Színház

Ilyen tantárgy nincs az órarendben, az angolszász tanrendekben viszont igen, és személyiségformáló hatásában erősen hiszek, mert mi is csináltunk, közösen, színházat, és az utolsó alakításokat rajtunk ez az önkéntesen választott tárgy végezte el. Nem az, hogy sikerünk volt, és kiaknázhattuk volna, ez másodlagos, hanem együtt voltunk egy vállalkozásban, amelyben mindenki beáldozott valamit, és a fölkészülésben, amelyben egymást kellett meggyőzni, hogy mindenkinek részt kell venni, hozzá kell járulni a közös produkcióhoz. És hetekig égtünk egy közös lázban.
Számomra Dán Laci a közösség indikátora, ami mellé ő odaáll, az számíthat az elfogadásra, népszerűségre, és amit ő un, az unalmas a többség számára. A nagypapája időnként meglátogatja itt a kollégiumban, száz-százötven kilométert ledarál az öreg a kismotorjával, hogy egy délutánt együtt tölthessen a kedvenc unokájával, és Laci, a Donzsuán, a csajok balkézzel erotizáló szakértője, a szex beavatottja, az öreggel elmerül egy olyan élményvilágban a szemünk előtt, amibe csak kettejüknek van bejárása. Ettől oly hatalmas emlék nekem, hogy a próbák egyikén, bár a horgászatot még soha nem próbáltam, Laci egy intésére mellette ülök a színpad szélén (sejtem, hogy ő a nagypapa, és én vagyok az unoka), lógatjuk a lábunkat, pantomim mozdulatokkal fölcsalizza a horgot, beveti, és várakozunk. A teljes szereplőgárda, már befejeztük a mai próbát, áll a nézőtéren, és mi, a várakoztatás végső határán is túl, nézzük a mozdulatlan úszót a vízen, unalmas horgászok, várjuk a kapást. És amikor már mindenkiben fölmerül a távozás szándékának egyelőre megformálatlan gondolata, akkor gyenge jelzések utalnak arra, hogy valami pedzegeti az úszót, bennem tudatosul, hogy egy jól megragadott pillanattal milyen sokáig éberen tartható a figyelem, spontán zajlik minden, és megmozdul az úszó. Laci veszi észre, az izgalom benne jelentkezik, de pillanatok alatt átragad rám, és a közönségre. Megvan a nagy hal, ráakadt a horogra, fárasztani kell, és innen kezdve a mi ügyességünk dönti el a végső kifejletet, a nagypapa-Laci fárasztja a nagy halat, élettapasztalat kell hozzá, és nem fokozzuk tovább a várakozást, én szákot tartok a kifáradó nagy hal alá, ficánkol rendesen, közös eredmény- és dicsőségjutalomként kiemeljük a vízből a nagy fogást.

Másik próbán, ellenőrző körútjukon bejön Sudár és Csapó, nézik kicsit az ügyködésünket a színpadon, én szerzőként és főrendezőként beleszólok minden mozdulatukba, hogy nem itt kéne állnod, nem nekem mondod, nem is a színpadi partnerednek, hanem a közönségnek, és mindenki jól szórakozik, a két nevelő megfordul, indul az ajtó felé, amikor Tádé kiáltó parancsa vág a hátukba, most már tűnjetek el innen, kishaverek!, mindkettő megfordul, Tádé csak egy jelenetnyit előreugrott a szövegében, mind azonnal hozzá alkalmazkodunk, válasz hangzik a felszólításra, mi csak a darab szövegét mondjuk, de amikor becsukódik mögöttük az ajtó, akkorát röhögünk féktelenül, hogy nekik is hallaniuk kell.

