Érdekes módon, nem délutáni szundira vágytam, amikor a spagetti mellől felálltam, hanem arra, hogy mihamarabb minél többet megismerjek San Franciscoból. A belváros szívében van egy sok virággal és festőművészek hadával tarkított tér, ez a Union Square, de az egész belvárosi negyedet így emlegetik több utcányi körzetben. A február derekán is zöldellő pálmafák alatt virító hófehér ciklámenek és egyéb szépségek között, na meg teraszon italozó turisták asztalai mellett sétálva jutok vissza a Market Streetre, ami a frissiben beszerzett térképem szerint vízhez visz, egészen pontosan a San Francisco-i öbölbe. Az jár az eszemben, miközben a nem túl harsány, mégis élettel teli délutáni jövés-menést figyelem a tiszta és rendezett sugárúton, hogy akármelyik pillanatban is szembejöhetne velem egy ismerős. Ez olyan.

Az Embarcadero egy az öböl mentén húzódó, magas pálmafákkal szegélyezett út, ahol a belváros felől érkező villamosok tovafutnak a Fisherman’s Wharfra, a város egyik legkedveltebb kiruccanó mólójára. A Market és az Embarcadero találkozásánál van San Francisco kikötője, innen indulnak a kompok is a távolabbi negyedekbe vagy az öböl túloldalára. Az öböl felett pedig a várost Oaklanddel összekötő hídcsoda, a Bay Bridge öleli össze a belátható környéket. A délutáni verőfényben ezüstösen csillámló építészeti csoda olyan barátságos és méltóságteljes, hogy egy pillanatra sem az jut az ember eszébe, milyen hatalmas. Amikor 1936 végén teljesen elkészült hosszas technikai megpróbáltatások és politikai, no meg pénzügyi viták után, a világ akkori leghosszabb hídja volt, és a középső tartópillére magasabbnak számított bármelyik San Francisco-i épületnél.

Ülök a mólón, albatrosszok és napfürdőzők társaságában, még bajor muzsikusok is megpihennek a déli békében. Kompok libegnek a vizen, hajók érkeznek, uszályok vonulnak be az öbölbe az óceán felől, mint sejkek és előkelő fejedelmek. A hídon gyufásdoboznyi autók, és amerre a szem ellát, az öböl kékje, amit a repülőből láttam. A híd pedig a maréknyi felhőkarcoló bokrába torkollik, oda eregeti be az érkezőket. Joggal érezhetné az ember magát aprónak ennyi hatalom társaságában. De ehelyett óriásnak érzem magam, nem azt, hogy rámnehezedik minden, ami körbevesz, hanem ellenkezőleg: értem van itt minden. És főleg a napsugár.

A kikötő épületében a piac. Zöldségek és friss gyümölcs, halak, tengeri izémizék, és mindenféle finomság: péksütemény, szemünk előtt a kemencékben sült kenyerek, cipók és sajthegyek. Minden jelzi a San Francisco-iak egészséges életre való törekvését, amit majd Timi barátném is megerősít hozzátéve, hogy keveredik ebbe némi sznobista túlzás talán, de tény, hogy a kaliforniaiak adnak magukra, környezetükre és az életmódjukra.

Élvezem, hogy minden sétatávolságban van, és nem vesz igénybe órákat sehová sem eljutni. Jócskán délután van mégis, amikor a belvárosba érek vissza, hogy bejelentkezzem a szállodámba. A szálloda maga is érdekesnek ígérkezett az előzetes ismereteim alapján, de a legfontosabb momentum egy zuhany és a hátizsáktól való megkönnyebbülés, hogy aztán felfrissülve folytassam a városfelfedezést.

Ha Amerikában valamit nagyon lehet szeretni, akkor az mindenképpen az, ahogy egy számítógépről mindent el lehet intézni. Sőt, lassan enélkül már semmit sem… Ez viszont nem annyira jó. De a demagógiába zuhanás előtt inkább visszatérek a szállodára, amit interneten kerestem ki tapasztalt kollégáim tanácsai alapján. Szerencsém, hogy elég rafinált internetező vagyok már, és sokat megélt ahhoz, hogy szelektálni tudjam az információkat, amelyek helyenként túldícsérnek vagy épp elriasztanak jelen esetben úticélomtól, San Franciscotól. Az emberek által tanácsként feltöltött megjegyzések szerintem egy galamblelkű embert egy életre szobája falai közé száműznének, mert ki se merne lépni onnan, ha elolvassa azt a rengeteg szörnyűséget, amit egyesek leírnak: életekre törő hajléktalanok, gyanusan ólálkodó alakok, akik ellepik a város utcáit, amint lemegy a nap, poloskainvázió, ártatlan embereket molesztáló tüntetők, fiatal és kevésbé fiatal hölgyek ártatlanságára (vagy annak nyomaira) törő szatírok és hasonlók. Én azonban abból indulok ki, hogy New Yorkból érkezem, márpedig ennél vadabb környék aligha lehet San Francisco belvárosa, de később Timi is alátámasztja, hogy a keleti partokhoz képest, sokkal nagyobb biztonságban érzi magát, és nem okoz különösebb gondot az sem, ha este akár egy félreesőbb környéken is kell keresztül haladnia. Nyilván, a vészmadarak minden jel szerint valami istenhátamegetti tanyáról vagy kisvárosból irogatnak ilyeneket, ahol azért nincsenek hajléktalanok sem, mert kipusztultak, ha voltak is: halálra unták magukat.

