(Epizódok a Siklósi Szandzsák történetéből)

VII.

Bránkó, a deák

A kisváros szürke egyhangúságában Bránkó volt az idegenség, a titokzatosság, a furcsa másság. Évtizedek óta Siklóson él, egy öregasszonynál bérel lakást, birtokáról, jövedelméről senki nem tud, pénzkereső foglalkozást nem űz, mégis naponta a fogadóban ebédel, estéit a különböző italmérésekben tölti, ahol meglehetősen kirívó török ruhájában a derék keresztény italozók között. Egyformán jól beszél, ír, olvas latinul, törökül és magyarul, ezért ragadt rá a „deák” elnevezés, bár mindegyik nyelvet valami hadarós idegen akcentussal beszéli. A városban mindenkivel jó barátságban van, mindenhová eljár, gyakran meglátogatja Dzsebes béget, rendszeresen betérnek hozzá a vándorló dervisek, időnként négylovas fejedelmi hintó gördül a lakása elé, s viszi valahová, míg máskor — többen is látták már — gyalogszerrel, koldusruhában, mocskosan, szakadtan érkezik hosszú utakról.

Küllemében török, turbánt, kaftánt, bugyogót visel, törökösen borotváltatja a fejét, enni-inni a magyar kocsmároshoz jár, vallása nem tudható, mert egyik istentiszteletet sem látogatja, de minden pappal jó barátságban van; mint tanult emberek, tudnak miről beszélgetni. Jó két évtizede, amikor itt letelepedett, anyagi hátteréről semmit nem lehetett tudni, de az világosan érezhető volt rajta, hogy tehetséges, nagy jövő előtt álló fiatalember, akinek máris van mit aprítania a tejbe. Se török, se magyar volta inkább előnyére szolgált a két elkülönülő közösségben: mindkettő a maga fajtájának ismerte el, különösen, ha így diktálták érdekei. Ebben az esetben az érdekek olyan formában jelentkeztek, hogy a városban nagy számban voltak eladó leányok, s bizony nagy hiány mutatkozott nősülésre alkalmas fiatalemberekben. Jóképű, jó kapcsolatokkal rendelkező, iskolázott fiatalember telepedett le a városban, hát rögvest fölpezsdült a társadalmi élet. A kereskedő, kézműves és kisnemes családok kézről-kézre adták, jeles napokon ebédre, vacsorára hívták, az asztalnál az eladó leány mellé ültették, s nagyon hamar örömmel állapíthatták meg, hogy Bránkó igencsak fogékony a női bájak iránt. Ugyanazzal a komolysággal és eredménnyel tette a szépet a fonnyadó aggszüzeknek, mint az eladósorba éppen csak belépett csitriknek, mindegy volt neki, szőke vagy barna, vékony vagy gömbölyded, azonnal lángra gyúlt és gyújtott. A szülők meghatottan figyelték a rohamosan kiteljesedő szerelmeket, s évek teltek el, mire a kisváros női társadalma levonta azt a következtetést, amit a második-harmadik eset után le kellett volna vonnia: Bránkó végigkóstolt minden elébe került fogást, de esze ágában sem volt megnősülni. A női nem elhivatott rajongója volt, mindenütt próbálkozott, mindenkinél kísérletezett, akár szolgáló, akár úrasszony, akár apáca volt az illető. Hosszabb- rövidebb kapcsolatai voltak kikapós férjes asszonyokkal, még virágzó özvegyekkel, és időnként a szerájba is ellátogatott, ahol azok a lányok találhatók, akik pénzért kínálják a szerelmet. Mára kissé meglassúdott, kevesebb botrány kering róla a szóbeszédben, már nem fut annyit szoknyák után, de még a környékbeli falvakban is köztudott tény, hogy ha valaki levelet akar íratni akár hivatalos, akár magánügyben, Bránkóhoz a fiatal feleséget, felnőtt leányt vagy szemrevaló szolgálót kell elküldeni, így „nem kerül semmibe”.

A deák mindenütt ott van, ahol történik, történhet valami, minden zavaros lében ott a kanala. Most éppen Alihoz szegődött, együtt szekereznek Lakra. Jó háromórás szekérút. Ali egyébként senkit nem vesz fel a szekerére, a taljánnal is folyton csak tárgyalnak, aztán mindig közbejön valami, mint most ez a laki út. Eleinte kényszeredett a beszélgetés, aztán a hosszú út egyhangúsága megoldja a nyelveket.

