Krebsz János: Órarend (9)

Tesi

Utolsó tornaóra a tanévben, napfényes június, az utolsó hónapot helyettesíti egy ismeretlen tanár, az összes atlétikai szerek kinn vannak az udvaron, mindenki azt csinál, amit akar, én egyedül a magasugró lécnél. Próbálgatom csak a magam kedvére, és senki nem figyel rám, kezdek száztízen, mindegyik magasságon ugrok legalább hármat, méregetem a rohamomat, eleinte csak át kell lépni a lécet, százharminc, száznegyven, simán viszem, innen öt centinként emelem, elsőre sikerül mind, utána sokkal nyugodtabban és lazábban megugrom még kétszer, háromszor, százötven volt eddig a legjobbam, ollózó, lépő technikával ugrom, állítólag a gurulós technikával harminc centit rá lehet tenni, és 68-ban a Fosbury technikával nyerte az olimpiát a kitalálója, ami még rátesz az eredményre, a százötven is elsőre sikerül, innen a saját rekord megdöntése, az új fölállítása a cél, koncentrálok, odafigyelek, nincs ellenfél, csak magammal kell megküzdenem, mindössze öt centi a különbség, a mellkasom magasságában a léc, az előzőt simán vittem, többször, nekifutok, és ez is megvan, az új csúcs, még három-négyszer nekimegyek, és mindig leverem, hol a rohamom nem jó, hol távolról rugaszkodom el, egyszer megvolt, mennie kell ezután már, de nem megy. És fölteszem százhatvanra, mielőtt teljesen lelomboz ez a siker után következett sikertelenség, nekifutok, nagy a kihívás, jó a roham, megfelelő közelségben rugaszkodom el, a bal akkorát lendül, hogy érzem, húz fölfelé, testem még a léc fölött, vízszintesen a levegőben, és tudom: megvan a százhatvan.

Tornatanárból is sok volt, egyiknél hármas voltam, másiknál ötös, úgy négyest kellett volna kapnom mindig. Legnagyobb bánatom, hogy ügyetlen és gyáva vagyok a kezdetektől, ez is egyik oka a messzi iskolaválasztásnak, otthon már beleszorultam egy széttörhetetlen ketrecbe, én vagyok az, aki megtorpan a szekrény előtt, elejti a labdát sorsdöntő helyzetben, és öten-hatan biztos osztálytársak lesznek, ha helyben folytatom, itt, ha belehalok is, ha földöntöm is, akkor sem fogok megtorpanni a szekrény előtt. Amióta az eszemet tudtam, ezzel küszködtem, apám, azt hiszem, szeretett volna egy olyan eleven fiút, mint ő volt valamikor, s lettem egy nyápic, étvágytalan, anyás, meséken csüggő álmodozó, ügyetlen. Beírattak még iskola előtt különtornára, hogy ügyesedjek, a mellékkereset céljából összegyűjtött gyermekekkel a tornaszakkör nagylányai gyakorlatoznak, a nőcsábász tornatanár közben udvarol a fiatal anyukáknak, dicséri a kölykeiket kilátszó üzekedési szándékokkal, szerettem oda eljárni, titkom is volt, a szabadfoglalkozás idején csak odamentem a rúdhoz, és megmásztam, valami olyan megrendítő élmény volt először, hogy majdnem elengedtem a rudat a plafon magasságában, jóval-jóval később olvastam, hogy kisfiúknál a rúd- vagy kötélmászás a teljes szexuális aktus élményét képes kiváltani motorikusan, fogalmam sem volt, mi történik velem, de nem beszéltem róla senkinek, mint a villám vágott végig testemen a kéj, másodszor is fölmászom, azonnal, valami hasonló, de az első intenzitását meg sem közelíti, kicsit később egy harmadik próbálkozás, utána csípő, majdnem fájdalmas érzés a fekete klottnadrág alatt, de minden újabb foglalkozáson, kitapasztaltam a természetét, az első gyönyörűség, ha kivárok, akkor a második is nagyon jó, és, ha elhúzódik a játékos viháncolás, akkor még a harmadikból is kisajtolható az élvezet. A rúd a biztos, a kötél nem megbízható. A testnevelés órák az iskolában a bármikor bekövetkezhető megszégyenülés színhelyei.

