(Puzzle-darabok életemből)

Vissza a gyermekkorba…

Hetente egyszer, szombat késő délután volt a fürdetés. Régina két órával hamarabb begyújtott a kazánba (hatalmas, gázzal fűtött, bojlernél jóval több rézhenger), és a négy gyermeket egyszerre ültették be a kádba szüleim. Közvetlen a vízcsapok mellé került Pista (az egyetlen fegyelmezett fiúgyermek), utána jöttem én, hogy Miki és énközém mint védőzóna kerülhessen Márika (nagyon kicsi volt). Ha nem, úgy állandó volt a dulakodás, lökdösődés, de Márikához még Miki sem mert nyúlni, ő volt az egyetlen leány és a legkisebb testvér. Akkoriban – bár még divatja volt, hogy gyermeke született vagy csak lánya, minden apa be nem vallott álma volt egy elsőszülött fiú mint a család büszkesége, majd jöjjön a lány, az apák lelke, ékessége, majd mankója öregségükre. Sokszor hallottam, hogy Pista is, de én is már biztosan a leányvárás jegyében tévedtünk a világra. A fürdőkád vége, ahol Miki várta a fejmosást, a szó igazi értelmében lejtős volt, így, míg rá került a sor, mindig felült a kád szélére és becsúszott, ezzel minket Pistára nyomorítva, s Pistát meg majdnem a kazánra. Miki, ne csináld, Miki, hagyd már abba! Csak ezután alakult ki a sorrend, hogy Mikit kell elsőnek megmosdatni és kivenni a kádból, aztán jött Márika, Pista meg én, csak így lehetett megakadályozni, hogy míg mindkét szülő a fürdőszobában velünk foglalkozik, ne törjön ki botrány a hálószobában. Azt hiszem, hogy az olyanszerű rejtvényeket, hogy hogyan lehet átvinni a folyó túlsó oldalára egy kétszemélyes ladikban a farkast, a kecskét, a káposztát, szüleink háttal és behunyt szemmel oldották volna meg. Még volt egy havi egyszeri mosdatás, de az már az udvaron, mikor kisszékre állítva, tetőtől talpig lesúroltak valami petróleumos lével és egy smirgliszerű szappannal, így távolítva el az 1944. augusztus 23.-a utáni időkben a régi rendszerből visszamaradt tetveket. A tetvekről hallgatni kellett, az szégyen volt. De ha véletlenül két-három kiló cukorhoz jutottunk, az már bűnnek számított, úgyhogy szüleim ezerszer elmondták, hogyha vendég jön, vagy bárhol ilyesmi szóba kerül, nekünk erről mélyen hallgatni kell. S itt, a rábeszélésen kívül, különböző büntetésnemek is szerepeltek, ezért a legtermészetesebb volt, hogy hallgatunk is, míg életünk azt hiszem összesen két „partijából” az elsőt meg nem szervezték, éshúsz-huszonöt barát, kolléga meg kötelező meghívott elé felvonult a gyermeksereg, és kórusban üvöltöttük: „cukrunk van és tetvesek vagyunk!” Lefagyás, majd apám minden papi és retorikai fogást elővett és hosszasan magyarázta – kacagta a „jól sikerült gyermekcsínyt” Majd később jött a borotvafenő szíj…

Vissza a fürdőszobába

A mi feladatunk volt a lábfej és lábujjak közül kisúrolni a koszt. Addig kellett dörzsölni, míg lejöttek a kis szürke kolbászkák és piros lett a bőr. A többivel már hamarabb végeztünk és vártuk a kivégzést – a fejmosást. Bár édesanyám a legnagyobb kímélettel csinálta, de az akkori szappanok (többnyire házi készítésű, disznóölési maradékokból, sokkal később jelent meg a kulcsszappan, meg a glicerines luxus valami) nagyon csípték a szemünket, s bármennyire is összeszorítottuk, időnként ki kellett kukucskálni, hogy mit csinál Miki? A fürdés végén édesapám a hátán, ölében, cipelt be kettesével, míg egészen kicsik voltunk, majd a jól meghatározott sorrendben, nagyobb korunkban. Télen kinyílt a „titkos/tiltott” szoba ajtaja és nem kellett vizesen az udvarra s megint be a nagy előszobába s onnan tovább a nagyszobán a szülők hálóján át a gyermekszobába vándorolni. A fürdőszobát sohasem zártuk, édesapám meggyőződése volt, hogy ott éri a leginkább rosszullét az embereket, és ha valaki bezárkózik, nem lehet rajta azonnal segíteni. Ez különben a későbbi, sőt minden idők lényeges meghatározója volt, hogy a segítség, ha kell, azonnal jöhessen. A bajokra nagyszerűen fel voltunk készülve, többnyire csak arra nem, ami bekövetkezett. A fürdőszoba ajtajára egy kartont kötöttünk, egyik felén Foglalt, másikon Szabad felirattal és ezt kellett forgatni. A viszonylag szabad közlekedés ellenére sohasem láttam szüleimet ruhátlanul – mi is magunkon hordtuk mindig még a pizsama alá is a fehér tetrabugyit (ezt különben egy héten egyszer váltottuk, de akkor már elöl sárgán, hátul barnás csíkokkal).

Mikor később a Marosra, a gát alá jártunk fürdeni, édesanyám még akkor is a fürdőruha fölött egy nem átlátszó, de lenge, térd alá érő ruhácskát viselt, pedig megirigyelhető alakja volt, még a négy gyermek és sors nyűge ellenére is, de prűdek, puritánok voltunk, hogy igényeinket a lehetőségeinkhez tudjuk mindenben szabni.

Ha túl akartuk élni a rossz időket, a puritánság/egyszerűség sokat segített, hiszen minden extra pénzbe került volna és az akkor nem csak nekünk nem volt. Így a családon belül közmegvetésre volt ítélve a rúzs, a púder, az ékszer, a divatos ruhaneműk, a frizura, az ínyencfalatok, és nem csupán megvetésre méltónak tartottuk, hanem örök gúny tárgya volt egyik rokonunk, aki az akkori kozmetika által ismert szereket több centi vastagon kente az arcára. Ha egymást nem is, de másokat annál inkább igyekeztünk meglesni, s szerencsénkre volt a negyedik szomszédban egy K J. néni, (mint szépség valahol Régina és a lótetű között), ki nyaranta majdnem mindennap kifeküdt a zárt udvarra és meztelenül élvezte a nap és a suhancok szemeinek melegét. Négy háztetőn kellett átmásznunk Quasimodo ügyességével, hogy ebben a tisztán anatómiai élvezetben részesülhessünk. Ha az időnk engedte, futólépésben tettük meg az öt-hat kilométert a marosszentgyörgyi nudistatelepig, ahol a kerítés lyukain keresztül – míg a fürdőmester el nem kergetett – már kis esztétikai, és főleg erotikus örömökben is lehetett részünk.

(Folytatjuk)