Magyar

Ez a leghülyébb az egészben. Egy emberöltőn át abból élek, és az a legfontosabb számomra, hogy tudok olvasni. Nem úgy általában, ahogy mindenki, aki megkülönbözteti a húsboltot a szabóságtól a cégtábla betűi alapján, hanem tájékozódni tudok az írott szövegekben, szinte csak ezzel foglalkoztam, embert látok a leírtak mögött, egy gyermekkoron és ifjúságon át erre készültem, ezt gyakoroltam, megértsem, aki mondani akart valamit nekem, s próbáljak én is szólni megérthetően.És alig valamivel az érettségi előtt fedezem föl, hogy ami a szenvedélyem, az érdeklődésem, a mániám, az eladható, értékes, társadalmilag elfogadott munka is lehet. Nekem ez mindvégig két dolog, hogy magyarórán olvasunk valamit, és azt megtárgyaljuk, és az, hogy én a magánérdeklődésem területén elolvasok valamit, erről véleményem van, szeretem vagy elutasítom, további olvasásra késztetéseket kapok vagy újakat keresek, ez a kettő köszönőviszonyban sincs egymással. Amikor éppen indiántörténeteket olvasok szívesen, akkor Vörösmartyról kell életrajzi adatokat tudni, amikor a görög regéket falom, akkor Gárdonyitól Egri csillagok van soron, amit nagyon szerettem két évvel ezelőtt, én korán vagy későn kezembe kerülő könyvek üzenetén gondolkozom elmélyülten, az iskola nem vesz tudomást arról, miért is venne, hogy van egyéni érdeklődés, saját fejlődési vonal.

Pedig vannak jelzések, elsőben, vagy másodikban felelek Anyeginból, kényelmetlen helyzet, Rajnai tanárnőnél ki kell állni az osztály elé, helytállni a feleletért, és nagyjából tudom, hogy mit vár el, és egyre kérdez még, akkor eleresztem magam, tetszett az Anyegin, pedig a kötelezők eleve bukásra vannak ítélve, nincs más választás, beszélek a saját érzéseimről, homályosan megfogalmazható eredeti gondolatig jutok Puskinról, és akkora ötöst kapok rá, ami kilóg a naplóból, és nem ébreszt föl, vakon olvasom éppen az amerikai keményeket, Hemingwayt, Anne Portert, Shawt és Mc Cullerrst és Mailert, hogy szegény Puskin éppen eltörpül a hagyomány homályában. Nincs kapcsolat a hivatalos vélemények és a magam szórakozása között. Sőt tanulmányt, tankönyvízű szövegeket, elő- és utószókat elvből nem olvasok, nekem ne mondja meg senki mitől értékes vagy értéktelen valami, majd én eldöntöm. A tekintély tisztelete a szellem területén számomra nem létezik.

