(RIPORT)

Kezdjük onnan, hogy a Bender család eléggé nagy múltú és kiterjedt család Siklóson, az előző generációban sok fiú született, s nehéz kiigazodni azon, hogy kik testvérek, unokatestvérek, hogyan bonyolódnak a rokoni szálak. Ha erről mondana pár mondatot: család, származás, kötődés Siklóshoz…

Én itt születtem, ebben a házban. Azt hiszem, ritka dolog az, hogy valaki ott élje le az életét, ahol született. Itt a Felszabadulás utcában, akkor Pécsi utca volt. 1922. harmadik hó tizedikén születtem. Az én édesapám Bezedekről származik, az összes Bender Bezedekről származik, az én édesapám meg a testvére került ide Siklósra, s a mostani Benderek ezeknek a leszármazottai. Sok fiú született. A nagybátyám, apám bátyja nagyon gazdag ember volt. Ő volt a leggazdagabb ember Siklóson, rengeteg földje, háza, vagyona volt – apám volt a „szegény” Bender. Mind a két testvér a húsipart választotta, hogy miért, nem tudom. Apám a bátyjánál volt inas, és mindkettőnek az összes fiúgyereke hentes lett.

Azelőtt mivel foglalkoztak, mik voltak az ősök?

Nagyapánk szabó volt. Úgy emlékszem, ők 11-en voltak testvérek. És szétszéledtek a világban. Baranyában volt még egy erdész, ott erdészkedett a Baranya háromszögben, de összetűzésbe keveredett az orvvadászokkal, s akkor áthelyezték ide a Tenkesre. Nagyon keveset ismerek közülük, egyről még tudok, aki Dárdán kádármester volt. És amikor a második világháború véget ért, és ott a partizánok üldözték a magyarokat, akkor a családjával ide menekültek hozzánk, és itt éltek. Többre nem emlékszem, csak tudom, hogy 11-en voltak. Hogy ki merre van, fogalmam sincs.

Maguk hányan voltak testvérek?

Hárman. Három fiú, mind a három a húsipart választotta. Választotta? Szóval folytatták, beleszülettek. Én ezt a sort megszakítottam, az én gyerekeim már mást választottak. Volt ennek nagyon jó oldala is, mi azért általában megtaláltuk a számításunkat. De volt mindig szőlőnk, mint általában a városi polgárságnak, az olyan kiegészítő jövedelem volt. Ez Siklóson hozzátartozott a polgári, a paraszti meg a középosztálybeli élethez. Most is van szőlőnk. Az én birtokom nem esett messze a tiétektől, a Fekete Kaufmannra emlékszel?

Kaufmannra igen… De hogy fekete lett volna?

Ott állt a pincéje, ahol ti befordultok jobbra, és én ott mentem egy kicsit tovább. Olyan háromszáz métert, ott van egy egyenes tető, ott volt nekem hat holdam. 56-ig megvolt, akkor vették el. Akkor kimondták a teljes vagyonelkobzást. 1988-ban a Németh- kormány idején kaptam egy megszüntető határozatot. Akkor hoztak egy ilyen semmisségi törvényt. Eltöröltek mindent, minden büntetést, amit 56-ért korábban kiosztottak. Persze a vagyont nem adták vissza. Ez nem kárpótlás volt, csak egy jogi aktus. És akit fölakasztottak?! Na mondd meg, azzal mi van?! Ilyen törvényt hoztak. Küldték a papírt, meg tudom mutatni. Tehát ez a kárpótlási folyamatba se kerülhetett bele. Ilyent még nem láttál! Ennek alapján kértem, hogy helyezzenek vissza birtokba, ha már úgyis semmisnek tekintik azt az ítéletet, akkor kérek szépen mindent vissza. Mondjuk, ha az az ítélet nem volt törvényes, akkor még erre az időre valami bérleti díj, vagy valami járna nekem. Ugyan! Benne volt az ingóság is. Elárverezték. Kipakoltak mindent. Mondom nekik, nem akarok neveket mondani, az akkori tanácselnöknek megmutattam a papírt, gyerekek, tartoztok nekem…

A helyszín

Zárt udvar a belvárosban: az utcafrontot elfoglalja a ház, középen magas kapubolt, ezen lehet bejutni az udvarra, ahol egyszerre van jelen az évszázados múlt, a szocialista Zsiguli meg a szüretre előkészülő villanymotoros szőlődaráló. Hátul egy kutya ugat s rángatja láncát.

