Ki volt Biakich? Létezett egyáltalán e furcsa nevű alak vagy csak kitalálta valaki? Mondjuk én, de lehetsz te is, megengedem. Ha beütöm a mindentudó Google-ba, kihozza, hogy not found. Pedig paradox módon mégis létezett, amennyiben a létezés paradox. Egy nemlétező ugyanis nincs hogyan tudósítson még 1940 februárjában a balatoni bálról, sem a patvaristabálról, a katolikusbálról, az Emericana bálról, az erdélyi bálról, (összetéveszthetően egyforma fotókon más, de összetéveszthetően egyforma kisasszonyok, urak). Biakich a József körúton lakott egy bérház első emeletén, és ahogy mondogatni szokta kedélyesen, ő az egyetlen dupla társasági civil a környéken, először mert annak született, másodszor pedig egy szépirodalmi és társadalmi képes hetilapot szerkesztett, A Társaságot. Érdekes egy kísérlete volt ez a lap a kiérdemesült szerkesztőnek: a társadalmat a társasággal behelyettesítve az akkori magyar társadalmi élet is társasági életté változott, szereplői pedig hol vidáman polkázva, hol újéviesen keringőzve, de még inkább tolnayklárisan és jávorpalisan csárdásozva múlatták az időt. S az idő múlt magától is, a második bécsi döntés már csaknem olyan közel volt, mint a ragyogó csillárok a báli sokadalom felett. Nyújtsd ki kezed és eléred, magyarom. Ez az érzelmes unszolás ha el is hangzott, nem Biakichtól, aki még nem döntötte el, melyik bálról fog a hites szemtanú pontosságával s melyikről közvetett információkat felhasználva tudósítani. Hogy hol milyen a büfé, ez legkevésbé sem zavarta. A Társaság főszerkesztője ugyanis nem volt valami társasági figura. A rossz bort nem szerette, a jót se valami nagyon, felőle mindenki ehetett-ihatott amennyit akart, ő leginkább egy pirítóst evett vékonyan megvajazva, ráadásul agglegény is volt, ezt mindenki úgy értelmezhette, hogy szabad a vásár, ő is ráhajthat, de rá is. Biakich feje tetejére állította a szabályt s a mindenkiből senki lett, illetve mégsem, mert a dupla társasági civilt minden bogara mellett barátságosan fogadták a bálokon, ahova különben sem különjáratú üdvtanának keménypapír díszleteivel vonult be, inkább csak diszkréten elegáns öltönyében, ami úgy volt nyugati, hogy kissé bocskaysra szabták. Közben az Operában A Magyar Művészetért élőképelőadás szituációinak megfelelően kellett nagyon gyorsan nyolcszor vagy kilencszer is átrendezni a színpadot, ezt valamivel később, de még akkor este látni fogja Biakich, aki eldöntötte, ott kezdi a nézelődést, aztán mind foroghat és érdeklődhet a honleányoktól a patvaristákig, a fővárosiaktól az erdélyiekig. Az Operaházban a művésznők érdekes módon mind amatőrök voltak, a társadalmi elit kis- és nagyasszonyai. Az egyetemes festészet egy-egy nagy, bár eléggé ötlet- és alkalomszerűen kiválasztott tablójának főalakja lett mindenik, Mme Recamier-t (David olajképét) Prónay Györgyné alakította, Watteau L`indifferanti-ját gróf Széchenyi Zsigmondné. Egy pompeji falfestményt Rubido-Zichy Ilona és Széchenyi Hanna inszcenált, Memmling Jézus születése című kompozíciójának Máriája comtesse de Lalaing, a belga követ felesége, s e rendezői logika szerint Mme Guerlet, a francia követ felesége csakis XV. Lajos leányaként jelenhetett meg Valier képén. E csupa egyetemességet (eurosovinizmusunkra hallgatva mondhatjuk, e csupa európaiságot) egyetlen magyar nemzetiszín szalaggal csokrozták: Székely Bertalan Murányi Vénuszában gróf Keglevich Jenke domborított. Ha most azt mondom, hogy valami addig ismeretlen lényegű és összetevőjű eufória jellemezte a magyar köz- és mondhatjuk, államéletet, lehet, hogy egyoldalúan túlzok. Így telik minden év februárja, e báloktól visszhangzik minden, a főrend az Operaházban, a társadalom középrétegei a Balaton környékén, a városi kaszinókban, az iparosok az iparosegyletben… Annyi minden történik februárban, hogy egy lassú mozgású lapszerkesztő akár egy teljes évig megél belőle. Ami tény, esemény, egyszóval információ, a következő két lapszámra időzíti, ami pedig konzerv, abból anekdota vagy társasági vicc lesz, kis színes akár három hónap múlva.

