Eme drámai műfajnak nem kötelező sajátossága, hogy a főhős meghaljon. Attila sem halt meg. Viszont kell a tragédiához, hogy egy pozitív értékeket (és természetszerűleg hibákat) hordozó hős elbukjon. Attila se volt hibamentes, főleg zavaros politikai nézetein vitatkoztunk néha, de, akárcsak Antigoné, ragaszkodott igazához. Bármennyire is szélsőségeseknek véltem elveit, ha belenéztem sajátosan kék szemébe, néztem gyerekes arcát, nem tudtam haragudni rá. Alapvetően pozitív hős volt. Ma is az, csak egy kicsit másképp. Szó szerinti bukását egy kb. 70 cm magas szék (bárszék), és – főleg – az az italmennyiség okozta, ami miatt leesett. Hiába álltam mellette (ő ült), nem tudtam olyan gyorsan reagálni, hogy segítsek, elkapjam. Az alacsony, vörös hajú pultos nő (ő is Timi volt) majd’ elájult. Bundás kapott észbe elsőnek, letérdelt a szürke járólapokon fekvő, vérző fejű Attilához, ujjaival előrehúzta az ájult nyelvét, s szólt, hívjunk mentőt. Nem részletezem. Attilával azóta mindössze kétszer találkoztam. Nehezen, de felismert. A tőle megszokottnál lassabban, akadozva beszélt, de ki tudtam hámozni, hogy nem emlékszik a néhány hónapja vele történtekre. Hirtelen abbahagyta és ment. Nem is köszönt. Másodszor csak láttam. Az édesanyjával. Ő ment elől. Láttuk, se jobbra, az úttest felé, se balra, a kocsma (s felénk) sem néz. Néztük, s arra gondoltunk, jó, hogy nem velünk történnek ilyenek.