Legalább két hétig ez az életünk, egy ügyes kezű elsős plakátot rajzol nekünk, Játsszunk színházat!, ez a darab címe, az összes szereplő fel van sorolva, és a kor szokásának megfelelően, minden magyar film így kezdődik, az összes művész neve után zárójelben szerepel, milyen díjas, Kossuth-díj, Liszt Ferenc-díj, van nyug-díjas is, sőt Szultán egyenesen Dán László-díjas, én mint szerző-főrendező a Nobel-csontot érdemeltem ki, oda is van rajzolva. És reggel iskolába menet a szöveget, a párbeszédeket gyakoroljuk, a Volán műhelyekben glóriákat forrasztanak vastag rézdrótból, délután lepedőkből szabjuk, varrjuk a szentek ruházatát, és este, vacsora után, takarodóig, néha azon is túl, miénk az ebédlő, a színpadon próbálunk. Mindvégig alkotó a folyamat, mindenki beleszólhat mindenbe, de én vagyok a végső jóváhagyó. Maci az egyik alkalommal föláll a mozigép-állványra, hősi pózba mered, parkban játszódik a jelenet, én vagyok a szobor, kiáltja, és feszít a háttérben, mindenki ismeri Vera Muhina alkotását, az összes szovjet film ezzel kezdődik, a munkásférfi és parasztnő magasba nyújtja karját, egyiküknél sarló, másiknál kalapács, mereven néznek a kommunista jövendő távlataiba, Maci arcán még egy jó buta szobor-arckifejezés, de ez csak közelről látszik, gyakoroljuk, próbáljuk a jelenetet, közben, Maci elfárad a feszítő kitartásban, és egy villámgyors, de jól előkészített mozdulattal kart cserél. Annyira jó, annyira tetszik mindannyiunknak, hogy benne marad a darabban.

Én írtam a darabot, az ötlet hamar megvolt, ami köré az egész fölépíthető, bevált, és az ókortól napjainkig százezerszer elpuffogtatott helyzetkomikum: férfi női ruhában, és az ebből kifacsarható összes tévedés, félreértés, szexuális utalás, zsigeri alantas poénok és emelkedettebb intellektuális utalások, Arisztophanésztől a Van aki forrón szereti című amerikai filmig. Ennél jóval nehezebb úgy megírni, hogy mindenkinek szerepe legyen benne, mert fontosnak érzem, hogy mind benne legyünk, és senki ne érezze úgy, hogy számára teljesíthetetlen, vagy vállalhatatlan feladatot találtam ki, mindegyiküket külön meg kell nyernem az ügynek, s egyedül Dán Lacinak van színészi tehetsége, a többiek csetlés-botlását erős nevettetéssel, a közönség figyelmének elterelésével kell megoldani. Erősen izgulok, amikor föl kell olvasni a többieknek, ha csak egynek is kifogásai támadnak, akkor vége, nekem megy el a kedvem az egésztől, de végigmulatják a felolvasást, közbeszúrom mindig, itt rád gondoltam, ezt te játszod, és már mind benne vagyunk a végén, mindenki sajátjának érzi a feladatot, lemásolja azonnal a szerepét, és két hétig ez az életünk.

Új nevelőtanár a kollégiumban, mondják, országos hírű költő, megnézem a „Szép versek”-ben, ott az arcképe, meg néhány verse, a színdarabom sikere után nagyon komolyan vesz, felnőttnek, szinte kollégának tekint. Elkéri a kéziratot, én nem tartom sokra, nélkülünk gyenge poénok sorozata, nemhogy irodalmi érdeklődésre nem méltó, még a rádiókabaré se tudna mit kezdeni vele. Nem jól látom a saját tehetségemet, mindenki így van a magáéval, mondja, ez kísértetiesen egybecseng Kati kritikájával, arrafelé kell próbálkozni, amerre sikerünk van, amit szívesen fogadnak tőlünk. Nagyot, óriásit vitatkozunk, én prófétaszerepre vágyom, mondanivalóm van, komoly és mély művekre készülődöm, ő, sokkal jobban tudja, benne van, hogy a játék a lényege, nem tud meggyőzni, évtizedeknek kell eltelni, mire fölfogom az igazságát. Könyveket ajánl, elolvasom, megbeszéljük. Ha egy kicsit, csak belekapaszkodom, vagy elfogadom a segítőkészségét, ott és akkor beléphetek a magyar irodalom nyilvánosságába, de távol áll tőlem az ilyesmi.

