Kubai cukor vagy koreai kimcsi?
Két Tamás szövege – Kerekes kérdez, Gergely válaszol
A Torokcsavartól Az én Koreámig hosszú az út. Talán közben sínt is váltottál…
Hát Az én Koreám nem új grammatika, ahogy te a Torokcsavar nyelvét nevezed, a Koreám az tulajdonképpen hagyományos napló, tematikus napló. Lehet, hogy ma sokan internetblognak becéznék vagy blogként művelnék. Egy más műfaj, lehet, hogy sokkal egyszerűbb szöveg, könnyebb olvasmány, mint az asszociációs technikán alapuló regény, a Torokcsavar.
Miért épp Korea?
Egyszerű a válasz: a mai Észak-Koreában felismertem a mi korábbi világunkat, a kelet-európai kommunizmust, vagy amit annak próbáltak eladni, a Ceausescu-féle nemzeti szocializmust. Amiről azt tartottuk, én legalábbis úgy tudtam, hogy Mao hatására vett ilyen fordulatot a hetvenes évek elején. De naplóírás közben vagyis az Észak-Koreáról szóló újságcikkek és könyvek olvasása közben jöttem rá, hogy Ceausescura inkább Kim Ir Szen, a koreai diktátor tanai hatottak.
Nincs túl messzire Korea? Hogyan várod el az olvasótól, hogy azonosulni tudjon azokkal, akiket még képen sem látott? Kuba akkor már közelebb esik.
Hát igen, Kuba akkor már közelebb esik, mindenféleképpen, gyerekkoromban például kubai cukrot árultak a brassói boltokban. Kimcsit nem lehetett kapni az üzletben, pedig az állítólag hülés ellen kitűnő védszer.
Viszont a globalizáció következtében egyre közelebb kerülnek hozzánk a távoli földrészek, távoli világok. A számítógépes programok segítségével, ugye, percről-percre követhettük az “arab tavasz” fejleményeit.
Egyenes adásban halt meg Kadhafi…
Majdnem. És mennyire odavoltunk azzal ’89-ben, hogy a romániai forradalom a tévében “játszódott le”. Most meg az arab államokban Twitteren forradalmat csináltak. Forradalmakat.
És akkor te összegyűjtötted a híreket?
Lehet így is fogalmazni… Én inkább azt mondanám, hogy két évvel ezelőtt kezdtem el alaposabban figyelni “Kimék” tevékenységét, s akkortól “megéltem” azokat a híreket. Elképzeltem, hogy észak-koreai vagyok. Előhúztam mindenikhez a romániai emlékeket, úgyhogy nemcsak a mai Észak-Korea, hanem a tegnapi Románia is benne van a könyvben, fifti-fifti.
Jártál Pjonjangban?
Csak képzeletben. Tudod, hogy az az ország el van zárva a külvilágtól. Remeteországnak nevezték már évszázadokkal ezelõtt, ma is illik rá a név. Még rokoni látogatást is ritkán engedélyeznek Dél-Koreából. Úgyhogy az egyetlen módja oda bejutni, egy elég drága turistaút, amikor úrvezetők osztják be a napod, ők határozzák meg az útirányt, ráadásul figyelnek, ellenőriznek. Úgyhogy ilyen utat nem tervezek. Inkább lesem azokat a híreket, amelyeket hivatásos újságírók szereznek meg disszidensektől vagy amelyeket amerikai űrszondák eredményei szolgáltatnak. A büntetőtáborok nagyságából kiolvassák például, hány belső ellensége van Kiméknek…
Nem lenne szokatlan számodra egy ilyen út, hiszen odahaza is ellenőriztek.
Ellenőriztek, igen. A besúgók által a szerkesztőségben, a kékszemű ellenőrök a buszon, a villanyórába beszerelt lehallgatóval odahaza, disszidens barátainktól hazafele jövet a sötét utcán. Bár a Szekuritáté, azt hiszem, csak szeretett volna annyira effektív lenni, mint az észak-koreai megfelelője. Ha jól tudom, a koreai lakásokban hangszóró van állandó jelleggel bekapcsolva, ellenőrök őrzik, hogy működik-e, s azokból nemcsak hazafias zene árad, hanem a rendeletek ismertetésén kívül például olyan hasznos információt is közölnek, hogy külföldiek tartózkodnak az illető körzetben, amennyiben a lakosok találkoznak velük, hogyan viselkedjenek. Minek járulnék magam is hozzá az amúgy is megviselt emberek zaklatásához?