A gimnáziumban, tudásgyár, nem igazán tekintik komoly tantárgynak a testnevelést, az elején kiválogatják az egy-egy sportágban tehetséget mutatókat, azokkal foglakoznak, öregbítik az iskola és a tanár hírnevét, a többiek belesüllyednek a szürke átlagba. Nem volt szükséges összeszorítani a fogamat, semmi ambícióm arra, hogy ezen a téren kiemelkedjek, az osztály focicsapatához is több mint kétszeres létszámból lehet válogatni, nálam lelkesebb és ügyesebb fiúk sértődnek halálosan, a testnevelés órák, tanártól függően jó szórakozások vagy büntetőexpedíciók, megszólal valaki a sorban, egy kör békaügetés a pálya körül, és a tanárt gyűlöljük, nem azt, aki megszólalt közöttünk, másnap remeg a combunk az izomláztól, ahogy jövünk lefelé a lépcsőn, valamelyik osztálytalálkozón Szikszai, nem emlékszik ránk, talán két félévet tanított, öregemberes eleganciával, régen nyugdíjas, egy másik osztály találkozóján vendég, igen, emlékszik ránk, néz az arcunkba, de mi sokkal többet változtunk, elég lehet neki azokra emlékezni, akikből országos bajnok lett, nekem előjön a régi a hangja, és kimondom a szavajárását, ahogy fegyelmez bennünket, ne dödörögj!, és örül harminc év múltán.

Ott gyakorol a közös pályán egy csaj, országos válogatott gátfutó, a kereskedelmibe jár, az újságokban is olvassuk a nevét, komoly ígéret, napi hat-nyolc órát fut, edz, gyakorol, magányosan, bámuljuk kidolgozott, kicsit túlméretezett combját és farát, minden izom külön játszik rajta, csak ezt építi, elbűvölő, Dán Laci szerint az ilyenekkel nem jó a szex, mert izmaikkal egyszerűen megfogják, fogva tartják a férfit. Szerintem ugyanolyan mánia az övé, mint az, ha valaki tollal órákat a papír előtt tölt, végez valamit, készül egy pillanatra, amikor rá figyel a világ, vagy a versenytársak eldöntik, mit ér a teljesítménye, a hosszútávfutó magányossága. Évek készülődése egy dicsőséges pillanatért. És ha az a pillanat nem sikerül? Borsos a futótehetség közöttünk, egyszer lefutom vele a százat, és hatvannál, mintha állnék, elszáguld mellettem, addig visszatartotta magát.

De nincs a görcs, a dolgok a helyükre kerültek, egy betegszabadságos délelőttön Gézával kipróbáljuk a pingpongot. Egyetlen asztal van a kollégiumban, mindig sorbanállnak a játszani akarók, most csak mi vagyunk, és öt perc után ráérzek a játék ízére, hogy nem csak megütjük az ütővel azt a pattogós labdát, hanem hozzáadunk egy csuklómozdulatot, és az ettől engedelmesen ívben pörög, a magam mozdulatán tanulom meg a fölfelé húzott ütő- és kéztartás hatását a lefelé csapódó labdában, és ezután figyelem a más játékosokat, hogyan állnak, miképpen mozdítják az ütőt, mit lehet eltanulni tőlük, ennyi az egész, és már osztályozom stílus szerint a játékosokat, van a mindenáron győzelemre játszó, elszánt, aki mindent bevet, a Kis Muck például ilyen, vérre menő meccseket képes játszani, és csak arra koncentrál, hogy meglepje az ellenfelet, a hosszú ütésekkel zajló csatában bevet egy rövid, aljas, háló mögé ejtett alig pattogó labdát, és helyből pötyögés közben egy vad indulatú leütést, és van az elegáns játékos, magamat ide sorolom, aki játssza a maga stílusát a játék öröméért, nagy lecsapásokkal és fonák kontrákkal, és bemondja a csuszát, akkor is, ha a meccs múlik ezen, elérhetetlennek tűnő hosszú labdákat visszaad, és a háló előtt pötyögő átcsurgóra nem mozdul rá, nem lenne elegáns ráfeküdni az asztalra egy poénért. Játszunk az egyetlen, az előttünk álló pillanatnyi poénért mindent bevetve, vagy egy stílust képviselünk, amely képes feladni a rövidtávú örömet, amelyből azért összerakható szorgalmasan a nagy győzelem, vagy stílusunk van, amely hosszú távon számít követőkre, nagyvonalú és átfogó megoldást kínál a nagy meccshez, amelynek mindig kétséges a végeredménye?
Közben mindenből sportot csinálunk, a lépcsőház három emelete kiváló gyakorlópálya, ebéd vagy vacsora után, kettesével szedve a lépcsőfokok, pár másodperc alatt fennvagyunk a harmadikon, és csak alig lihegünk. És van egy gépiparis fiú, aki egy emeletet képes kézenállásban fölmenni, mindenki bámulja, de cirkuszi mutatványnak tekintjük, semmi haszna.