A színtársulat gyalogosan vonul iskolába, végszavazunk és fölmondogatjuk a memorizálódó szerepeket, Maci vezényel, túlpörgi kicsit, de mindenki benne van, nem akarunk leégni, tízen-tizenketten megyünk egy vonulásban, Maci hol előttünk van, hol oldalazva halad az éppen beszélő mellett, a harmincoldalas szöveget ő már oda-vissza fújja, neki kevés van, de hálás azért is. Inkább az okoz nehézséget, attól fél mindenki, amikor olyan részek jönnek, ahol a másik szavába kell vágni, vagy egyszerre több szereplőnek ugyanazt egyszerre cselekedni, mozogni. Én kívülről látom az egészet, magamnak egy konferanszié szerepet írtam, ez menni fog, több variánsa forog a fejemben, ahhoz alakítom ott helyben, ahogy a közönség reagál. Ez megy nekem, a színészkedés nem, ugyanúgy, ahogy a focipályán, nem veszem fel a ritmust, elvonja valami a figyelmemet, s úgy elszáll a labda mellettem, hogy észre sem veszem, az előbb még ott elöl gomolygott a nép körülötte. A többiek is ezzel küszködnek, hogy a színpadon, amíg fönn vagyunk, játszani kell, nem csak akkor, amikor szövegem van, hanem az üres időben is az vagyok, akit játszom, és meg kell tervezni, be kell gyakorolni a mozgást, ki hol van az adott pillanatban, merre lép, ne ütközzön a másikkal, költő nevelőmnek ebben volt igaza, ehhez tehetségem van, ezt fejben meg tudom tervezni, el tudom képzelni, meg tudom magyarázni, látom őket, a karaktert is meg a megformálóját is, hogy mire képes, mi ott a jó mozdulat, és el tudok fogadni vagy el tudok vetni egy pillanat alatt bármilyen fölmerülő javaslatot, mert az egészet látom egyben. A favágás részét is élvezik, amikor elfogadtatom velük, hogy ez olyan, mint a szorzótábla, nem elég tudni a szerepet, fejjel lefelé lógatva, vagy a gillotin alatt feküdve, amikor zuhan és a nyakunkon az éles penge, akkor is a nyolcszor hétre beugrik az ötvenhat, mert nem gondolkodunk, hanem automatikusan működünk. És négyszer-ötször legyűrjük egymás után a darabot minden este, én csak pár szóval jelzem, hogy itt arról fogok beszélni, mehet tovább, és rászólnak már a másikra, itt balra lépsz, mert nem tudok elmenni.