A Dráva hordalékából megépült természetes töltésen gurul a szekér, cseperészős, esős az idő, a lovak haladnak az egyetlen járható csapáson, ők behúzódnak a ponyva alá. Először kitárgyalják a Dzsebesen esett csúfságot. Egyikük sem kedveli különösebben a faragatlan béget, de mindketten, érdekeiknek megfelelően, kitűnő kapcsolatot tartanak fenn vele. Ali úgy véli, a bég fukarsággal párosult butasága az alapvető ok, mert az egyéni vágyaktól a birodalmi politikáig, az emberélettől a templomépítésig minden átszámítható aranyra. Aranyakat fektet be az ember minden vállalkozásába, csak azért, hogy a végén még több aranyra váltsa a végeredményt. Ésszel kell kockáztatni, illetve ügyelni arra is, hogy a másik, akivel éppen üzletelünk, az is jól járjon, vagy legalább azt higgye. Dzsebes csak a bejövő aranyakra figyel, kiadni nem akar. Ezért kerülnek közel hozzá mindenféle kétes alakok, mint például ez a talján, akik látszólag nem kerülnek semmibe, de az első adandó alkalommal elszelelnek a kasszával, és így végeredményben sokkal többe kerülnek, mint a megbízható emberek. Az üzletben (és mi nem üzlet?!), a legfontosabb a megbízhatóság, az adott szó értéke, ezt soha nem látják be a gyorsan gazdagodni akarók. Bránkó úgy tudja, hogy újabb virágszállal akarta ékesíteni háremét a bég, de a kiszemelt leányzónak elszánt legény a szeretője… Dzsebesnek ez a cselekedete korlátolt értelemre vall, mert a már így is nagy létszámú háremével amúgy sem kezd semmit, erről a deák maga is meggyőződött.

És Bránkó izgalomtól túlfűtött hangján megelevenedett egy nyári délután, amikor a fürdőmester jóvoltából elbújhatott egy kamrácskában a fürdő területén, egészen közel a medencéhez, ahonnan végignézhette a hárem és a bég délutáni fürdőzését. A bég elhevert az árkádok hűvösében, legfeljebb kezét-lábát lógatta néha a langyos vízbe, ellenben a belső hűtésről folyamatosan gondoskodott, az árnyékba állított hordócska csapja gyakran nyikorgott, az egyik eunuch csak azt figyelte, mikor ürül a bég pohara, hogy azonnal tölthessen. A fehérszemélyek annál inkább élvezték a hűsítő habokat, egy szál lenge ingre vetkőztek, és így vetették magukat visongva-sikongva a vízbe. Micsoda parádéja volt ez a női idomoknak! — fűlt fel még jobban a deák hangja. – Mekkora változatosságban tudja produkálni a teremtő a nő szubsztanciáját! Mert mindnek egy a lényege, a férfi vágyának fölkeltése, és mégis, ahány nő, annyiféleképpen működik ez a vonzerő, mindnek más az édessége, egyéni a praktikája! Van közöttük aprócska tündér, kicsiny játékszer, elfér a férfi két markában, és van óriásnő, legalább hat láb magas, minden idoma méreteivel arányosan dús, aki mint gyermeket becéz, vagy rettentő erejével szétmorzsol, van közöttük lobogó vörös, akinek hófehér bőrén millió szeplő lángol föl a szerelem melegétől, és van délszaki kreol-fekete, kis bajusszal az ajkán és van töltött galamb köztük, kis kerek pocakkal, lágy, elomló hússal és van fiúsan keskeny csípejű, akinek mintha semmi nőies domborulata nem volna, de az ilyenek hajlékonyságban és érzékiségben messze felülmúlják azokat, akik domborulataik csáberejére bíznak mindent… És üdék, fiatalok, szerelemre készek mind, és sivataggá válnak mind, mint a föld, amely évekig nem kap esőt. A világ legnagyobb igazságtalansága, hogy elhervadnak, egyetlen férfi rangját jelképezve. Ha annak a Máténak esze lett volna, nem azt a haszontalan öregembert szökteti meg, hanem ugyanazzal az erővel szélnek ereszthette volna a háremet…

Következik:

VIII.
Farkas

1. Rozek Enikô:
   2010. június 19. 14:48

   A zene is nagyon jó,tetszett.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