Készítette Hauner Gyula Gábor, a Filmszínház Irodalom és Társaság folyóirat fotóriportere

*
Hatalmas tél volt 1940-ben, vagy legalábbis úgy akarjuk tudni annyi idő után. Az erdélyiek gyakran áltatják maguk ilyesmivel, szerintük sehol ezen a földön nincsenek olyan szikrázó hidegű telek, mint főleg a Székelyföldön. Az ősz annál melegebb volt, a kormányzó fehér lovon belovagolt, a kisváros nagytudású tanára remek díszbeszédet vágott ki a Marosvásárhely felől érkező Horthy Miklósnak. Édes Erdély, újból itt vagyunk. Csak mert itt voltunk egészen 1918. december elsejéig, 1920-ig, mint az ezeréves élő Magyarország, de még inkább mint az 1867-ben megalakult dualisztikus monarchia. A kormányzó úr meghallgatta Embery tátit, a római katolikus gimnázium tanárát, költőt, lapszerkesztőt, aki rendkívül meggyőzően ajánlotta be a székely kisváros székelységét a magas vendég jóindulatába. E köszöntő a háború után, amikor ismét román világ lett, megsemmisítette volna az öregurat, hacsak fel nem iratkozik az új szeleket helyesen vegyelemző Bakk doktorék dialektikus materialista tanfolyamára. Nem kellett, mert a tudós tanár örökre a magyar világban maradt, meghalt 1943-ban.
Sárközi Jóska bácsi, az öreg töltőtollas két fényképet tartogatott foszlott és örökké üres pénztárcájában. A meglehetősen zsíros kontaktképeket nekem is megmutatta. Többször is. Az egyiken ő volt akkor még dús hajzatával, aminek elvesztését életén át siratta, a másikon Horthy a főtér felső hajlatánál. A fehér lovat és lovasát egészen szokatlan perspektívából látni. A református templom toronyablakából exponált a fotós, amikor a kormányzó úr a templommal csaknem egy vonalba ért. Jól lehetett látni a ló parádés sörényét s a kerekded tengerésztiszti sapkát, mindezt madártávlatból.

*

Hát akkor induljunk. Ezt a rendőr alezredes mondta Pesten, a Gyulai Pál utcai polgári bérház második emeletén. A ház a magyaros szecesszió stílusjegyeit mutatta, a kocsi nem sokkal azelőtt fékezett be, Klára úrleány pedig megindult apjával lefelé, a legény (fiatal katona, egyben sofőr) a bőröndöket vitte utánuk s egy sárga-fekete kalapdobozt.Anélkül hogy tudta volna, a fiatal lány életében most kezdődött a nagy kaland. Hét évig az apácáknál nevelkedett, Biakich lapjában, A Társaságban balról ő a harmadik a képen, az első sor csupa ifjú hölgyből áll, hallani a hófehér, földig érő ruhák suhogását. Egy ügyvédjelölt kérte ki nevelőanyjától a patvaristabálba, az egész nemhogy abbamaradt, el se kezdődött, ami mégis, az egészen más. A fiatal tanítónő a visszatért Erdélybe készült körülbelül olyan buzgalommal, ahogyan a hittérítők is a borzongatóan ismeretlen, de nem ellenszenves Afrikába. A román közigazgatás hazavonult minden szintről, a bírók, jegyzők, papok, tanítók egy hét leforgása alatt átmentek a hegyeken, az anyaországiakban pedig fellobbant a segíthetnék. Klára életében nem járt Erdélyben, most egy Udvarhely nevű kisvárosban kell legyenek reggel, a tanfelügyelőségen kijelölik azt a falut, ahol betűvetésre tanítja majd az elsősöket. Egész éjjel utazniuk kell, alvó városokon hajtanak át, színmagyar, színromán településeken, és vannak arányosan vagy kevésbé arányosan vegyes települések is. Igaz, hogy ami általában a román államot képviselte, elvonult, de az erdélyi románság helyén maradt, azzal a katasztrófaélménnyel a lelkekben, amit pontosan húsz évvel korábban az erdélyi magyarság is megélt és képtelen volt elfogadni. Klára magyar honleány volt, abban az évben született, amikor a románok bevonultak Budapestre, és az országot az anarchia és a káosz taszította a megsemmisülés felé. Horthy pedig ettől mentette meg az országot, amely csonkán, következésképpen a területi revízióra bármikor készen, de fennmaradt és konszolidálódott. Klára honleány sok szép verset tudott, némelyiket az apja írta. Nocsak, egy rendőr alezredes, aki nem titkoltan verseket ír! E tudományát 1951-ben is kamatoztatja, amikor egy Okány nevű békési kis faluban kényszerlakhelyet jelölnek ki számára, a villát, amelyben lakott, államosítják, majd odaadják egy ávósnak, aki – micsoda véletlen! – ugyancsak alezredes, de a népi demokratikusnak mondott seregben és persze nem ír verseket. Ezt csak mert nagyjából Okány magasságában (vagy mélységében) lehettek éppen, és egyikük sem tudta, hogy pontosan tizenegy év múlva a hajdani gályarabságra ítélt prédikátorok siralmas énekére emlékeztető strófákat ott veti papírra az öreg.

