(Puzzle-darabok életemből)

A zsákban lehetett még, vagy a zsebben, az örökre megőrzött Pelikán töltőtoll, amit csak Pista kaphatott iskoláskorában a kezébe, míg meg nem vette valami magánórákból a Tinten Kuliját. Mi mártogattuk a tollszárba szúrt különböző alakú és méretű tollszemeket, s ha elfelejtettük az üveg szélén visszacsurgatni a fölösleget, hát könyékig tintásak lettünk a házi feladatok végére, s ez még nem volt baj, de többnyire a füzetre is jutott kitörölhetetlenül a szégyenpacákból. Most rémlik fel, hogy fenyődeszkából levágott vastagabb, 20-25 cm hosszú 1 cm széles léccsíkokból is különösen a tusrajzokhoz, príma tollakat faragott nekünk édesapám, kitűnően lehetett velük árnyalatokat visszaadni, satírozni, jobbak voltak, mint a boltban kapható drága Radis-tollhegy. A toll mellett kaphatott helyet az a pár Hardmuth meg Faber ceruza, aminek leejtése fejvesztéssel fenyegette a könnyelműt, hisz összetörik a bél, és nem lehet többet meghegyezni . Márikának édesapám nagy gonddal rendezte a ceruzáit, Pista szenvedélyesen faragta gyönyörű átmenetűre és tűhegyesre, Mikinek a ceruza mindkét vége meg volt kezdve, s az egyik írt is, az enyémet Pista hegyezte, tönkszerűbbre, mert én nem tudtam bánni a hosszú grafittal, állandóan letört, olyan görcsösen nyomtam a papírt vele. A legnagyobb bosszú/harag jele volt, ha egymás ceruzája hegyét akarattal kitörtük. S talán itt véget is ér a leltár, a többi, az élelem lehetett arra a pár napra, míg ide-oda sodort a menekülthullám.

Ami a menekülés után otthon megsokszorozva várt ránk, az a többszáz tagú patkánycsalád volt. A patkányok annyira otthon érezték magukat az udvarunkon, hogy még mielőtt nagyapámék hozzánk költöztek volna, édesapám vasárnap délutánokon kiült egy karosszékbe a lépcső tetejére, s mi a bezárt ajtók és ablakok mögül nézhettük, ahogy leventepuskájával (akkor még megvolt) tízesével lőtte ki, rendkívüli precizitással, nyugodt kézzel és szemmel. Határozott élvezettel vadászott a kismacska nagyságú állatokra. Nagyon sok vita után, nagyapám megszervezhette az általános patkányirtást. Már előző nap felszedette velem a filagória padlóját és a napfényre került három fészekből a kb.negyven patkányfiókát (csórén, vakon vinnyogtak) Réginával vederbe tettük, majd vizet rá és kis idő múlva be az utcai kanálisba.
Kiásatta a járatokat, előkészített több vedret, öntözőkannát, vízzel (a szomszédoktól is kölcsönkértünk), meg kellő számú seprűt, gereblyét. Alig vártuk a másnap reggelt, amikor csatasorba állított, s ő Bem apóra emlékeztetve irányított. Nagy 48-as volt, s ezt nem csak a falra akasztott hatalmas színes dagerrotípia (a 13 aradi vértanú, a forradalmi kormány, a kivégzés, no meg a hatalmas Petőfi-album) bizonyította, hanem egy legalább 5 kilogrammos honvédkard is. Ide önts, oda üss, s egy egész délelőtt tombolt a háború nálunk, a szomszédoknál viszont, ahova a rengeteg patkány átmenekült, hetekig tartott a sűrű káromkodás és értetlenség, hogy honnan indulhatott el ez az egyiptomi istenverés… Balszerencsémre az egyik menekülő patkány, amelyikre mezítláb ráléptem, hogy a seprűnyéllel agyonverjem, visszagörbült és beleharapott a nagy lábujjamba. Három hétig jártam naponta a kicsi Belre, a nagyon fájó hasfali oltásokra. Miki az orgonafákra akasztotta fel farkuknál fogva a dögöket (több mint ötvenet), ezzel is hozzájárulva az amúgy is nagyon hideg/rideg após/vő viszony eldurvulásához. Elképzelhető, hogy mikor édesapám holtfáradtan (mindig az volt munka után) bejött az udvarra a „békés családi oltár” mellé megnyugodni, milyen kép fogadta (ötven fára akasztott patkány teteme akkorra már bűzösen) és ki állt az egész mögött, ki volt a kezdeményező? Pedig nagyapám észre sem vette, hogy mit művel Miki – azzal volt elfoglalva, hogy velem sietett a klinikára.

(Folytatjuk)