A szerző felvétele

Amint a nagy szabad tér közepén állok, és miközben süt rám a januárban szokatlan tavaszi nap, szól a zene – talán egy utcazenész produkálja magát, odébb meg egy ripacs cilinderben, és kopott frakkban tessékeli be a sorbanálló túristákat a villamoskocsiba egy kis jutalék reményében. Ami ki is kerül neki, hisz a túrista minden hajlandó elhinni, ha szabadságon van, azt is, hogy ez a kéregető a villamosvállalat valamiféle alkalmazottja lehet. Az amerikaiak meg imádnak „tippelni”, azaz borravalót adni. Nem tudtam még megfejteni, pontosan miféle belső indítékok miatt, de ebben a pillanatban nem is lényeges. Gyermekkorom jut eszembe, amikor azért szerettem bele Nagyváradba, mert villamosok jártak. A villamosok fővárosa azonban – mostmár tudom – San Francisco. A fő utcának számító Market Streeten szebbnél szebb múzeumi példányok csilingelnek fel s alá. Frisco nemhogy csak fővárosa, hanem a mennyországa is ezeknek a drága kis játékszereknek. A világ minden táján kiszolgált és halálba küldött szerelvényeket vásárolta fel a város, és indította új életre őket San Francisco utcáin. Egyikükön olvasom – hisz büszkén magukon viselik önéletrajzaikat – hogy Milánóban szolgált a 30-as években, majd Németországba került, ahol nyugdíjazták pár év után. Most ragyogó formában robog ide-oda Frisco pálmafás kanyargós utcáin a Castro negyedtől a halászok mólójáig a Fisherman’s Wharfig. Egy másik Chicagóban élt, de berni, sőt, New York-i darabok is elősorakoznak.

Az előbb, amikor villamost emlegettem a cilinderes fickó kapcsán, tulajdonképpen nem is ezekről a villamoskról beszéltem. Sőt, nem is villamosokról beszéltem. A meredek utcákon fel- és lefelé közlkedő múzeális járművek, amit az egész világ San Francisco-i villamosoknak ismer, nem villamosok, hanem siklók. Kábelvontatta szerelvények, amit itt Cable Car-nak hívnak. 1873 augusztusa óta róják a lejtőket Friscoban, amikor egy Andrew Hallidie nevű derék ember, akinek nem mellesleg kábelgyára volt, útjának eresztette őket. A jólelkű gyárosban akkor indult el a gondolat, amiből később ezek a pompás járművek pattantak ki a XIX. század végén, amikor egy lóvontatta vasúti kocsi egyszer visszagurult a meredek utcán magával rántva az igavonókat, és valószínüleg megpecsételve ezzel Mr. Hallidie aznapi felhőtlen kávézását a Powell Street valamelyik hangulatos, utcára nyíló kávéházának teraszán.