A „városban” vagyunk. A siklósiak számára, még amikor község volt is, a főutcának ez a rövid szakasza volt a város. Bemegyek a városba, ez nagyjából azt a százméteres szakaszt jelentette, ahol üzletek sorakoztak, emeletes házak épültek a békeidőkben, a településnek az a kis része, amely a XX. század elején elindult a városiasodás felé. A perifériáján helyezkedett el a piac, a városháza, a posta, s bármelyik mellékutcába befordulva egy csendes, földszintes faluban találta magát a járókelő. Erre a szakaszra koncentrálódott annak idején a tőke, itt laktak a tehetősek. A szocializmus évtizedei alatt, köszönhetően a lakáspolitikának, kicsit lezüllött a „város”, bérlakásokat alakítottak ki közös udvarral, sok lakóval, intenzív használattal. Megállt a szerves fejlődés, panelházak épültek a város szélén.

A Bender-házon sem múltak el nyomtalanul az évtizedek, elszenvedett államosítást, vagyonelkobzást, lakrészeit kiadták meg odaadták rászorultaknak és pártfunkcionáriusoknak. A sokféle lakó igényeinek megfelelően átépítések zajlottak, a ház őriz minden emléket.
Most újra a család birtokában van. Az udvaron kialakított lakásban él Bender József. Egyik gyermeke szintén itt lakik a családjával, a generációs együttélés működő modelljét kialakítva: együtt és mégis külön. Közel egymáshoz, de akkora távolságot tartva, amekkora kell ahhoz, hogy ne legyenek egymás terhére.

Két ember ül egy szobában

kettejük között a kisasztalon riportermagnó, csendes jószág, kicsi piros pont világít rajta, jelezve, hogy működik, a beszélgetők meg is feledkeznek róla, félóránként kattanva megáll, ilyenkor mindketten kizökkennek a beszélgetésből.

Mindketten óvatosak. Az idősebbik (elhaladta a nyolcvanat) nemigen hisz abban, hogy az ő élete valami különlegesség volna, amiből valamit is meg kell örökíteni nyomtatásban, netán különös tanulságokkal szolgálhatna másoknak. A fiatalabbik (ötven körül jár, fia lehetne a másiknak) egészen más okokból kételkedik a közös vállalkozás sikerében.

Bemutatható-e egy emberélet? Megfejthető-e a személyes sors, átadható-e az élettapasztalat?

Fiatalon még fennen hangoztatja az ember, mi mindent tanult szüleitől, tanítóitól, azután, ahogy halad előre az emberélet állomásain, kérdéssé válik számára, hogy ő mit ad vagy adott át, és átalakul nemcsak a válasz, a kérdés is.

A kétféle szkepszis megbéníthatná a nyelvüket, de rövid tiszteletkörök után, amelyekben biztosítják egymást arról, hogy ez csak egy kísérlet, nincs arra kényszer, hogy publikálni kellene feltétlenül a beszélgetést, „majd meglátjuk, mi lesz belőle”, szabályosan belemelegednek a diskurzusba, váratlan és szokatlan egyetértés alakul ki köztük, értik egymást. Közös az értékrendjük, egyformán vélekednek boldogulásról, életről, munkáról, feladatról. A bizalom az ősökről szól, akik nem csak génjeinkben és rosszul kötött nyakkendőinkben élnek tovább, hanem a világról is volt egy szívósan továbbélő szemléletük, amely makacs módon továbbhagyományozódott nemzedékről nemzedékre. A legkülönbözőbb filozófusokban, írókban, természettudósokban fedezem fel ennek alapjait, akik Európáról gondolkodnak.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