Talán másodikosok vagyunk, amikor megnyitják a fedett uszodát a városban, ekkor romlik el a kazán a kollégiumban, a fűtés ezen a télen ki-kihagyó, meleg víz nagyon ritkán van, ezért heti egyszer-kétszer a strandlátogatásra szó nélkül aláírják a kimenőt a nevelők, uszodába Karesszel járunk, ez vele közös szenvedély. Átússzuk víz alatt a 25 méteres medencét, monoton fordulókkal leúszunk ezer métert, beülünk a szaunába izzadni, az emeleti presszóban eszünk egy Zala-kockát, ez egy csupa krémből komponált cukrászati remekmű, egy kalóriabomba, itt nagyon megéhezik az ember, elolvasunk egy-két újságcikket, a cukrászda asztalán ott hever négy-öt napilap, úszunk még egy hosszút, lecsapatjuk magunkat a forró zuhany alatt, ingyenes hajszárítókkal megszárítkozunk, és, anélkül, hogy hamis nosztalgiák irányába tennék gesztusokat, az egész belefér a diákzseb lehetőségeibe. Lányok is járnak ide, Trézsi mellét megfogom a fürdőruha drótos melltartóján át, érzi, ha tiltakozna, rögtön alábuktatom, ezért könyörgőre fogja, tudod, Titi, hogy csak akkor jó, ha én is akarom, és én nem akarom, és elengedem, Piri kínálkozik, fojtogassam meg egy kicsit, és értetlen arccal bukkan föl, amikor szó szerint végrehajtom óhaját, nincs mit fogni a mellén, ha többre gondolt, akkor én vagyok a hunyó. Megjelennek még a filmhíradó képein, ők hárman a Herzsivel, tempóznak mellúszásban az átadott új fürdőben a szocializmus eredményeinek dicsőségére. Van még egy kollégista társunk, akivel itt találkoztunk, szegény megállt a növekedésben, sose lesz százhatvan, különben értelmes, szarkasztikus humorú fiú, és megbabonázottan mered Herzsire, ő még ilyen jóalakú nőt nem látott, Herzsiről tudni kell, hogy ő megállt a százötven alatt, de ezen a rövid termeten egy száznyolcvanas nő minden alkatrészei zsúfolódnak dúsan, de, nyilvánvaló, neki a magasabb fiúk tetszenek.

Fölszedünk egy csajt Karesszal közösen, egyszerre látjuk meg, ahogy áll a térdigérő vízben, eddig sosem láttuk itt, közepes termet, szőke frizura, és minden a helyén, a fürdőruha nem hazudik, együttesen közelítjük meg, talán én dumálok, de a csaj a Kareszé, egy-két randevú, kölcsönösen csalódnak egymásban, a csaj nagyon komoly nő, az egyik tanár húga vagy unokahúga a gimiben, védett vad, ráadásul nagyon komoly nő, karmesternek készül. Karesznek hamar kiadja az útját.

És megszólít a lépcsőházban, Júlia, ismerősök vagyunk, tudom, érzem, az a tét, hogy a komoly szerelem, a felelősség beköszönt az életembe, látom azokat, akik úgy udvarolnak már tizenéves korukban, hogy abból életre szóló kapcsolat lesz, itt az esély, nagyon vonzó, és nem kell, ezzel még ráérek, mondok valami vicceset, nevet ő is, és továbbmegyek lefelé a lépcsőn.

Következik: Színház

2012. március 3.

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights