanderezünk, ami belefér a szemtelenségünkbe, mintha ott se lenne. Natasa néni bír velünk, ő is ide jött férjhez, szépen beszél magyarul, hadarós orosz dallammal és hangsúlyokkal, és fiúcskák, és citromocska, és füzetecske, mindent elbecéz, mintha oroszból fordítaná a mondatait, velünkkorú csúnya lányai vannak, kicsit egzaltált, tüsszent, nem találja a zsebkendőjét, a nyakából lerántja a nájlonsálat, és beletrombitál az orrával, és engem szeret a nagy orosz lelkével, őrület, olyan nyilvánvalóan kivételez velem, a föld alá süllyedek szégyenemben, például olvasunk egész órán, a végén, János, te olvastál a legszebben, és beír egy ötöst. Olyan képtelenség, hogy a többiek azzal égetnek, hogy meg akar fogni valamelyik lányának, odajárnak a mi giminkbe, s amikor közelednek, akkor a többiek löködnek, Titi, szinte elébük esem, miért kapod az ötösöket, és a kis csunyus Natasenykák nem értik, mit röhögnek rajtuk ezek az idétlen fiúk, csúnya lánynak lenni nem könnyű. És minden pedagógusnapon, nőnapon, lehetséges névnapon és szovjet állami ünnepen összedobjuk a pénzt, virágcsokrot vesznek, nekem kell átadni, közösségért hozott áldozat, mert utána nincs tanulás, Natália néni egész órán mesél nekünk a nagy, hős Szovjetunióról, a szülőföldjéről, én lángvörös arccal megyek a katedrához, kezemben a csokréta, a tanárnő őszintén örül a figyelmességnek, szláv módra három puszi, mindig, kihagyhatatlan, mint ahogy párt- és állami vezetőink is egymásra tapadnak a protokoll szerint, (férfi a férfival, gusztustalan), ez a legégetőbb az egészben, az osztály kórusban lelkesedik, Dán Laci osztályozza a pirosságom. Kicsit tanulom az oroszt, mert osztályelsőnek lenni is nehéz.

Kóbor mesélt még a Szovjetunióról, Leningrád, az a gyönyörű tiszta város, turistaként járt ott, valamelyik útitársa eldobta a csikket, képzeljük el, egy leningrádi fölvette, és a kezébe adta, uram, ezt elvesztette, de valamiért kételkedünk az őszinteségében, nagyszüleink korosztálya, az a generáció reakciós, és utálja az oroszokat, Stuplinak vannak még érdekes eszmefuttatásai, ha odafigyelünk éppen rá, hosszú kritikus és önkritikus időszak után, mialatt Sztálin volt a bűnbak, és kivitték a mauzóleumból, most mintha kezdenék rehabilitálni, nélküle nincs második világháborús győzelem, kell az erős kéz, az irányító akarat, ezek a folytonos átértékelések, a mi gimnáziumunk is pár éve még Deák Ferenc nevét viselte, akkor nagyon elítélte a történészszakma, vagyis a politika, a kiegyezést a forradalmiság magasából, most megint reálpolitikusként beszélünk róla, Natália néni dalokat tanít nekünk, akarnak-e az oroszok háborút, kérdezzétek a fehértörzsű nyírfát a sztyeppén, talán Jevtusenko verse. Szép. A hidegháború aktuális frontján.

Politizálunk is egymás között, sokat hallgatjuk a Szabad Európát, a kívánságműsort félóránként hírek szakítják meg, valaki beolvas egy jegyzetet, nagyon kilóg a lóláb, így kell a fellazító politikát folytatni, az érdeklődést fenntartó zenét nyomatni, ahogy csak kijön a hangszórón, és kétperces kis szövegekben, annyi időre nem érdemes elmenni a rádiótól, elültetni a kétségeket a hallgatóban, ötvenhatot például forradalom és szabadságharcként emlegetik, nyilván, látunk át a szitán, utána menekültek el innen, s nem mindegy nekik, bűnöző-e éppen vagy szabadságharcos forradalmár az ember. Mi nem vagyunk ellenségei a rendszernek, hívei se, nem ismerünk mást, ösztönösen gyanúsnak tartjuk mind a lelkesedést, mind a szélsőséges kritikát, azért jó lenne egy-két számot kérni a Csekétől, de, tudjuk, Magyarországon nem szabad föladni a levelet, még ha nem is ír rá feladót az ember, akkor sem ér célba, sőt nyomozni kezdenek, honnan adták föl, ki lehetett. Ha van külföldi rokon, annak el lehet esetleg küldeni egy másik borítékban, hogy adja föl onnan, de ebben is sok a rizikó.

Szerencsétlenségemre Natália néniék itt laknak a panelek valamelyikében, naponta erre mennek-jönnek, egyszer-kétszer beugratnak a többiek, fussak az ablakhoz, micsoda nő, és a túloldalt baktat orosz tanárnőnk szatyrokkal súlyosan megrakodva, amikor a lányai mennek arra, valamelyik kikiabál, ez szigorúan tilos, Natasa, üdvözöl a Titi, de egyiket se hívják Natasának, úgy gondolom, és meg se hallják a kiabálást, úgy mennek el a fiúkollégium előtt, ahogy tisztességes lánynak illik.

Az iskolába vonulás, negyedórányi út, amikor Dán Laci formában van, akkor kabaré, megnyom egy kapucsengőt, aztán mind rohanunk, egyik reggel két iskolás gyermek jön szembe, hátukon táska, aprócskák. Gyerekek!, ezek a Mukkok, mondja nekünk, lehet valami benne, erősen hasonlítanak nevelőtanárunkra, Zsebtigrisre, Apró Antalra, hatalmas indulat van benne, amilyen apró, akkorát tud üvölteni, pofozkodik is, pedig feleakkora, mint mi, orosz szakos, és szívesen segít mindenkinek, aki hozzá fordul, az ebédlőasztalnál Pravdát olvas, mégsem nagyon félünk tőle, amikor hosszú sor áll az ebédlő előtt, baktat fölfelé mellettünk a lépcsőn, s a háta mögött fölharsan, Mukk, villámgyorsan megfordul, megint a háta mögött valaki, elváltoztatott hangon, Mukk, Mukk, és leüvölti a társaságot, amíg abbahagyják, de kiváló játék a sorállás unalma ellen, a két kis kölyök megszeppen a Lacitól, az odaguggol eléjük, és valami gyermekdal dallamára megtanítja nekik, hogy Mikk-Mukk, Mikk-Mukk, valami rigmussal kiegészítve, megnyerte magának a kölyköket, és csokit ígér nekik, holnap megkapják, ha este otthon elénekelik az apukájuknak, fulladunk meg a röhögéstől, elképzeljük a békés családi kört, a gyermekek új dalocskát tudnak, és elénekelik az apukájuknak, de félelmetesen túl van a határon, másnap behozza a gyerekeit valamiért a kolesba, nem azok, akik énekelni tanultak, két fiú volt, itt meg vegyesen vannak, egy kisfiú, egy kislány, Dán Laci udvariasan megkérdezi, a tanár úr gyerekei, és megsimogatja a fejüket, hogy milyen aranyosak, nyüszítünk a visszatartott röhögéstől.

Egymással szemben is megy a kiszúrás, megviccelés, durva és még durvább tréfák áldozatává válhat bárki, Kiss Laci mindig nagy ugrással vetődik az ágyára, egyik nap beágyazzuk a takarója alá a szemetesláda fedelét, csak úgy koppan, amikor landol, női nemi szerveket rajzolunk egy másiknak az iskolai füzetébe, mintha ő szórakozna ilyesmivel szabad idejében, a vécén ülő sem érezheti biztonságban magát, a szomszédos kabinból észrevétlen át lehet nyúlni a lehúzó zsinórhoz, jó esetben az áldozat fölugrik ijedtében, és Hopp Tomi a tanulófelelős, komolyan veszi a dolgát, csak amikor rajtunk a cirkuszolhatnék, akkor nehéz neki, mert úgy tart rendet, hogy a veleidős harmadikosok szolidárisak vele, minket, elsősöket leüvölt, de amikor a kortársaira is átragad a jókedvünk, most kórusunk van, Botos Laci vezényel, három szólamban énekelünk (Lópikula, cintányér, Schmollpaszta, más szereti, más bassza, umpappa), akkor tehetetlen, végre leüvöltött bennünket, kuss és csend van a tanulóban, vékony kis füttyszó a sarokból: Hipp-hopp, velünk röhög, nem tud mást tenni. De minden durvaság és kegyetlenség mellett egy valami nincs: a viták testi erővel elintézése, amióta oly értelmetlenül és gáttalanul zokogtam egyet a világban jelenlevő értelmetlen erőszak fölötti felháborodásomban, mint Voltaire fölháborodott a lisszaboni földrengésen, pedig kegyetlenül kipróbáljuk egymáson az erőnket, van birkózás végkimerülésig, a fölső ágyon heverőt, ha óvatlan, alulról le lehet rúgni váratlanul, üldözések folynak ajtócsapkodással, lépcsőn nyaktörő rohanással, párnát, könyvet, büdös zoknit vágunk egymáshoz, hárman egy ellen, legyűrünk valakit, és addig nem engedjük, amíg saját magáról dehonesztáló kijelentéseket nem tesz, de soha nem a megalázás a cél, van egy határ, amit nem lépünk át soha. Ebben a rendszerben foglal helyet az én szerelmem az orosztanárnő iránt, mert verbálisan is kegyetlenek vagyunk, Tádé nőjét csak a táglábúként emlegetjük, miniszoknya a divat, és a combjai nem passzolnak, zárnak tökéletesen, lefigyelünk mindenkit, ahogy női társaságban viselkedik, és a zavar meg az imponálás rá jellemző mozdulatait erős túlzásokkal bemutatjuk, elég észrevennünk, ki mire érzékeny, büszke vagy rátarti, azt a pontját folyamatos tűz alatt tartjuk, de itt is van egy mérték, komolyan meg lehet sértődni, és akkor abbamarad. A legjobb tréfa is kifakul, megkopik, amikor már én is olyanokat mondok, hogy jó lenne meghívatni magam egy vasárnapi ebédre Natália néniékhez, kicsit fölkapják, hogy hosszasan vívódnom kellene a két lány szépsége között, és akkor ebédek sora vár rám. Géza csinál ilyeneket, udvarol lányoknak, ráadásul kis nyolcadikosoknak, és eléri, hogy meghívják ebédelni, ez értelmetlen, mi úgy udvarolunk, járunk valakivel, hogy annak nincs családja, nincsenek szülei, két független személyiség érdeklődik egymás iránt. Géza nem normális.

Következik: Szakmai

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