Dán Laci a legfőbb szövetségesem, nem azért mert övé a leghálásabb szerep, van fogalma róla, mi zajlik a lelkekben, mert addig rendben van, hogy itt az ebédlőben bohóckodunk magunkban, kicikizzük, aki még téveszti a szövegét, és már úgy próbálunk, mint egy balettet, nem mindegy hányat lép közben az ember, mindent meg kell jegyezni, de mi lesz akkor, ha itt ül négy-ötszáz ember, akkor is meg tudom-e csinálni. A fiú- és lánykollégium nagy közös estjén mi vagyunk a műsor, utána tánc, buli. És Laci remek pszichológiai érzékkel lefesti nekik a közönséget, egy csomó tahó fog itt ülni, a gépiparisok, meg fehérbugyis csajok, akik mind azon izgulnak, hogy összejön-e nekik valami ma este, mert beszagosítottak, és készen állnak, ha nem büdös a fiú szája, a fiúk meg mind fogat mostak előtte. Értitek? Az első sorban a tanárok, mögöttük a sok barom, és egy se tudja, hogy nekünk mi a szövegünk, azt csak mi vesszük észre, ha tévesztettünk, és mi mind azon vagyunk, hogy a közönség ne vegyen észre semmit, ha valaki közülünk elrontaná, és ha elkezdenek röhögni, és a bambák az első olyan szóra, amiről a dugás jut eszükbe, elkezdenek röhögni, és akkor csak lapátolni kell elébük a többit, magabiztosan kell kiállni, a géppuska a mi kezünkben van, rájukszegezzük…, és el is játssza, odafekszik a színpadon egy képzeletbeli gépfegyver mögé, mellékúszom, adagolom a lőszert, és elkezdődik a mészárlás, véres tömeg vonaglik a színpad előtt, mi lövünk, amíg a lőszer tart, közben nem lankadó vezérem homlokát többször zsebkendőmmel megtörlöm, László Lászlovics Csapajev elvtársam, rossz hírt kell közölnöm, mondom neki, elfogyott a lőszerünk, a géppuska ezt még nem tudja, javában kattog, aztán elhallgat, egyetlen darab sincs, Iván testvérem?, csak néma fejrázás a válasz, akkor hurrááá, és fölpattanunk, és puszta kézzel rohanunk a világforradalom véres sűrűjébe.

Mindenki élvezi ezeket a játékokat, utána, kicsit bátrabban még háromszor egymás után lenyomjuk a darabot, mindenki beáll a rendbe, a kezdeti örömködést felváltja a monotónia, mindig ront valaki, úgy jutunk el az előadásig, hogy egyszer sem sikerült minden úgy, ahogy el van tervezve, ahogy szeretnénk. Mindvégig a négy évben a többségnek van színházbérlete, olcsón ki lehet szabadulni vele a kollégiumból, a lánykollégium lakóit ugyanez az indíték mozgatja, és a színházi előadások közönsége inkább társasági, ismerkedési eseménynek tekinti a megjelenést, mint kulturális áldozatnak, ennek megfelelve a kaposvári színház, amely ebben az időben az ország egyik legjelentősebb drámai kísérleti műhelye, ezekre a tájolásokra operetteket hoz kiöregedett színészekkel, bevált közönségetető darabokat. Elképedve olvasom a Színház című folyóiratban, főszerkesztő Boldizsár Iván, hogy mi folyik Kaposváron, és én semmit nem látok belőle, mert annak más a közönsége. Emlékszem egy Kőszívű ember fiai előadásra, ez a kvintesszenciája a színházi kultúránknak abban az időben, nem biztos, hogy a kaposváriak követték el, de kabaré lett belőle. Kezdődött azzal, hogy az elején, a kőszívű ember haláltusáját végignéző társaság nem tud kimenni a színpadi ajtón, egy próbálkozás, nem nyílik, még egy, akkor sem enged az ajtó, a gyászos ábrázatot viselő statiszta vállal próbálkozik, mindjárt ledől az egész díszletfal, az ajtó nem nyílik, és ugyanazzal a pátoszos fájdalommal, ami eddig is ráült az ábrázatukra, kioldalognak a kulisszák mögött. Sokat tanultam ekkor a hatás művészetéből. Mert innen kezdve semmi nem működött a darabban, harsány röhögések kísérték a legszomorúbb részeket, és őszinte kétségbeesés uralta a nézőteret, amikor humoros jeleneteket próbáltak eladni nekünk. A csúcspont Haynau jelenete, a vérszagtól ittasult bresciai hiéna értesülvén arról, hogy szolgálata végetért, mehet balra el, átveszik a történelmi szerepet a Bach-huszárok, mellékesen megmenekülnek a Baradlay-fivérek, mert minden ügyiratra kegyelmet firkant a menesztése által kiváltott lelki mélységben, végül az asztalhoz vágja jegyzetfüzetét, és aki már játszott gyufaskatulyával pöckölős versenyt, az tudja értékelni a véletlen szerepét, ezerből egyszer sikerül, hogy a legkisebb felületén landoljon a föllőtt tárgy, a jegyzetfüzet visszapattan az asztalról, felemelkedik, és megáll a legrövidebb élén. Őszinte, lelkes, elismerő taps kíséri teljesítményt. Cirkuszban ilyenkor újrázni kell.

