(Puzzle-darabok életemből)

A konyhánk a kicsi előszobából nyílt, és vagonszerűen átnyúlt az udvarról a Thököly utcába, mindkét oldalon ablakkal, az egyikből minket az udvaron, a másikból a temetéseket az utca túlsó felén tudta Régina szemmel kísérni. Az udvari ablak mellett volt a vízcsap, ezt szoptuk, mint a borjak az automata itatókat; később, amikor már tollasodtunk s áttértünk az ásványvízre, Réginának maradt, na meg a konyhai mosatlan került alája étkezések után. Közvetlen a falhoz nyomva a hosszú asztal a mindenes, a hétköznapi evésektől az elmosott tányérok és tálak tárolásáig. Felette kis, keskeny polc sónak s apróbb tárgyaknak. Majd a kamraajtó. Az ablak és ajtó közötti teret kitöltötte a Régina ágydoboza. Ezen ettek Nagytatáék, egyikük a kamraajtót torlaszolta el, társuk meg beszorult a doboz és a konyhaszekrény közé. A konyhaszekrény egy fehérre festett, rengeteg apró fiókkal és rekeszekkel, akkor eléggé gyakori bútordarab volt. Alul, két nagyobb rész a fazekaknak, fennebb üveges a tányéroknak, aztán a sok-sok fiók az evőeszközöknek, dugóhúzónak, konyhai kellékeknek. A legizgalmasabb a bal felső rekesz volt, ide a magasba (hogy nehogy elérjük) az egyetlen szakácskönyv (talán Rozi néni könyve címmel. Olyan A5 formátumú, színes képekkel a címlapon és a Haladjon a korral, süssön Váncza sütőporral felszólítással) a Rozi néni tanácsainál fontosabbak voltak a betűzött, lógó lapokra kézzel írott, anyáról leányára öröklődő receptek, fogások, ajánlások. A fürdőszobától elválasztó falon nyílt stelázsi, meg a konyha muzeális értékű vaskályhája. Az értéke nem a cirádáiban rejlett (mert az nem volt), hanem a méreteiben és funkcionalitásában. Jó két méter hosszú és méter széles, egyik fele nyolcvan cm magas, a másik másfél méter, több lerrel. Mindezek ellenére csak két égője volt, de a beállítások végtelen lehetőséget nyújtottak a hozzáértőknek, minden négyzetcentiméternek megvolt a maga küldetése, hol lehetett, mekkora lángon gyorsan felfőzni egy teavizet, hol kellett melegen tartani a készételt, néha öt-hat lábos és fazék is terjeszkedett a vaslapon, na meg a felhajtható rácson, sorára várva. Számomra a pirítós kenyér, a gomba, a gesztenyesütések voltak vonzóak, na meg a hatalmas jégcsapok. Télen a háztetőről méteres és több kiló súlyú lógott le, sokszor tényleg veszélyeztetve az alatta állót, hogy mint dárda döfi majd le. Rátettem a lapra és figyeltem, ahogy gyorsan fogy, és az utolsó darabkájánál már robbant a gőz. Ennek a műveletnek én voltam az egyetlen élvezője, a felnőtt társadalom valahogy nem tudott velem szárnyalni, ezt különben a szobák csempekályhájának a kitüzesedett vasajtaján is lehetett művelni, talán még nagyobb hatással, mert ott fennállt annak a lehetősége is, hogy a hirtelen lehűlés szétveri a csempéket.

Érzem, hogy a padlás leírásával fog meggyűlni a bajom. Óriási és titokzatos volt, és nagyon messze lehetett a lappancsos ablakából látni. Érdemes volt már csak ezért felmászni a meredek falépcsőn a kamrán át, feltolni a nagy csapóajtót (először bekukucskálni, hogy nincs-e ott a szolgálatos kísértet) majd kitámasztani, hogy ne zuhanjon vissza a hátunkra, miközben az első keresztgerendán át felhúzódzkodtunk a nagy térbe.

Nem is tudom, Régina hogy vitte fel télen a teregetnivalót a nagy ruháskosárral az ölében, s hogy hozta le a jéggé fagyott merev ingeket, mert a pléhtető semmi meleget nem tartott, csak a szél ellen védett, nyáron viszont úgy izzott,hogy a tűz csak valami isteni csoda folytán került el bennünket. Bármikor, még később is, ha azt énekeltük, hogy mennydörög a lappancs, csattog a puliszka, mindig ez az ajtó volt előttem.

