Méltóságteljes lassúsággal, nagy pelyhekben hull a hó. Áhítattal nézzük. Elég sokan vagyunk bent, mégis a szokottnál kisebb a hangunk, halkabban szól a zene a rádióból, a tévéből, s mintha a nyerő automaták is megfékeznék hangerejüket. Egyenletes, harmonikus morajjá nemesedik minden zaj. Hull a hó. Józsi megszólal: „Olyan, mint Mária könnye!” Ránézek. Érzem, kérdés csillan a szememben. „Nem tudod? Nem ismered a Mária könnyét? Egy virág. Évelő.” Szurovcsik József a faiparban dolgozik, de érti egyéb növények nyelvét is. (Nem csak sírásukat!) Mint a felesége. „Az asszony – mondja – nagyon lelkiismeretesen ápolja őt. Hiába, az asszonyok, a nők…” Megértem elhallgatását, ám az csupán másodpercekig tart. „Szokás viaszvirágnak, viaszszőlőnek meg porcelánvirágnak is hívni, de amaz a legtalálóbb.” „Hiszel Máriában?” „Nem hiszem [hangsúlya a következő információt hordozza: „Nem tudom, hogy elfogadom-e ezt az egészet, amit a papok mondanak.”], de nem is ez a lényeg!” Elnéz valahová. A hóra. A havat nézi, ami rendületlenül simogatja az arcokat, bebugyolálja az aszfaltot, a szemetes kukák tetejét, a kívül rekedt csavargók szakadt gúnyáját „Szép a neve és szép a virág is. Megható, ahogy napjában néhány szirmát elereszti. Sír, mint Szűz Mária. Mint ez a hó. Még a szirmai is fehérek. Legalábbis a nekünk lévő fajtának. Gyönyörű a világ, ugye?”