A King George pár órás keresgélés és tanulmányozás után maradt fenn a rostámon. Belváros szíve, tetszetős külső, hangulatos belső. Irány! Nem csoda, hogy brit zászló lengedez a bejáratnál, a szálloda a régi angol filmekbe visz vissza. El tudnám képzelni, hogy átteleljek itt, a hallban töltve az estéket a kényelmes fotelben teázva és fecsegve hasonszőrűekkel meg a recepcióssal a világról, ami az ablakon keresztül beszivárog ide a kinti nyüzsgésből, vagy a bárban konyakozni esténként egy billiárd mellett. De most nem vesztegetem az időt a recepcióssal, hanem elrendezkedem a szobámban, átfutom a leveleimet, és már látom, hogy nem hiába számítottam rá, hogy szembejön majd egy ismerős az utcán, mert Timi barátném, aki mostanában bútorozott be San Franciscoba, már felfedezte a telefonomról feltöltött képemet a Facebookon a Union Square-ről, és ki is találtuk, hogy minél előbb sort kell kerítsünk egy közös italozásra, hogy egyben összefoglaljuk, kinek merre járt az útja az elmúlt években.

Üdén és a városhoz illő fiatalos lendülettel eredek neki a dimbes-dombos városnak. A szállodám mellett valóban tüntetnek valami zsarnok munkáltató ellen. Majd hárman vannak, és annyira hangosak, mintha nyolcan lennének. Sokan fotózzák őket, engem nem hoz lázba, New Yorkban néha útban hazáig két-három, ennél sokkal nagyobb tüntetésbe szaladok bele… De legalább már tudom, mire utalt az egyik bejegyzés az interneten. Egy másik utcasarkon, közvetlenül a Union Square bejáratánál „Nagymamák a háború ellen” címmel van megmozdulás. Na, az veszélyes …

Ha eddig a sík belvárosi tereket jártam, most a belvárosra magasodó, illetve oda ereszkedő Powell Streetre kaptatok fel, kicsit lassabban, mint a matuzsálem-járművek. Sorra csilingelve hagynak el, kirándulók lógnak a lépcsőkön, a foganytúkon. Minél magasabbra jutok, annál pazarabb a panoráma. Egyik részről, mögöttem alant a belváros késő délutánba fordult ébredező fénypompája, másrészről hullámosan emelkedő meredek utca az Oroszhegy – Russian Hill, és két másik oldalról meg meredek ereszkedő az öböl felé. Egyik felől a híres San Francisco-i kínai negyed, másrészről meg a rálátás a kikötőre és a Telegraph Hillre. A Chinatown felé ereszkedek le a tetőről. Előbb még izgalmas, pagodaszerű építmények, hangulatos piacok, kirakatok, majd a nyomorgó részen át vezet az út. S ez még mindig a Powell Street, ami a belváros fényűző pazar helyein is bennfentes, de azt csak most veszem észre, a sikló már korábban elkanyarodott, és másfelől viszi le a túristákat a Fisherman’s Wharfra. Alkonyodik, amire elérem az öbölt, a magasból érkezve nem nehéz felfedezni az Alcatrazt, a hírhedt egykori szövetségi börtönt, ahol Al Capone mester is több-kevesebb időt volt kénytelen eltölteni. A 39-es mólónál érek a partra, ahol ismét az Embarcaderot keresztezem és a villamost. A Pier 39 vendéglőkkel, boltokkal és pompás sétaterekkel felszerelt virágoskert a víz partján. Egy külön deszkázaton, kellőképpen elérhetetlen távolságra az emberektől fókák hada sziesztázik hangosan kiabálva, hancúrozva, dulakodva vagy épp csak lustálkodva. Az oroszlánfókák helyi látványosságnak számítanak, imádják ők is San Franciscot, az év nagy részében szeretnek itt tanyázni a látogatók nem kis örömére.
A lenyugvó nap téglavörös hátterében Alcatraz szigetén túl a Golden Gate kontúrja is kivehető, az öböl fölé magasodó város pedig meggyújtja fényeit. Az tűnik fel, hogy Friscónak nincs az az állandó tompa morajlása, amit New Yorkban megszoktam, s amit a város minden szegletében jól hallani. San Francisco csendes, békés, fókazajos, sirályrikácsolásos, villamos csilingelős. A mólótól az Embarcaderón a villamost és a hívogató üzletsorok fényeit követve rövid séta után jutok a Halásztanyára, a Fisherman’s Wharfra. Az egykori halpiac ma túristanevezetesség, nagyszerű vendéglők sorakoznak, de aki elvitelre szeretne friss tengeri cuccokat, minden bizonnyal talál itt ínyére valót.

Kicsit viszolygok a kínai negyeden való esti sétától, inkább a meredek utcát választom a belvárosba visszajutni, ahol a sikló is közlekedik. Nem is csalódom, hisz a Russian Hillre felkapaszkodni tüdőszaggató ugyan, de legalább helyet készítek a vacsorámnak, edzésben tartom a csinos lábaimat, amit a latin aszonyok olyan előszeretettel kommentálnak nyaranta a reptéren, ha rövidnadrágban járok, és újabb pazar kilátásra teszek szert a magasból.
A belvárosi teraszon magamhoz vett vacsora után mind jobban érzem az időeltolódás óráit, a sokezer átrepült mérföldet, a sok legyalogolt kilómétert, és úgy gondolom, hogy ilyen helyzetekben az ember plusz kényeztetést is megengedhet magának, mint például gumimacikat és egy karton sört a hotelszobájába.

És akkora boldogság, amikor az ember egyensúlyban van önmagával, és egyet is ért saját ötletével. Mert én egyetértettem.

(folyt. köv.)

New York, 2012. február 24

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