Miután kisebb-nagyobb szünetek után újra előjön a verés, talán egy pár gondolat erejéig először arról, hogy kik és miért is vertek engem, minket (többnyire Mikit meg engem). Édesapám szolgálatból, és a hétvégén megkaptuk sokszor előre is az adagot a történtekért vagy az elkövetkezőkért. Az egyetlen húsos és a nagy előszobában feltálalt ebéd záróakkordja volt a számonkérés, és én őszintén mondom, ha már túl voltunk az ide állj, fordulj meg, húzd le a nadrágod, nehogy megpróbálj elszaladni rémségén, örvendtem, hogy ezzel letudtuk a disznóságokat, megvolt a következménye, jöhetett az új. Géza bácsi dühből, pillanatnyi méregből, de mindig félve, nehogy édesanyám észrevegye, taslizott meg vagy rúgott fenéken, nagymama fakanállal, ahogy akkoriban Csíkban nevelték a süvölvényeket, Karcsi bácsi meg – nem, ő nem vert meg, csak kergetett a T-vonalzóval a kapuig – mindig megjátszotta, hogy üt, de mindig egérutat is nyitott számomra. Édesanyám soha nem ütött meg, de ha eléje kellett állni és nézz a szemembe András, te voltál? akkor inkább édesapám a szíjjal jöjjön, de ezt ne. Nem, nem bűvölt, szomorúan, mélyen és olyan szeretettel nézett, hogy még azt is bevallottam volna, amit nem én csináltam, csak ne nézzen így, s mehessek játszani.

Ó, az édesanyám szemei!
Negyvenéves koromban, amikor már Luzernben éltünk Pampával, kiléptem a ház óvárosra nyíló ajtaján, és egy turistacsoport egyik hölgytagjába ütköztem véletlenül, s mint ahogy ilyenkor lenni szokott, anyanyelvemen kértem hirtelen bocsánatot, mire az amerikai turistanő felkiáltott, maga Veress Margit gyermeke, ugye? Ezeket a szemeket csak örökölni lehet, és nem lehet elfelejteni! Tanítványa volt 1946-47-ben, azóta nem látta édesanyámat. Megborzongok, ahogy ez eszembe jut.

Ehhez jönnek még a tanári pofonok, a leggyakrabban K. Zoltán tanár elvtárstól a szertárban. F. Sándor tanár elvtárstól az osztályban. Becsületére legyen mondva, csak egyszer történt meg, és az elcsattant pofon után úgy megijedt, hogy kirohant az óráról, felkereste édesanyámat az osztályában óra közben, és kezeit tördelve kérte a bocsánatot, meg hogy is hívták az a hitlerbajuszos rajztanárt, akinél egy lejt kellett fizetnünk, ha leejtettük a vonalzót s hármat, ha a körzőt (teljes tarifalista volt kifüggesztve a rajzterem falán). Állítólag ezekből a lejekből házat épített magának néhány év után a Bréda aljában. Na, úgy, hogy mire tagja lettem az Ifjúmunkás Szövetségnek (pionírnak vagy IMSZ tagnak lenni kötelező gyermekbetegség volt) tiszta szívvel énekelhettem, hogy ütöttek, vertek és kínoztak minket. De üzenem a mai pedagógusoknak, hogy semmi kárt bennem sem lelkileg, sem fizikailag ezek a testi fenyítések nem tettek, hogy elítélem mint marhaságot. De miért is kaptunk ki? Hát az iskoláskorunkban egyértelműen a rossz jegyek, a hazaírások az ellenőrző könyvben, az általánosan ismert bűnök lajstromát nem ismertetem most, de kisgyermek korunkban többnyire (nem is többnyire, hanem inkább mindig) a Miki ötleteinek a kivitelezése hozta magával a sűrű makarenkói pofonokat. Hosszú évek spórolása lehetővé tette a már nagyon is esedékes festést, hisz még a világháború nyomai is látszottak a falakon. A munka elvégzése után a festőket kikísérték szüleink a kapuhoz és ott még elbeszélgettek, ahogy illik ilyenkor a pénz átadásánál. Közben Miki megszervezte a meglepetést (hogy még szebb legyen a fal): mind a négy testvér egy-egy rothadt almát vett a kezébe, és körbejártuk a frissen festett szobákat, s mindegyikünk, amíg felért, hosszú, egybefolyó csíkot húzott a falra. Óriási volt a meglepetés…

(Folytatjuk)