Az előadásunk részleteire, párbeszédeire alig emlékszem, a rekonstrukció folyamán az emlékekhez hozzárakom a mai fantáziám, mint amikor várromokat újjáépítenek, s jelzik, meddig eredeti, honnan kezdődik az utókor munkája. Nagyon izgultam, hatalmas lámpaláz, amíg meg nem röhögtetem őket, addig szánalmas figura vagyok a színpadon, az első mondatok felépített poénja ül, a tanárok az első sorban mosolyognak, hátulról egy erős hang, nem halljuk. Jó, akkor újrakezdem, egy vásári kikiáltó hangjára váltok, és egy rögtönzés, most hallani? Mindenki jól ül? Mindenki jól érzi egymást? Ez máris durran, eleve vegyesen ült be a kétnemű közönség, nem véletlenül, de még a tapogatózó szándékok előtt vagyunk. És még egy válasz a bekiabálónak: Biztos, hogy a füled most a legérzékenyebb az érzékszervek közül? És már bármit mondhatok, előszedhetek az előre megfogalmazottak közül, egy mondat, egy nevetés. Rátérek a szereplők bemutatására, az első színben, lásd Madách, az Úristen a földre látogat szentek társaságában, glóriás karikatúrák, a látvány magában nevetséges, ahogy vonulnak, élen Kabossal, ájtatosan. Még lemenőben odasúgom nekik, hogy hangosan. És hozsannáznak, és hogy hívják e földet, ahol vagyunk? Landorhegy. Épüljön kápolna itt a szent pillanat emlékére. Előáll Szent Építőipar, téglát vesz elő a zsebéből (akkoriban a ’téglát hord a zsebében’ nagyon konkrét, élő jelentésben a mai ’bunkó, lúzer’ tartalmat hordozta, annyira, hogy Bakter nem akarta eleinte vállalni.) Valamelyik véletlenül meglöki a fölépült kápolnát (mennyit gyakoroltuk, míg erre együtt tudtak mozogni, ugyanis szinte földrengés támad), a kápolna össze akar dőlni, a Szentlélek avatkozik közbe, két kézzel megállítja a tégla mozgását, még tanakodnak, hogy egy ilyen elrontott épülettel mit is lehetne kezdeni, és megállapodnak abban, hogy fiúkollégiumnak jó lesz. Én balról be, és a látványra mutatok, majd körbe a teremben, azóta is azt mondják, ezt a kollégiumot a Szentlélek tartja. Szereplők ki, fehér ornátusok, glóriák le, Szent Építőipar visszaszalad a téglájáért, már jöhetnének is vissza, még beszélek, áttérek arra, hogy a diáktanács fog most megjelenni előttünk, akik ezt a kollégiumot valójában irányítják, mert az igazgató meg a nevelőtanárok, legyintés… (Ez attól működik, hogy ott ülnek az első sorban mind, és a határsértésig kell elmenni, annál jobban röhög a közönség, itt Péntek, a költő nevelő, már a térdét csapkodja, dől előre-hátra nevetés közben.) Ahogy jönnek be, egyenként bemutatom őket, leülnek az asztal körül.