Ez máig élő gyakorlat, sosem az a munkám, ami a szórakozásom, pedig a kívülállónak úgy tűnhet. Néha, ritkán, összejön, de akkor nem dolgozom, szárnyalok. Azután rendre kiderül, hogy a pillanatnyi szórakozásom a következő életszakasz meghatározó iránya, megélhetése, nem anyagi értelemben, de akkor már megint más érdekel, mindig máshol járok, mint az elvárás. Az olvasás, és minden, ami kiszakaszt a lélekölő mindennapi monotóniából, szórakozásnak minősül, ebben nőttem föl. Első a kötelesség, ez törvény, dolgozni, gyarapodni kell, és apám a könyvekben és az olvasás elhatalmasodott szenvedélyében fölfedezve a legfőbb ellenséget, egy regényt a kályhába hajít, titkolnivaló szenvedéllyé változtatja azt, ami később mégis az életemmé válik, nem volt igaza, de nekem se. Akkor nem is hihettem. Szenvedéllyel olvasok, beteges zárkózottsággal, mámoros magányban, bűnös gyönyörűséggel, egy könyv utolsó oldala fontosabb, mint az étkezés, vagy a pihenés esti órája, amelyben mindenki ellazul, én bebújok a könyv fedele mögé, köztük vagyok, de se látok, se hallok, idegen isteneket imádok, először a család veszi fel a harcot ellenük, azután az iskola, s ha leküzdöttem őket, feladva minden megtartó segítséget, akkor új terepen találom magam, ahol újonc vagyok. Teljesen formátlan az érdeklődésem, hetedikes-nyolcadikos koromban előfizetője vagyok a Lúdas Matyinak, az Élet és Tudománynak, olvasom a napilapokat, jár a Népszabadság, a Dunántúli Napló meg a Népsport, utóbbi apám kedvenc lapja, de csak a labdarúgás érdekli. Régi, bekötött évfolyamokat olvasok a könyvtárban, mindenféle lapokat, meg Rejtő Jenő és az Üveggyártás titkai, útleírások és Montesquieu Perzsa levelei, Voltaire-t és Rousseaut és Karinthyt imádom, és bármit, aminek a borítója, címe, szerzője érdekesnek tűnik. És rábízom az emlékezetemre, mit felejt és mit őriz meg, határtalan mocsárvidék a tudásvilágom, kevés tiszta tudással, felnőttek meglepődnek, mi mindenhez hozzá tudok szólni, tipikus keresztrejtvény-műveltség, akkoriban, 13-14 évesen, imádom is, mert meg tudom fejteni, pedig a felnőtt átlagműveltséghez szabják, azután, felnőttként csak a szabadságok idején süllyedek idáig, amikor tényleg nincs mit kezdeni a víz partján, és bízom, hiszek mindvégig abban, hogy mint az egészséges étvágy, amit megkínálnak ezerféle étellel, az érdeklődésem vagyok én magam, és fölépítem, létrehozom a személyiségemet, ha erre az ösztönös belső ízlésre bízom vagy hagyom magam.

Voltak könyvek, amik végigmentek a társaságon, mindenki elolvasta őket, általában én hoztam, dobtam közibük. A Svejket Kabos, Micimackót Kiss Laci, de a Zabhegyezőt én, A zöld íjászt is (angol klasszikus horror, szerző nevére nem emlékszem), Indul a bakterház, Híd a Kwai folyón, Remarque-tól a Nyugaton a helyzet változatlan, meg a Beatles-story, a kultkönyv.

Lefigyelik, hogy milyen gyorsan lapozok, biztos el sem olvasom rendesen a könyveket, kiválasztanak egy könyvoldalt, amin rengeteg információ van, kezembe nyomják, Kabos méri stopperrel, mennyi idő alatt végzek egy oldallal, úgy emlékszem negyven másodperc körüli az eredmény, és elolvastam mindent, tudok válaszolni a kérdéseikre. Nekik a duplája kell az értő olvasáshoz. A kötelezőket elolvasom, másodikban Gorkíjtól az Anya, kibírhatatlanul rossz, nem az eszmével van bajom, az olvasónak nem tetszik, a kolesdirivel megtárgyalom, vele lehet mindenről beszélgetni, egyenrangú módon, még 56-ról is, máig emlékszem a megfogalmazására, Gorkíj regényében a művészi eszközök nem érik el az ábrázolt eszmék színvonalát. Magyartanár, hivatalosnak tűnő pontos ítélet, talán a Párt is ezt vallja, mégis ez a kötelező olvasmány. A diri osztja aggodalmamat, nem tesz jót a rendszernek, ha ragaszkodunk mindenki által átlátott hazugságokhoz. Máig szeretem az orosz és a szovjet irodalmat, Solohovot, Bulgakovot, Paszternakot (őt magam fedeztem fel magamnak, amikor a könyvesboltban nagyúr módjára dőzsölve elkölthettem a háromszáz forintot, akkora pénz, hogy egy öl könyvvel alapozódik a személyes könyvtár, az iskolában olvastam a Szerelmi levelező című novelláskötetét, a lányok, megtéveszthette őket a cím, kölcsönkérték, de nem az volt benne, amit vártak, másnap visszahozták).

