Az időeltolódás olyan kegyesen bánt velem, hogy a szobámban szervírozott aromás kolumbiai kávé és kora reggeli rajzfilmek nyújtotta ébresztő kényeztetés közbeiktatásával is korán pattantam ki az ágyból majd vettem nyakamba az ébredező várost. Az egyetlen teljes napom San Franciscoban. Ma mindenhová el akarok jutni, amit elterveztem. És nem azt terveztem, hogy mindenhová el akarok jutni – hiszen sokszor szeretnék még ide visszatérni – de azt, amit útvonaltervbe építettem, azt pontosan időhöz, illetve napszakhoz kötötöttem.
Azt mindenképpen pozitívumként könyveltem el, hogy az Occupy Mozgalom, azaz a „Foglaljuk el a Wall Streetet” nevű szerveződés nem rendezett demonstrációt a belvárosra nyíló ablakom alá, csak a nagymamák voltak kinn megint a háború ellen tüntetni a Union Square-en. Tegnapi ismerősömmel, a szórólapozó Nancy nénivel futok össze, s mivel most ráérősebb vagyok, előáll elméletével:

– Tudja, kedveském, ez egy értelmetlenség. Van-e nekünk jobb létünk, nagyobb-e a biztonságunk idehaza attól, hogy csapatokat küldünk mindenhová, halálba zavarjuk fiataljainkat, és elképzelhetetlen összegeket fordítunk háborúkra a világ minden táján? Nincs! – válaszolja meg retorikus kérdését, majd belemelegedve folytatja – A bolond is megérti a mi üzenetünket: mi már nem magunkért vagyunk itt. Csak nekünk van időn itt lenni, hangot adni ennek. De ez az egész amerikai nép békét akar. Azt, hogy magunkkal törődnénk bár, amíg nincs túl késő… Mert, kedveském, nagy itt a baj. Nagyon nagy. Én már nem érem meg. De itt nagy baj van…

Miss Nancyt biztosítva szolidaritásomról, nekieredek a városnak. Mindenképp a halpiacon akartam a reggelt tölteni és az öböl partján. Közismerten undorodom a haleledelektől és a tengeri herkenytűktől, de a hangulata, és a történelmi vonatkozása soha nem hagy nyugton az ilyen reggeli halpiacolásnak az öböl partján. Végülis a Fisherman’s Wharf ma már jobbára túrista nevezetesség, és ha összességében veszem, akkor lényegében ott kezdem a napot, ahol este abbahagytam. A partra kijutni remek alkalmat kínált a siklón való utazgatásra. A Powell majd a meredeken felfelé majd lefelé kanyargó Hyde Street reggelszagú friss levegőjét magamba szívva csüngtem a járgány végében a (kézi!) váltó derék kezelője mellett, ki egyben utaskísérőnk is volt, és minden megállóban elkiáltotta magát, hol is járunk, vagy merre érdemes fordulnunk egy jó kis panoráma vagy épp nevezetes látványosság érdekében.

A Lombard Streetnél, utazásunk legmagasabb pontján aztán behúzza a kéziféket, és szól, a jobb oldalon a legszebb látvány tárul elénk. Ez ugyanis a világ legkanyargósabb és egyik legmeredekebb utcája is egyben, majdnem 40 fokos szöget zárva be a vízszintessel. A pazar ereszkedőt még 1920-ban hozták létre, hogy a forgalmat biztonságosabbá tegyék, a cikk-cakkos utca tulajdonképpen egy virágtenger, amelybe lefelé kígyózó utat vágtak. Gyalogosok persze, lépcsőkön ereszkedhetnek alá.

Csilingelés, és indulunk is tovább. Ereszkedőre érve elénk tárul alant az öböl a kora reggeli napsütésben, az Alcatraz, a mólók, és baloldalon a Golden Gate híd kontúrjai.
Elhagyva a tengeri eledelt kínáló standokat és bazárokat, lemegyek a víz partjára, ahol ki-ki a maga vérmérséklete szerint élvezi a reggelt. Jógával, sétával vagy éppen úszással a februári nem éppen gatyarohasztó melegben. Frissen járom be a mólót, hogy szapora léptekkel kaptassak fel a kölcsönbiciklikkel kirajzott nyugdíjas csoport zajos társaságában a Fort Mason erőd dombjára, ahonnan még tágabb kilátás nyílik az öbölre és az aranysárga hídra. A „Tekerjünk át a Golden Gaten” mozgalomtól nem veszek érzékeny búcsút, mert tudom, ha akarnám sem kerülhetném el őket. És így is van. Igaz, nem tudom, ők merre tekeregtek, de én valamivel hamarabb keveredtem a Golden Gate hídfőjéhez, ahol egy mongol túristacsoport rikácsolásait is le kellett nyelnem az utolsó korty kávémmal, ami addigra amúgy is kihűlt, és ugyanolyan kellemetlen volt, mint az említett csoport jelenléte. A ködről híres város nagyon szerethet engem, mert olyan szikrázó napsütést küldött a környékre, hogy a színeket le sem tudtam volna írni, ha le nem fényképezem ott azonnal. A híd narancssárga, de hivatalosan is bejegyzett színe a „Nemzetközi Narancs”, azaz „International Orange”. Az épp idén 75 éves szerkezet megépítése előtt lehetetlennek tartották a megépítést a szinte állandóan sűrű köd, a folyamatosan heves széllökések és a mélyvízi erős tengeráramlatok miatt. A lehetetlen azonban 1937-ben elkészült. Kilenc méteres kilengést adtak a hídnak, hogy a helyenként 100 mérfölddel rárontó Csendes-óceán felől jövő széllökéseknek is ellenálljon. Érdekes adalék, hogy a nyolcvanezer mérföldnyi huzal, ami a gigantikus hidat tartja kiterítve háromszor érné körbe az Egyenlítőt, a talapzatba öntött beton pedon pedig egy másfél méteres járda építésére lenne elegendő San Francisco és New York között.

És mialatt szétnéztem, és elolvastam az ide vonatkozó tájékoztatókat, egyik percről a másikra sűrű köd tüntette el a híd csücskeit, és mind lejjebb ereszkedett.

Egy barátom mesélte, hogy neki abban a nem szerencsés helyzetben volt része, hogy csakis ködben látta, illetve nem látta a hidat, és elkönyvelte, a híd nincs is, csak terjesztik, mint a legendát. Így most örömmel szolgáltam bizonyítékokkal az ügyben számára is. De a Twin Peaks-szel nem voltam ilyen szerencsés, mert az ikerhegyek a Golden Gate Park felett nem nagyon mutatták meg magukat, csak sejtelmes ködgallérba burkolózva láthattam őket, amint – a leírás szerint- a világ legnagyobb városi parkjában kalandoztam el a „Japán Teakert” nevű kis egzotikus parkba, a botanikus kertbe, illetve a holland szélmalmot megnézni a park nyugati végében, ahonnan újabb életreszóló látvány tárult elém. Ez volt a Csendes-óceán. Nekem az Atlanti-óceán a barátom. Ó, mennyit beszélgettünk már, s mennyit tud rólam! És mennyi de mennyi üzenetet küldtem vele haza… A Csendes-óceánhoz semmi közöm. Csak a pillanat nyűgözött le, az első pillanat, amikor megláttam. Mennyire más! Mennyire vad, és mennyire idegen számomra. És ahogy az apálytól messzire húzódott víz által teremtett széles parton bolyongtam a ködben, a távolabbi Fóka-sziklákat és az óceánról beérkező óriáshajókat bámulva, eszembe jutott, hogy eddigi életpályám során abban a pillanatban kerültem legtávolabb szülőföldemtől. 10 óra különbségre és 10 ezer kilóméterre. Nem tudom, honnan jutott ez eszembe, de mindenképpen mélyen érintett, és innentől rányomta bélyegét a hangulatomra.

Timivel való találkozómra igyekezve a város adminisztratív központját is meglátogattam, és visszatértem a kikötőbe is a piacra. Timit, van annak tizenhat éve is, hogy megismertem, amikor diákként jött be hozzám társaival a rádióba ifjúsági műsorokat készíteni odahaza, Szatmáron. Pár évvel ezelőtt egy baráti összejövetel hozott még össze, és ezzel volt szerencsém, mert különben nehezen tudtam volna kitalálni melyik is az a hölgy, aki jön szemben a tömegben, s akire épp várok. Amire emlékeztem, hogy egy tűzről pattant, csillogó kékszemű kotnyeles leánka volt az, aki anno bejárt rádiózni. Amikor megjelent az Embarcaderon, azonnal kiszúrtam, hisz semmit sem változott, a tekintete ugyanolyan csillogó, ő maga meg csinos nő lett.