A csepp ékszerdoboz a hegy tetejéről egyenesen a macskakövezett tér lelkéig suhan le, szinte-szinte összefut a pár lépésnyire forgó-morgó villamosokkal. Ott egy faporondra húzzák, és a vezetője kiszáll, nekitámasztja a hátát a kocsinak, és a nagy forgón szépen megfordítja azt, és már készen is áll egy újabb kaptatásra egy újabb kíváncsi csoporttal. Helybéliek is utaznak, főleg kora reggel, vagy ha elférnek a túristák mellett a fapadoson. Hisz ahhoz igencsak jó kondíció kell, hogy az ember ezeket a lejtőket fel és alá naponta többször is akár megmássza. Igaz, első látásra nyilvánvaló volt számomra, hogy a kaliforniaiak sportosak, vidámak, lazák és napszemüveget hordanak. Juteszembe! Megint megindult a telexgép a fejemben, és a hosszú „otthonfelejtettem”-listámhoz a napszemüveget is hozzáírta. Azonnal rohantam is a napszemüvegeshez. Hogyan másképp is élném túl ezt a másfél napot Kaliforniában napszemüveg nélül?! Amikor ez is megvolt, még mindig nem volt dél. Imádtam ezt. Mintha direkt nekem lelassították volna az időt, hogy ezt a jót minél tovább élvezhessem. A szállodámba azonban délutánig nem jelentkezhettem be, így nyakamba vettem a várost, hiszen semmi elvesztegetnivaló időm nincs. Ez teljesen nyilvánvalóvá vált számomra. Sőt, kezdtem attól tartani, hogy nem lesz elég még belekóstolni sem Friscóba. Ebéddel kezdtem, mert ott ugyan dél sem volt, a gyomrom New York-i idő szerint már erősen morgolódott nekem, azt hiszem, attól tartott, éhségsztrájkba fogtam. Mert ő ott belül nem tudhatja, hogy én itt kinn mire vagyok képes. Vagy mire nem. Az utazás időben felér egy európai repüléssel, és ha az ember abba az irányba indul el, s ugyanennyit utazik, vacsorát, ozsonnát, sőt reggelit is kap még leszállás előtt. Idebenn azonban azt mondják ezek az elvetemült repülős kompániák, elég nagyseggűek az amerikaiak, legalább addig ne zabáljanak, amig repülnek. És csak perecet adnak 10 grammos kiszerelésben. Vagy mogyorót. Rá meg egy jégkockák közé csepegtetett italt, ezzel el is vagy rendezve egy pár órára. (Ó, hogy utálnak mindenhol, amikor hozzáteszem, „jég nélkül kérem”) Ha szépen kér az ember, kaphat még egy pakk ropit. A légitársaság meg elkönyveli, mennyire népszerű az X cég mogyorója. Ami teljességgel igaz is, én nem bajlódom senkinek sem a mogyorójával, csak az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ha az ember olyan éhes, hogy a szék támláját is megropogtatná már kínjában früstükre, szaporája van akármilyen rágcsálnivalóknak is. Én sokszor féltem is az utaskísérőket, hogy egy éhes amerikai, mint valami vérmedve rájuk veti magát, amikor a kis kosárkában a tízgrammos mogyorókat lötyögtetik végig az utastéren. Jó is, hogy ez eszembejutott most, mert szólok Frenknek, aki nagyon fontos szakszervezeti megbizatásban tárgyal a céggel való szerződésről, és megmondom neki, ezt mindenképp vegyék alaposan fontolóra.

Az ebédet a Powell Streeten költöttem el egy teraszon, ahol valószínüleg a fentebb említett Mr. Hallidie is pompás délelőttöket tölthetett el anno egy kávé és a San Francisco-i Híradó című nagyszerű újság színvonalas társaságában. Mert hát lóvasutak sem mindig csúszkáltak vissza a lejtőn, voltak békés egyszerű napok is errefelé. Bár, nem mondhatnám, hogy most nagyon zaklatott élet folyik itt, sőt, jobbára úgy tűnik, ebben a városban minden arra összpontosul, hogy az ember jól érezze magát, függetlenül attól, hogy rezidens vagy csak látogató.

Igazából, bármennyire is igyekeznék, nem tudnám megkerülni a sztereotípiát, hogy San Francisco Amerika legeurópaibb városa. Emiatt lehetett, hogy olasz vendéglőt választottam, hogy azonosuljak a hangulattal. New Yorkban még bevállalom a kínait is, mert ezeket már ismerem, és azonnal kiszúrom, ha olyasmit akarnak feltálalni nekem, aminek kétes az eredete vagy legalábbis az állaga. De ki tudja? Lehet az San Francisco-i vágottszeműek rafkósabbak, és ha nem figyelnék oda, hisz az ember szabadidejében hajlamos magát kicsit elereszteni, lazábbra fogni a gyeplőszíjat, nos akkor még akármi is kerülhet a tányéromba. Pók vagy macska. Esetleg házatlan csiga is. Én pedig a sárgaságot a jelenlegi amerikai egészségügyi rendszer árnyékában nem szívesen próbálnám ki.

(folyt. köv.)

New York, 2012. február 23.