Tapasztalás a bölcsesség anyja
(Gróf Széchényi István – Hitel)

Nem mondhatnám, hogy vidáman ültem kofferomon a nagyváradi püspöki palota kertjében, ahonnan nemrég költöztették ki a 1948-as görög polgárháborúból kimenekített gyermekeket. Már untam az olvasást. Az egyetlen erdélyi magyar irodalmi hetilapot, az Utunkat térdemre helyezve, az októberi felhők vonulását figyeltem elrévedezve. A felhők északról, az én szülőföldem, Szatmár felől húztak délnek. Mintha anyám aggódó sóhaját hoznák magukkal. Hogy sírt szegény, amikor megállóit házunk előtt a piros és fehér szalaggal felpántlikázott lovas szekér, s a rajta ülő fiúk bekiáltottak: „Laji, most már mennünk kell!” Semmit nem tudtunk arról, hogy hova visznek, csak azt, hogy nagyo’n messze, túl a Kárpátokon, mert akkor az volt a divat, hogy a baka minél távolabb kerüljön szülőföldjétől, ha magyar annál inkább. Mikor felpattantam a pokróccal letakart hátsó ülődeszkára, Dohi Sanyi egy üveg bort nyomott a kezembe és rázendített:

„Mikor kezdtem kofferomat pakolni,
Édesanyám akkor kezdett siratni.
Édesanyám ne sirass,
Inkább pálinkát hozass.
Hadd igyon a szegény regruta-fiad!”

De ettől anyám még vigasztalanabb lett. Ezért Módis Feri hirtelen rácsapott a szíjostorral a lovakra és egy másik regrutanótába kezdett:

..Mikor meg): a legény októberben katonának,
Azt mondja a lánynak, kísérj ki az állomásra,
Nem kísérlek babám, lehullott a gyöngyharmat a földre.
Vizes lesz a ruhám, édesanyám megver érte.'”

AZ „ÉLETMENTŐ” IRODALMI LAP

Vágtázva sepertünk végig a kőszegremetei főutcán, sokan kiálltak a kapuba és integettek. Az öt kilométerre lévő Újvároshoz közeledve viszont már azt énekeltük, hogy:

„Az újvárosi vasútállomáson.
Áll két gőzös a negyedik vágányon.
Az egyiknek jaj de füstöl a kéménye.
Azzal visznek az orosz határ szélre”.