Föl, föl kolbászok a padlásra
a szent szalonna oltalmára
mennydörög a lappancs
csattog a puliszka
ez lelkesíti a paszulyt a fazékba

Dallama az akkor már tiltott Föl, föl magyarok a csatára nótáé volt, de ezzel a szöveggel lelkesen ordíthattuk még az utcán is. Nagyobb, tartósabb esőknél a szobákban figyeltük, hol indul meg a plafonon a sárga kör s lassan a vízcsepp, s akkor leghamarabb Régina, majd mi is rohantunk a padlásra valami pléhvödörrel, vagy a forgalomból már kikerült bilikkel, és az alsók ordítása nyomán betájoltuk, honnan csepeg a tető. Furcsamód soha eszünkbe sem jutott a lyukakat betömni, így talán egyszerűbb, érdekesebb volt, vagy ez nevelte a csapatszellemet? A legfélelmetesebb a lappancs mögötti rész, egyrészt mert nagyon nehezen lehetett oda bemászni, másrészt a sötétségével ijesztett. Oda már csak azért is tilos volt bebújni, mert tele volt esőfogó tálakkal, de a kíváncsiságom nagyobb volt, mint a félelmem, a temető közelsége hamar családtaggá nevelte a szellemeket (régi vicc volt, de Mikin mindig elsütötték a jó barátok, hogy azért szellemes, mert a temető mellett nőtt fel) nem a kísértetektől féltem, hanem a veréstől. Ide ebbe a sötét gerendáktól csak akadálymászással megközelíthető helyre tették a Veress-hagyatékot egy nagy faládában. Most már nem emlékszem tisztán, mikor, Géza bácsi és Jolánka néni vagy utána, amikor nagytatáék is hozzánk költöztek? Innen került elő a lovassági kard, amikor hat-hétéves lehettem. Futottam is át vele a szomszédba Csomafáy Zoltánékhoz, aki a legjobb „barátom” abban az időben, velem egykorú, de jóval csontosabb, különösen a félárvasága vonzott (édesapját a világháború vagy tüdővész vitte el), de onnan elkergetett a cipész nagytata, ki mindig az udvari ajtóban ütötte a kaptafát s tudva, hogy a hátsó lakójuk katonatiszt, nem vette örömmel az ilyen háborús kacatok mutogatását. Zoli kapta a kardot, én meg a hüvelyt és szörnyű viaskodásba, csapkodásba kezdtünk, még jó, hogy nagymamám a nagy fakanalat ügyesebben kezelte, mint mi a kardot s hüvelyt, mert tényleg kárt tehettünk volna egymásban, így először a harci szerszámokat ütötte szét majd a hátunkat püfölte „a brant a beletekbe, a fene enne meg téged, Panci”, csatakiáltásokkal. A padláson majdnem vaksötétben kellett eltapogatózni a felnyitható, sőt le is vehető pléhlappancs ablakig s akkor már világosságban könnyebben betájolható volt óriási mérete és titkos zegzugai. Amikor az ablak kinyílt, izgalmasabbá vált a kimászás a tetőre, mint a padlás többcentis ősporában való maszatolás. Egy gerendára kellett felállni, megkapaszkodni a lyuk szélében, és felhúzni magad derékig, majd kifeküdni az ott vályúszerűen csatlakozó két tetőrész közé. Innen, négykézláb, mert olyan magasan voltunk, hogy szédültünk, ha lenéztünk az udvarra, ki lehetett mászni a gerincre és lebámulni a Nagytérre, temetőre, de fel a Somostetőig a kaszárnyák tetején át, amíg csak a szem ellátott, és amíg csak apám le nem parancsolt bennünket. Az első években az izgalmas kalandot megnövelte, hogy közvetlen az általam főbejáratnak titulált lépcső mellett egy hatalmas fa jóval magasabbra nőtt a tetőnél és az ágai benyúltak a már említett vályúba s így ott le is lehetett mászni persze még nyaktörőbb művelettel. Azt hiszem, ezért is vágatta ki édesanyám, mert csak veréssel nem lehetett minket leszoktatni az újra meg újra az életveszélyig menő cirkuszi műveletről…

(Folytatjuk)