Arra is emlékszem, hogyan viselkedtem, amikor idegeneket láttam Romániában. Hangszóró nélkül, csak úgy, ösztönösen. Az idegen látványa például a bukaresti utcán egy újabb alkalom volt arra, hogy tudatosodjék bennem a nyomorult helyzetem, amiben élek. Vagy fürdőhelyeken – vesém kúráltattam Căciulatán – menyire utáltam a németeket. Külön szállodában éltek, külön konfortnak örvendtek, számomra elérhetetlen dolláros üzletekben vásároltak, harsányan jókedvűek voltak, mikor nekem meg kellett húzódnom…
Száz megaláztatásnak is egy a vége: Az én Koreám nem a te Koreád, vagyis nem útikönyv… Miért írtad meg?
Ez így igaz, Az én Koreám nem útikönyv, ha arra gondolsz, nem az ország földrajzát vagy történelmét bemutató könyv, bármilyen különös, még erről a bezárkózott idegen világról is írtak eleget mások. Ha utazásként fogom fel a szöveget, egy belső utazás az a múltunkban. De mondhatnám azt is, hogy Az én Koreám az empátia könyve. Aki olvassa, beleképzelheti magát egy észak-koreai bőrébe. Egyidőben azzal, hogy én válaszolok a kérdéseidre, vagy hogy az olvasó a könyvet forgatja, történik a szörnyűség, amit a könyvben leírtam, tőlünk hány ezer kilométerre. Tudnunk kell róla, s ha tudunk, viszonyulnunk kell hozzá. Másként nem etikus, úgy érzem, a mindennapunk. Másképp beszorulunk, beszorítjuk magunk szűk valóságába, mint egy bunkerbe.
Nincs benne mindez a Torokcsavarban is?
De igen, talajdonképpen benne van. őõt, ennél több, az egy komlexebb “grammatika”. Viszont a valósághoz sokféleképpen lehet közeledni.
Hogyan lett könyv a blogból?
Hogyan lesz… Mert, ha igaz, márciusban jelenik meg a Brassói Lapok kiadásában. A Cenk alatti város közelebb fekszik Pjonjanghoz, ugye, akár Stockholm, ahol élek, akár Szolnok, ahonnan te kérdezel.
Amikor Kim Dzsong Il meghalt, úgy éreztem, hogy az egy cezúra. Egy korszak lezárul, akár egy fordulópont is lehet a temetés. S minthogy már félszáz oldalnyi szövegem összegyűlt a Káfé főnix névre hallgató onlájn műhelyben, ahol a Koreák egy részét közöltem, megkérdeztem Ambrus Attilát, aki egy, a naplójegyzetekből készült rövidebb válogatást már közölt a Brassói Lapok irodalmi mellékletében, érdekelt-e az egésznek a publikálásában. Amit én akkor nem tudtam, hogy éppen egy könyvsorozat beindításán dolgoztak, Bíró Béla könyve a sorozatindító.
Hogy jön ide a Brassói Lapok?
Brassó a szülővárosom. Stockholmban való letelepedésem, s a “fordulat” után folyamatos “tudósítom” a lapot Svédországból. Minthogy hetilap, nem a szokásos megyei híradó a BL, s minthogy maga “Bem apó” alapította 1849-ben (!), sajátos színt képvisel a romániai magyar sajtó világában. Meghatározó szerepe van ezenkívül a főszerkesztőnek a sajátos profil kialakításában. Ambrus Attilának, aki maga is írt könyvet sajtótémában, vezércikkeit az Új Magyar Szó átveszi, s aki egy igen igényes “harmadik oldal”-t hozott létre olyan elemző szövegekkel, amelyek bárhol megállják a helyüket, olyan cikkírókkal, mint az említett Bíró Béla és Bogdán Tibor. Úgyhogy számomra nemcsak öröm, hanem a világ legtermészetesebb dolga abban a környezetben megjelenni. Hálás vagyok, hogy továbbra is brassóinak tartanak…
(Fenti szöveg része egy hosszabb interjúnak.)
Pusztai Péter rajza