Működött iskolaújság, a gimnázium elitje hozta össze, talán félévenként egy-két számot, többségükben lányok, főorvos, téeszelnök, tanár szülővel, családi könyvtárral és gyerekszobával a háttérben. Talán be is fogadnának maguk közé, ha kellő alázattal egy rossz verset viszek, vagy egy gyenge novellát, de a létra legaljáról indulni, bekéredzkedni az elitbe, az nem az én műfajom. Paródiát írtam, négy-öt szám után már tisztán láttam az összes modorosságot, irányzatot, törekvést, a személyiségeket, amelyek meg akarnak itt mutatkozni, és pokolian élveztem, Karinthy Így írtok ti-jének modorában, vitriolba mártott tollal, a szerző nevének gúnynévvé változtatásától, irályának túldagasztásáig, mondanom se kell, hogy szolidárisan összezártak, őket tettem nevetségessé, egy tanárnő mondta meg, hogy mindenki elolvasta a szerkesztő bizottságból, és senkinek nincs jó véleménye róla. Amikor harmadikban, év végén megjött a pályadíj, a külső elismerés, utána már hívtak maguk közé, de akkor meg, éppen azért, én nem akartam már közibük tartozni. A legkisebb sikertől és elismeréstől megnő a fejem, ha az kívülről jön, olyantól, aki nem ismer, és csak a mű volt a kezében, ehhez ragaszkodom, de mindig túl is értékelem.

Emlékszem szinte a pillanatra, egy jó kis kézikönyvtár áll a zalaegerszegi megyei könyvtár látogatóinak rendelkezésére, harmadikos lehetek, és valami spanyol vagy portugál író nevére bukkantam egy újságcikkben, és utána kellene nézni, ott egy könyv, a világirodalom története, hátul névmutató, benne van a spanyol is, és elolvasva a róla szóló másfél oldalt, lenyűgözve állok, így is lehet világirodalomról beszélni, humorosan, érdekesen, akkor már megnézem a szerzőt, Szerb Antal, és sorra lapozok az általam ismert szerzőkre, mindről élvezetesen beszél. Természetesen egyvégtében is végigolvasom, kedvet kapok tőle könyvek, szerzők megismerésére, legalább egy évtizedig a hatása alatt vagyok, az egyik jó stílusérzékű vizsgáztatóm az egyetemen megvádol, hogy Szerb Antalból készültem, különben élvezi a feleletem, fogadást ajánlok, mert tudom, hogy nem onnan szedtem, ott más van, csak a stílus és a megközelítés szerbantalos, a tanár visszakozzt vezényel, én megköszönöm, dicséretnek tekintem, hogy rajtakapott. Megveszem még Németh László Két nemzedékét, abban is könyvekről van mindvégig szó, és fölfedeztem az élvezhető irodalomtudományt. És ekkor szinkronba kerülök a magyartanárnővel, a tantárggyal.

Az érettségin mégis belefutok a váratlanba, van rá predesztinációm, a későbbiekben sokba belerohanok vakon, különösen sikereim csúcsán. Jókait húztam, első után egy nyáron át Jókait olvastam, mindent, napi egy kötet, néhány nagy élmény, és sok csalódás, tanulni akartam tőle, de inkább azt tudtam csak meg, hogy ilyet nem, bár van benne vonzó, tizennyolc-húszévesen rátalálni egy nyelvre, módszerre, stílusra, és azon beszélni a következő hatvanon át, az Aranyember vagy a Fekete gyémántok volt a kötelező olvasmány, arról kell beszélni, és beleszövök egy eredetinek tűnő (vagy olvastam valahol) gondolatot, hogy Jókai nézetei a kialakuló kapitalizmusról rokoníthatók a kispolgári szocialisták gondolkodásával, s erre az egyik elnök lecsap, bizonyára akkor jár a marxistán szakosítóra, kispolgári szocialistákból ő aztán igen jó, és belekérdez, és vitát provokálna, a tanárnő avatkozik bele jó érzékkel, ismeri a csapdákat, mondja, hogy az elutasító naiv attitűd a közös, Jókai nem tájékozódott errefelé, és én nem a kispolgári szocialistákról beszéltem, hanem a magyar szerzőről, és folytassuk inkább az érdekes felelet meghallgatását. De a tüske benne maradt az elnökben.