Mind erőteljes, túlzott vonásokkal, nyelvhasználattal megjelölt figura, egyik tudákos és rosszul használt idegen szavakkal beszél, másik nőcsábász, és folyton a saját küllemével van elfoglalva, harmadik olyan buta, mint az ökör, negyedik agresszív állat, és mindenkibe bele akar kötni, egyedül Góré Józsi, panaszkodott is nekem, hogy ő csak önmagát játssza, a diáktanács elnöke normális, megbeszéltük, hogy egy stabil figura kell középre, aki összefogja a jelenetet, különben szétesik a sok marhától, megértette. A nagy helyzet szerint az ellenséges leánykollégiumban valamit főznek ellenünk. Ehhez mindenki hozzászól személyes habitusa alapján, két-három mondatukig kitart a figyelem, de csak elszabadul mindig a kacagás, és a fiúk is nyugodtan játszanak már, ki kell várni mindig nevetések végét, ezalatt bámulhatják a közönséget, tényleg csak lapátolják elébük a poénokat, ahogy Dán Laci megjósolta. És megszületik a döntés: kémet kell küldeni a lánykollégiumba, kifürkészni az állapotokat, szándékokat.

Megint én kötöm át a részeket, összeáll egy padból, fűből, szoborból felépített park a színpadon, és közlöm a közönséggel, már látom is a távolból, közeledik a leánykollégiumba kiküldött kém. Kis várakoztatás. És bejön Dán Laci. Azt hittem már a csúcson voltunk az előző jelenettel, a hatás nem fokozható, de Laci elemében van, százszor jobb, mint a próbákon, a közönségtől szárnyakat kap. Előad egy ötperces pantomimet, amelyben egy női ruhába öltözött férfi végre kiszabadul a figyelő szemek fogságából, egyedül van, föllélegzik. A bejövetele már világsiker, tapadó szűk, rövid szoknya, hatalmas focilabda mellek, magas sarkú cipőn billeg, a középhosszú haja elmenne női frizurának, és sok, kurvásan sok smink. Nagyon hihetően meg van csinálva, az utcán utánafordulnánk, mert inkább jó nő, mint beöltözött férfi első pillantásra, és ehhez társulnak azok a mozdulatok, amiket nem lehet tanulni, a színpadra bejövet még tűsarkakon egyensúlyozó feszes nő, megy egy kört far-riszálással, a derék apró vonaglásaival, az egész nőstényi fegyvertárt fölvonultató profi mozgással, s ahogy eltűnik a külvilág szeme elől a parkban, úgy alakul férfivá, megigazítja a kényelmetlen melleit, és leül férfiasan tárt combokkal, majdnem a tökét is megvakarja, aztán mégse, összekacsint a közönséggel a félbehagyott mozdulat fölött. Öt percig övé a színpad, akármit csinál, a közönség abba se hagyja a nevetést. Jön a parkban a nőcsábász, Karesz, az a típus, amelyik beindul attól, hogy magányos nőt lát, kis zsebtükörből hajigazítás, imponáló póz, és leül ő is a padra. Laci az elmúlt öt percben visszanyerte férfiúi valóját, megfeledkezett arról, hogy női ruhában van, és a közeledési szándékból azt olvassa ki, egy buzeráns akar vele itt kapcsolatba lépni… Egy csendesebb pillanatban a Maci-hősszobor kicseréli magasba nyújtott öklét.

Utolsó jelenet, a kiküldött kém visszatér a kollégiumba, a közönség is fárad, de ez már örömjáték, a diáktanács a színpadon, nőcsábász figura nem tud mit kezdeni az álruhás nővel, folyton elindul benne a csábító hím, rossz híreket hozott a spion, (Lizisztraté), a lányok a teljes kiéheztetés fegyverét választották, semmiféle szexről nem lehet szó, ameddig a háborús helyzet fennáll. És itt megint ki lehet tartani a pillanatot, arról se?, kérdezi az egyik, és nem tudni mire céloz a mozdulattal, de a közönség kacag, és azt se?, fejrázás. Teljes kapitulációt, megalázó könyörgést hajlandóak csak elfogadni. Természetesen kapitulálunk, föltartott kézzel jön előre mindenki a színpad széléig. Dán Laci még a női felszerelésben megjelenik mögöttünk, összekacsint a közönséggel, és hátukba tartja a képzeletbeli géppuskát… Ez nem is volt beleírva.

(Vége)

1. Gergely Tamás:
   2012. március 7. 15:23

   Naaagyon jó. „Röhög az osztály”…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