„MEGTANÍTLAK ÉN TÉGED KÖSZÖNNI, TE BOZGOR!”

Legnagyobb meglepetésemre mégsem Bukarestbe vittek, hanem le a Dunára, a bolgár határ közelébe, Calafattól nem messze, egy Poiana Mare nevű községbe. De már az első nap megtudtuk, hogy itt csak két-három hónapot töltünk (az alapkiképzés idejét, amit románul periodá-nak mondtak), aztán csakugyan a fővárosba megyünk. Ám ebbéli örömünket hamar lehűtötte a remízben álló ágyúk látványa. Ekkor jöttünk rá. hogy egy tüzérezredhez kerültünk. Egy hét múlva már törölgettük, sőt szétszedésüket tanulgatva, toltuk-húztuk az ágyukat. Néhányszor nagyon megizzadtunk. Riadva gondoltam: mi vár itt még rám akár a következő két hónapban, ha a baragani sárban mi kell kihúzzuk a lőtérre, majd onnan be a 125-ösöket! De a szerencse, alig fél hónapon belül, másodszor is mellém szegődött.

A reggeli szemlén az ezredparancsnok azt kérte: álljon ki a sorból az, aki tud kalligrafikusan írni és plakátokat festeni! Egyedül álltam ki! Biztos nyerő vagyok! Úgy örültem, hogy madarat lehetett volna velem fogatni.

Mezőtelegden nem csak a bálok és különböző kultúrműsorok, de a futballmeccsek plakátjait is én írtam, festettem. Nem egyszer még figurákat, táncoló párt vagy labdát rúgó focistát is pingáltam rájuk. Lám, nem is olyan nagy baj, hogy a szatmári faipariban akkor (az 1950-es években) szaktanárok hiányában, több képzőművész, festő, szobrász, grafikus tanított. Köztük Schnell Anton szobrász és Olajos Béla festő, akit ma is a Szamos-parti város egyik legjobb festőjeként tartanak számon. Igazi művészlélek volt, aki alkotás közben semmi mással nem törődött (legkevésbé az etikettel), s gyakran kabátja gallérja alá törölte az ecsetet. Mikor télen felhajtotta a gallérját, hátulról úgy nézett ki. mint egy mozgó freskó. De említhetném Ilyés Gyula rajztanárt és intarziamestert, aki szintén a művészet felé tolta el a szakmát, neki is sokat köszönhetek. (Mikor e sorokat pötyögtetem a tanár úr már jóval 80 fölött is intarziázik. fia, ifjabb Ilyés Gyula már másodjára Szatmárnémeti polgármestere.)

Lám. az ember soha nem tudja, mikor lesz szüksége az életben ilyen vagy olyan tudására, ismeretére, mikor lehet mentő számára akár egy olyan adottsága, amit maga nem sokra értékel. Attól kezdve, hogy kiálltam az ezred elé, bajtársaiméhoz viszonyítva több mint elviselhetővé váltak napjaim. Az első nagy (nyomtatott-betűs) feliratot mindjárt a kaszárnya kapuja fölé tettük ki. Azt írtam rá. persze románul: ” Éljen November 7, a Nagy Októberi Forradalom 40. évfordulója!” (1917-1957). Akkor még tisztelték Romániában az oroszokat, azaz a szovjeteket, legalább is ezt mutatták, már csak azért is, mert megszálló csapataik nemrég vonultak ki az országból és az új román „néphadsereget” az ottani modell szerint szervezték meg, különös hangsúlyt fektetve a katonák politikai-ideológiai nevelésére.

A felírat, amelyhez dekorációként olajágat is rajzoltam, tetszett az ezredesnek, így ettől kezdve mással sem foglalkoztam, mint mindenféle plakátot, bannert, hirdetést és efféléket készítettem, miközben a többiek baromként vontatták az ágyúkat. Irigyeltek is sokan. A kötelező gyakorlatok közül csak a reggeli tornán és a gyalogsági puskával való lövészeten kellett részt vennem.
Észre sem vettem, hogy már január van és csakugyan Bukarestben verem a díszlépést. Igen, a díszlépést, mert a gencsai negyedben (ott van ma a Steaua stadionja is) egy olyan ezredbe kerültem, mely más egységek számára külön tiszthelyettes, román szóhasználattal sergent-iskolát működtetett, melynek jobban képzett zászlóaljait nem egyszer díszőrségre és díszszemlékre is kivezényelték. Az én zászlóaljamat (mely méretre válogatott, 172-175 centi magas fiúkból állt) egy év alatt hét alkalommal vitték államfők fogadására. Többek között Kádár János és a négus, Haille Szelaszié etióp császárnak tisztelegtem az előre tartott csehszlovák gyártmányú SKS fegyverrel. Nemcsak a csizmánk és a fegyver, de kabátgombunk is ragyogott, hadd lássák a vendégek, micsoda rend és fegyelem van nálunk. Volt időnk rendbe tenni mindent, mert már két héttel a fogadás előtt elkülönítettek bennünket a többi katonáktól. Sokat gyakoroltuk a díszlépést és tisztelgést, s hogy ne holmi éhenkórász képet mutassunk a román katonaságról, naponta ötször kaptunk enni.

Végsősorban szerettünk díszőrködni, a tisztesiskola ennél sokkal keményebb volt Nekem különösen az eleje, míg Gheorghe Corpos oltyán származású főhadnagy, zászlóaljunk parancsnoka nem fedezte fel. hogy jól rajzolok. Addig, két-három héten át egy székel}’ fiú gondoskodott róla. hogy ne unatkozzam és gyakran emlegessem az édesanyját. Az egész azzal kezdődött, hogy az ebédről jövet, egyik társammal beszélgetve, csak úgy ímmel-ámmal köszöntem neki. Felfújt pulykaként magához hívott és kikérdezett: ..Szóval bozgor vagy!? Majd megtanítalak én téged köszönni, te bozgor!”- mondta, sőt ordította rossz románsággal. S hogy szavainak nagyobb súlyt adjon, gyorsan lefektetett a közeli pocsolyába, amelyet hason csúszva kellett átszelnem. Mikor felálltam, csakúgy csurgott rólam a sár, s jött, hogy sírjak, de inkább összeszorítottam fogam, elhatároztam, hogy erős leszek, mert a sírással csak örömet szereznék a káplárnak, bizonyos Felfalusi Istvánnak, akinek magyar szavaiból is könnyű volt megállapítani, hogy székely.

Következik: A SZOLGALELKŰSÉG ÉS A BUTA KIVAGYISÁG NEM NEMZETFÜGGŐ