Volt egy klubalapítási kísérlet, azt hiszem a KISZ-szervezet kezdeményezte, hogy az ifjúság kulturált szórakozása megfelelő sínekre tétessen a gimnáziumban, minden osztályból egy-két képviselő, ez már egy osztálynyi gyerek, összejöttünk egy teremben, a gimi tágabb elitje, tőlünk Góré Józsi meg én. Józsi nagyon ismer, pontosan fölméri az embereket, tudja, miben vagyok jó, van néhány közelebbkerülési kísérletünk egymás irányába, de sose jön össze, én túlságosan szétszórt, nagyvonalú, cinikus, mindenből viccet csináló intellektuális fürge bohóc vagyok, ő, koránál mindig komolyabb, megfontoltabb, tervező, és terveit végrehajtó megbízhatóság, egy biztos közös, mindketten utáljuk ezt az elitet a származásunk okán, vágyunk közéjük, de meg is vetjük őket, akiknek otthon a polcon ott a Victor Hugo, ezt mi nem pótolhatjuk, idegenként forgunk közöttük, hátránnyal indultunk hozzájuk képest, más a szagunk. Józsi csak annyit mond, szólj hozzá, és ne kíméld őket. A megvásárolt dob meg az erősítő még elő-előkerül a diáktanács ülésein. Valami pokoli formában voltam. Előálltak egy gyenge, politikailag sugalmazott tervezettel, ami teljesen idegen tőlünk, erre nem jönne be egy ember se a klubunkba, az ifjúság táncolni, zenélni, ismerkedni, szórakozni akar. Csend és feszengő illemtudás a fölolvasás után, ki kezdje, és mit lehet erre mondani? Jelentkezem hozzászólásra, amikor már az is elhangzott, hogy akkor most az szóljon hozzá, aki másodiknak akart beszélni. És előszedve a retorika kézhez álló demagóg eszközeit, humoros vagyok annyira, hogy a második mondatom után már mindenki hangosan nyerít, nincs nehéz dolgom, csupán szétszedem a tervezetet, fölvázolom minden irányban eltúlozva annak a klubnak a működését, amely megvalósítja ezt az elképzelést, a közös álláspontot mondom, de annyira teleszőve robbanó poénokkal, hogy még az a később politikai pályára lépő karrierista elit, amely már itt megkezdte jövőjének építését, még azok is együtt mulatnak a többiekkel. Utána még védik hivatalból kicsit az álláspontot, de ezzel csak magas labdákat adnak, rendre lecsapom, mindenki úgy távozik, hogy kiválóan szórakozott, én megdicsőülök, az ellenzéknek mindig könnyebb. Meg ott ült Kati a másodikból, neki szólt a műsor, az ő mosolygó figyelme doppingolt.

Kifelé már ketten jövünk Fehér Katival, szerelem lett belőle. Kati egyéniség, már versei jelentek meg újságokban, feltűnően, excentrikusan, a divat ellen öltözik, vadakat és őrültségeket mond, folyamatosan elképeszti a környezetet, neki legalább kilenc gyereke lesz, érdekből fog férjhezmenni egy gazdag kisiparoshoz, aki megteremtette már a nagy család anyagi alapjait, ha ez nem sikerülne, akkor öngyilkos lesz harmincévesen, mert utána már vén szar mindenki. Két művészlélek egy párban sok, folyton megsértjük egymást, és állandóan meg vagyunk sértődve. Baudelaire-ről kezdek valamit mondani, én harmadikos vagyok, ő másodikos, eszembe jut, hogy harmadikos tananyag, a költőket nem tartom éppen sokra, és miután irodalomórán szóba került, megkerestem a könyvtárban a mámorról szóló írását, ez az aktuális élmény, és közbeszúrom a kérdést óvatlanul, megfeledkezve arról, hogy nem egy másodikosnak, hanem egy költőnek fogom a kezét, ismeri-e Baudelairet. Kéz ki az enyémből, emlékezetből elmond egy Baudelaire verset Tóth Árpád fordításában, és faképnél hagy. Utána kibékülünk, levelezünk, a sorok közé jelöletlenül Baudelaire idézeteket rejt, ez a büntetésem, nekem ott a verseskötet a párnám alatt, és meg kell találnom, hol és honnan a citátum.