Megittuk a maradék bort, aztán a kortársak felsegítettek az akkor keskenynyomtávúBikszád-Szatmárnémeti vonatra. Délután már a bihari nagyközségben, a Nagyváradtól Kololozsvárnak vezető nemzetközi műút mentén lévő Mezőtelegden voltam. A marosvásárhelyi Faipari Műszaki Középiskolát elvégezve, egy év szászmedgyesi kitérő után, az ottani bútorgyárban technikusként dolgoztam. Oda kaptam a behívót is. Alig, hogy kézbe vettem, Strempel István bácsi, az akkori divat szerint munkásból előléptetett igazgató szólt: „Fiatalember, magát megilleti a gyártól egy jó koffer, gondoskodom, hogy idejében elkészüljön!”. Este elbúcsúztam ottani barátaimtól, mit sem sejtve, hogy nagyon sokat járok még Telegdre. mert pár év múlva feleséget is ott találtam magamnak, a gyár egyik legjobb műbútorasztalosának és intarziamesterének. Szilágyi Ferenc éppen gimnáziumot végzett lányának személyében.(Amikor e sorokat írom. már csak két év hiányzik az arany lakodalomhoz). Másnap délelőtt jelenkeztem a váradi katonai körzetnél, ahonnan délfelé a püspöki palota kertjébe masíroztunk. Először furcsáltam, hogy miért a leromlott palota kertjében kell gyülekezzünk, később rájöttem, hogy közel az állomás, s innen könnyen vonatra rakhatnak bennünket. Csak annyit tudtunk, hogy valószínű az esti bukaresti gyorsra szállunk fel, de a célállomás hétpecsétes titoknak, sőt állam és katonai titoknak számított. Ugye, ha megtudják az imperialisták, hogy kétszáz leendő katona robog Váradról Brassó felé, abból messzemenő következtetéseket vonnak le. Netán azt. hogy egyelőre se Bécs. se Berlin vagy London nem kell tartson egy lehetséges román katonai támadástól. Ahogy ott mélázok a kofferon ülve. megszólít egy főhadnagy, aki már többször elment csoportunk előtt, miközben rám-rám pillantott. A mi tisztünk éppen hiányzott valamiért.
– Ugye. te magyar vagy?
– Igen. főhadnagy elvtárs!
– Ilyen újságot csak azok olvasnak, akik legalább középiskolát végeztek, Te is?
– Igen, főhadnagy elvtárs!
Aztán halkabbra fogva ,megkérdezte: tudom-e hová visznek? Ugyan, honnan tudnám, válaszoltam. Megmondta: le a Dunára, méghozzá a szerbekkel szomszédos részre, ahol három évi határőrség várjam! Nagyon megijedtem, elkezdtem pityeregni, mert akkor még nem békültünk meg teljesen Titóval, a jugoszláv vezetővel, akit a korabeli lapok az imperialisták bérencének, láncos kutyaként vagy éppen véres bárddal ábrázoltak A határőrök még át-átlövöldeztek a Dunán, nem is csak akkor, amikor „diverziós csoportokat” üldöztek. Szinte már éreztem is, amint egy szerb golyó eltalál, s szorult szívvel gondoltam rá miként esik össze anyám, amikor halálhíremet veszi. Félelmemet látva a főhadnagy vigasztalóan vállamra tette kezét és azt mondta: „Nyugodjál meg, fiam, elintézem, hogy Bukarestbe kerülj, ahol csak két évi katonaság vár rád ! Ezért is szólítottalak meg!” Aztán eltűnt. Egy idő után az én tisztemmel tért vissza. Mondták, hogy vegyem a kofferomat és menjek utánuk Úgy emlékszem, egy hétosztállyal rendelkező móc legénnyel cseréltek ki. Még sajnáltam is szegényt, hogy most már az ő anyja fog sírni Nem sokra rá viszont már táncolni lett volna kedvem, hisz vélhetően olyan kedvező fordulat állt be életemben, ami csak ritkán adatik meg az embernek. Bukarestbe kerülök, az aszfaltra és csak két évet katonáskodom! Felötlött bennem egy gyermekkori olvasmányom. Főhősének életét egy véletlen mentette meg. A kikötő pázsitján négylevelű lóherét keresett, s mikor rátalált annyira megörült, hogy a hajó indulását nem vette észre. S szerencséjére, mert az a hajó utasaival együtt elsüllyedt! Az én négylevelű lóherém az Utunk és az emberséges főhadnagy volt. aki felfigyelt rám. Nem csak. hogy székely volt. de emlékezetem szerint a neve is Székely. Szerettem volna megajándékozni valamivel, ha mással nem azzal a fél liter pálinkával, amit apám „talán még hasznodra lehet, ha nem is iszod meg”‘ tanáccsal a kofferomba csúsztatott. Az emberséges csiki származású tiszttel azonban már csak egyszer találkoztam a vonaton, akkor is mindössze pár szót váltottunk, mert az ő csoportja egy másik vagonban utazott. Biztatott: meglátom minden tűrhető, de legalábbis kibírható lesz! Aztán mintha üzenni akart volna az éjszakában valahová, talán a messzi kedvesnek, lehúzta az ablakot, percekig nézte a hűvösen fénylő csillagokat, majd mélabúsan dúdolni kezdte:
„Midőn Havannában hajóra szálltam én, Elbúcsúzni tőlem senki sem jött elém. Egy árva kis galamb mellettem fölrepült, Csodás utamon ő kísért egyedül. Ha majd egykor ablakodra száll egy galamb, Ölelgesd, csókolgasd, mintha én volnék magam…” Aztán egy hirtelen mozdulattal becsukta az ablakot és elsietett csapatához. Ekkor még nem sejthettem, hogy két-három hónap múlva megismerek egy másik székelyt is. akiről már az első találkozás alkalmával az volt a véleményem: jobb lett volna ha nem szüli meg az anyja! Istenem, ilyen a világ, egy meleg után egy hideg, vagy fordítva!

Következik: „MEGTANÍTLAK ÉN TÉGED KÖSZÖNNI, TE BOZGOR!”

(Forrás: Sike Lajos – Tollasodásom története. Szatmárnémeti, 2011)

1. Gergely Tamás:
   2012. március 7. 15:07

   Érdekes olvasmány