Jókor reggel megérkeztek Udvarhelyre. Némi keresgélés után egy nagy, emeletes ház előtt állt meg a grádicsos Opel. A ház gazdája maga is tanítóember, a Felvidékről érkezett, a harmincas évek közepén vagy három évig polgármestere is volt a városnak. Ez figyelemre méltó teljesítménynek számított, ha tudjuk, az olyan emberek mint ő, holtukban is jövevénynek, megtűrt vagy befogadott idegennek számítanak. A tanfelügyelőség a Rákóczi utcai tornácos-emeletes ház emeleti szobáit bérelte, a földszinti lakásban, pontosabban a teljes földszinten a tulajdonos lakott feleségével és fiával. – Az előbb találkoztak – mondta a házigazda, aki csésze kávéra meg kuglófra hívta be a messziről érkezett idegeneket. Á, alezredes? Á, a lánya? Á, szóval tanítani fog itt a kedves Klára kisasszony? – Kivel találkoztam? – kérdezte abban a percben kissé sután a fiatal lány. – Hát a fiammal, mégpedig a kapualjban, amikor magácskáék befelé jöttek, épp Korondra indult, ott jegyzősködik. – Most már emlékszem, nem is jegyzőnek, inkább vadásznak néztem. – Az is, vadász, amikor ideje engedi – mondta erre az öreg, és egyikük se tudta, hogy életük így vagy úgy, abban a pillanatban összekapcsolódott. Kláráé a fiatal férfiéval, aki szeme sarkából látta ugyan a belépőket, biccentett nekik és kilépett a téli utcára.

A kávé meg a kuglóf félórája kitelt, az alezredes kezet rázott a polgármester tanítóval, mi most jelentkezünk a tanfelügyelő úrnál. Így került Oroszhegyre a pesti, a székelyföldi missziós honleány. Három év múlva esküsznek Budapesten a Rókus-kápolnában, a délceg fiatal férjet akkor már zászlósként látjuk a fényképen. A sorozat záróképének allegóriája egyértelmű: a zászlóscsákó a menyasszonyi fátylon… Ez volt az utolsó, hangulatában békeidőkre emlékeztető fénykép, ami már a háborúban készült. Zoltánt elnyelte (szerencsére nem örökre) a keleti front, majd egy Uralon túli hadifogolytábor, a kényszermunka, Klára pedig első gyerekükkel, a még pólyás leánykával utolsó pillanatban menekült haza Pestre, a főváros körül éppen akkor kattant be az ostromzár. A ház, aminek pincéjében meghúzta magát, találatot kapott, legalább ötször meghalhatott volna. Ő jött vissza hamarabb, férje csak 1947 őszén. Egy teljesen előzménytelen és légvárként felépülő idegen világba érkeztek.