– Laktunk mi már Baltimore-ban, Ocean Cityben és Texaszban is. De ez a város telitalálat! Mindenféle szempontból. – szövi bele San Franciscot az élettörténetébe, hogy alátámassza lelkesedésemet a város iránt. – Csak azt sajnálom, hogy nekem New York kimaradt. Addig mind készültünk, hogy végül elmaradt.
– Mostmár, ezek után, nem szeretnéd annyira.
– Ettől tartok én is. Bár, sosem felejtem el, amikor négy évvel ezelőtt diákprogrammal kiérkeztünk, New Yorkban a repülőtéren várakoztunk, és elámultunk azon, hogy minden milyen gigantikus. Ezt nem lehet elfelejteni. Bár, biztos, ma már másképp látnám…

A tizenkét éves viszki mellett megejtett csevegést követően, barátném a siklóig kísért, ahonnan elváltak útjaink, hogy majd New Orleans-ban vagy épp Key Westen találkozzunk valaha újra. Hacsak nem Szatmáron…

A California Streeten szállok siklóra, hogy más szemszögből is láthassam a várost. Ezt a vonalat a helybéliek is használják, ez nem a „túrista-vonal”. Kinyomoztam, hogy a város panorámája a belvárostól nem messze fekvő Dolores Misszió Parkjából csodálatos, amennyiben tiszta az idő. És én bíztam a várossal kialakult kapcsolatomban, s abban, hogy a köd ezúttal sem fog beleszólni a programomba. Sötétedésre már kinn is voltam a parkban, ami egy dombon van, és valóban lenyűgöző látványt terített elém. A tejfelszerűen az óceán felől a városra szivárgó köd feloldotta az ég egyhangú feketeségét, az esti szél pedig megborzongatta a magasra nőtt pálmafákat. A park dombján sokan üldögéltek. Ki a füvön, ki a padokon. Beszélgettek, énekeltek, vagy csak nézték a várost.
Ez a pillanat méltó búcsú volt számomra újdonsült barátomtól, Friscótól. Bár, még mialatt rtam ezeket, rámszóltak, hogy ha jót akarok, egy helybélinek sose Friscózzak vagy SamFranezzek … Nekem ár csak Frisco lesz, mert az ember a barátját úgy becézi, ahogy akarja.

Utózönge

Péntek este volt, zakatolt a hétvégébe öltözött esti város. Utam a világhíres Castro negyeden vezetett a villamosomhoz a Mission Dolores Parkból. A másság és a bohémság ízléses ötvözete Castro, minden szeglet ismerős lehet filmekből, leírásokból, fotókról. A névadó színház, a színes vendéglők és rengeteg, mindenféle ember, akikben egy a közös, az életigenlés, a gondtalan szórakozás vágy, és a mosoly… Azt éreztem egész idő alatt, amig Frioscóban bolyongtam, hogy engem itt szeretnek. A Castron felfelé sétálva a Market Street felé, ahol a villamos végállomása van, a sok szembejövő mosolygó fiatal láttán nyomatékosult ez bennem.

Mekkora élet van ebben a városban! – mosolyogtam én is magam elé önkéntelenül is, és betértem vacsorázni egyik vendéglőbe. Olyan furcsa volt a kinti zajos életből behúzni magam mögött az ajtót, azonnal el is döntöttem, elvitelre kérem az ételt. Hozzászoktam, New Yorkban bárhol, s akármilyen körülmények között esznek. Felszálltam, hát a villamosra, és elkezdtem falatozni. Utolsó pillanatban egy rőtvörös ipse esett be az ajtón, és végigpásztázta a szerelvényt, majd imbolyogva némi kedverősítő intenzív hatása alatt egy székhez egyensúlyozott. Nem mulasztotta el vidáman rámköszönni. Aztán mit gondolt, mit nem, felállt, és felém lavírozott a már naj-naj villamoson. A lendületet nem jól számolta ki, mert majdnem túlszaladt rajtam, de elkapta a rudat, megpördült rajta – kétszer is – és visszatámolygott. Leült elém, és felém fordult. Lármás bráhaszag köszönt vissza rám a szájából, amit azért nem csukott be, mert szélesen mosolygott valamennyi sárgás fogával.

– Hát, helló! – lihegte rám.
– Ühüm. – mammogtam, hisz teliszájjal nem illik…
– Minden rendben?
– Hjah.
– Hát… Te eszel…!
– Mhmm.
– Te TÉNYLEG eszel!…

Elképzelni sem tudtam, mire utal, de lassan derengeni kezdett, hogy valamikor még én is meglepetten vettem tudomásul, ha New Yorkban valakit enni láttam számomra szokatlan helyeken. Ebbe azonban annyire beleszoktam, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. A veres pasi meg nagyra kerekedett szemekkel nézett rám, majd a kajára, és őszinte döbbenettel az arcán mosolygott.

– De tényleg eszel. Itt… – ismételte.
– Tudod, New York-i vagyok…
– Jaaaaahjjjj. Nem baaaaaaj – lihegte a mosolya mögül. – Nem baaaaaj. Rendben van!…

És sasszélépésekben az ajtóhoz vontatta magát. Onnan még visszanézett. Cinkosan rámmosolygott, és elismeréssel vegyes meglepettséggel fejet csóvált, és egy iramlással leszaladt a lépcsőn a következő megállónál.

New York, 2012. február 26.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