A leventepuskás lőgyakorlatoknak majdnem rossz vége lett. Jóval később, amikor már minden rendőrtisztnek legalább érettségije is kellett, hogy legyen, gyorstalpaló kurzusokon tették le egy-két év alatt a hiányzó nyolcat, és édesanyám is szenvedő alanya lévén a tanári karnak, az egyik igen hálás tanítvány meghívott (órabér helyett) a Somostető alatti agyaggödörbe, ahol egykor szabadtéri színpad volt, hogy megtanít lőni. Szabályos puskát hozott sok tölténnyel, és elmagyarázta, hogyan szorítsuk a vállunkhoz, hogyan nézzük be a legyet a v-be stb. Aztán kitett egy nagy céltáblát, s pufogtattunk mi, gyermekek lelkesen. Végül bemutatta ő is, hogy miből is áll a mesterlövészet, tízből vagy négyszer el is találta a belső köröket, utána valami balga indíttatásból, gúnyosan odaadta apámnak a fegyvert, hogy „lőjön maga is, tiszteletes úr, de gyermekek, ti álljatok jól félre” – viccelt velünk. Apám nyugodtan átvette a puskát, gyorsan célzott és lőtt, 10-ből nyolcszor a közepébe és kétszer a 9-esbe. Hetekig, hónapokig kellett rettegnünk, mert a rendőrtiszt azonnal kijelentette, hogy nálunk puska van a háznál és nem szolgáltattuk be annak idején, sőt gyakorolhattunk is vele, mint ahogy az eredmény bizonyítja, és ezért annak idején azonnali börtön járt. Azt hiszem, egy újabb vizsga s így újra édesanyám segítsége oldotta meg a helyzetet. Jóval később kijött a törvény, hogy bizonyos tisztséghez végzettség is kell, s ennek furcsa hozamai voltak. Az ezerszer ismételt, jól bevált írásbelik módja – bármiről is legyen szó, kémiától történelemig – 1944. augusztus 23. előtt és után. Előtte koromfekete, utána a szivárvány minden színében tündöklő volt/lett minden. S a végén Éljen a román kommunista párt. Harcolunk a békéért. Aláírás…

Ami, személyesen velem történt, az egy matematika érettségije a kiemelt harcos jóakaróinknak. Ekkor a tanárok már nyíltan nem merték a tételt és megoldást is odaadni, hogy csak kényelmes másolással érjék el ugyanazzal az eredménnyel a mégis megosztott, de mind jó jegyeket, s engem szerződtettek, hogy az ajtón kívül a folyosón majd kellő időben megkapott, az osztályból kicsempészett tételt oldjam meg és adjam vissza a vizsgáztató tanárnak, aki majd továbbítja… Határértéket kellett számítani elég egyszerű algoritmussal, végtelen (ezt a matematikában, ha valakinek már távol az érettségije, egy lefektetett nyolcashoz hasonló jellel írnak) eredménnyel. Megoldom, beadom, s rá pár percre már jönnek is ki az elvtársak, s barátságosan intenek, hogy „nagy kópé maga, még jó, hogy észrevettük, a nyolcast lefektette, de mi felállítottuk!” Mind átment, és mind jó eredménnyel. Az irodalomtanár barát mesélte, hogy a tételek nem idézetek vagy elemzések voltak, mert az elvtársak az osztályharcban nem értek rá arra, hogy értelmetlen könyveket bújjanak, hanem felkérték őket – mindegyik írjon le egy rövid idillikus jelenetet. Itt jön a nyertes: „A zöld sűrű fenyőerdő közepében volt egy tó. A tó mellett Mariska, a kollektívelnök dúskeblű lánya fejte a most már bőséges tejet adó Riksát. A kristálytiszta tó vize mindezt fordítva tükrözte vissza.”

A patkányölő háborúban nagytata Bem apói tábornoki tartását furcsa módon hatvan év múlva, Svájcban, Luzernben még egyszer át kellett élnem. A ház, ahol akkor Pampával laktunk, a Reuss partján, Luzern belvárosában, alig volt pár méterre attól a helytől, ahol a folyó kiömlik a hatalmas Luzerni tóból. Ezekben az években majdnem menetrendszerűen ősszel a hatalmas esőzések annyira megemelték a tó vízszintjét, hogy az Óváros nagy részét beborította a kristálytiszta víz. Óvatosságból beszereztünk homokzsákokat, torlaszként használható deszkalemezeket, de szerencsére a mi ajtónkig nem emelkedett a víz. Abban az évben a szemben lévő házba a svájci hadsereg egy nyugdíjazott ezredese költözött be, és ez gyökeresen megváltoztatta a helyzetet. A víz ugyanúgy jött, mint azelőtt, de az utca élete egészen más lett. Az ezredes úr már az első nap reggelén összehívott mindnyájunkat, (tizennégy-tizenhatan laktuk a Münzgassét, félig zsákutcácska volt, mert csak egy hangulatos kis alagúton át lehetett gyalogosan kisétálni belőle a folyó felé) a közelünkben lévő többcsillagos szálló/vendéglő különtermébe, és ott előadta, hogy ezekben a válságos napokban mutassuk meg a polgári morált, helytállást. Éjjel-nappalra pontosan kidolgozott forgatókönyvvel megszervezte ki mikor áll őrséget, amit kétóránként jegyzőkönyvvel átadunk, és ezt ő mindig kielemzi esténként, ugyanitt, vacsora mellett, és beszámol nekünk a napi eseményekről, megvitatjuk a sürgősségi teendőket stb. Pampa, és még egy józanabb háziasszony kiszálltak, hogy nekik dolguk is van, nem érnek rá háborúsdit játszani. Egy páran színből belementünk a játékba. Én az éjszakai ügyeleteket vállaltam el, mert nappal dolgoznom kellett, de az aznapra meghirdetett homokzsáktömés elől, mint a legfiatalabb nem térhettem ki. Nem tudom, hány tonna, de több száz zsákot és teherautónyi homokot rendelt oda, s délután töltöttük, kötöttük és hordtuk az ő irányítása alatt a tizenöt-húszkilós zsákokat. Lezártuk a kis alagutat, derékmagasságig falat emelve szabályosan téglából, és megerősítettük zsákokkal, a partra méter magas zsákfalat építettünk, beindítottunk két vízszivattyút az ő házuk alagsorában, ahol valószínűleg a mindenkori eső is összehozta azt a pár liter vizet. Egy héten keresztül – sajnos az állandó eső miatt most már megvizesedett zsákokat (40-50 kg) rakatta át velünk hol ide, hol vissza, s amikor nagy szomorúságára a város végleg lefújta a vízriadót, pontos kimutatást állított össze, hogy ki hány órát és milyen munkát végzett, és hihetetlen, de az egészet, reggelikkel, vacsorákkal együtt elszámoltatta és kifizettette a biztosítóval.

Így az azóta krónikussá vált könyök ínhúzódás és gyulladás mellé hatszáznegyven svájci frankot is kaptam, hogy valami pozitív emléke is legyen ennek a hadjáratnak.

(Folytatjuk)