Odaadom neki életem főművét, egy hosszú novella, a közeli tévéátjátszó antennájának helyre emelésekor baleset történt, egy ember meghalt a torony tetején, úgy, hogy csak másnap fedezték fel, sőt órákig élt még a baleset után, az egész város erről beszélt, a kiváló témát megírtam. Romantikus lélek vagyok, éppen Zola naturalizmusának hatása alatt, a novella hol az elmúlás keményen megfestett, vérrel és fájdalommal, szenvedéssel színezett haláltusa-rajza, hol a búcsúzó lélek belső monológja, aki előtt lepereg az élete filmje. Egy borzalom. És voltak még abban a füzetben apró karcolatok, félbehagyott lírai próbálkozások, sebtében lejegyzett ötletek. Írásban kaptam a kritikai véleményt, pedig még csomagolta is, de a kritikai részben olyanokat írt, hogy olvasás közben legurult az ágyról a röhögéstől. A szívemből-lelkemből írt remekművemről ilyet képes volt megfogalmazni. És meglepően jó a véleménye az apróságokról, valahol erre van a tehetségem, ezeket kellene írni. Természetesen megsértődöm, titokban, fájdalmasan. Pedig, amikor megvan a „harmonika”, akkor nagyon értjük egymást. Csak azt kérdezi, mondd Titi, te szűz vagy? Azonnal tudom az egyetlen lehetséges választ: még nem. Kapualjakba, lépcsőházakba, ismeretlen emberek birodalmába járunk csókolózni, isteni, amikor megzavarnak, őszintén, komolyan szeretjük egymást, verset ír nekem, rólam, de többet veszekszünk, sértődünk, haragszunk, mint egy Strindberg-dráma rossz házasságba zárt hősei.

Osztálykirándulásról képeslapot küld az Állatkertből, rengeteg állatot láttunk, és eszembe jutottál. A postát mindig kiteszik a naposasztalra, egy nyílt képeslap nem minősül levéltitoknak, már mindenki elolvasta, mire én ebéd után fölfedezem, a fiúk mind ott vannak a zsibongóban, látszólag elfoglalják magukat, de engem lesnek, és minden irányból fölharsan a röhögés, amikor a kezemben a képeslap, a másik felén egy töprengő majomportré. Ha egy zárt borítékban jön, jó vicc, de így hatalmas, nagyot durranó rossz poén. Nevetségessé tett, ezt nem tudom megbocsátani. Mindenki győzköd, csak egy jó vicc volt, a barátnői megkeresnek, hogy Kati búskomorságba esett, ne legyek már annyira macsó, nem tudok megbocsátani.

Eltelik egy nyári vakáció, hegednek a sebek, és ahogy kezdődik az új tanév, a barátok, barátnők összefognak, részletes intézkedési tervet dolgoznak ki, mert ilyen összeillő pár nem eshet áldozatául egy rosszul elsült viccnek, mert Kati nem tudhatta, hogy sokan elolvassák a nekem szánt képeslapot, és az érzékenységnek lehetnek túlkapásai, amit józan fejjel utána megbán az ember. A vége: állunk egymással szemben, őszinte könnyekkel a szemünkben, fiú- és lánybarátok balra elégedetten el, és a parkban olyan szenvedéllyel csókolózunk, hogy magunk is megijedünk tőle, hogy most továbbmehetnék, ha ki akarom használni azt a fölpuhultságot, amit a kezem alatt érzek, amitől zavarba jövök, zavarba jövünk, az menti meg a helyzetet, hogy Kati kijelenti, a fogazatom állapota az eltelt négy hónap alatt nem változott. És felkeressük a régi bizalmas lépcsőházakat, kapubejárókat, nekünk múltunk van, könyveket olvasunk közösen, kitaláljuk egymás gondolatát, óvatosan kerülünk minden olyan kérdést, ami sérthetné, idegesíthetné a másikat, fölmerül bennem, hogy egy életre megtaláltam a társamat, és, kényelmetlen, de elkezdünk unatkozni néha, amikor ketten vagyunk, annyi a megfontolás, és annyi a kímélet egymás iránt, hogy nem mondjuk ki a bántó, sértő gondolatokat. Ő példás elszántsággal alárendeli magát a konvencionális világ törvényének, bámulja és elfogadja a férfiember elsőbbségét, én a nők irányában megnyilvánuló lovaghagyomány tiszteletével és udvariasságával tekintek minden vonására, csak, csak nekünk akkor volt igazán jó, amikor sikerült megsértődni meg kibékülni, kibírhatatlan volt egyébként az is, de a múlt a nosztalgia terepe, ebben élünk. És úgy ér véget, hogy már nem is emlékszem, hogyan maradt abba.

Következik: Tesi

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