A SZOLGALELKŰSÉG ÉS A BUTA KIVAGYISÁG NEM NEMZETFÜGGŐ

De minő különbség székely és székely közt!

A Váradon megismert főhadnagy, bár ebből neki semmi egyéni haszna nem származott, kérés nélkül is, mintegy belső parancsra, mellém állt és kisegített nehéz helyzetemből. A tizedes viszont meg akarta mutatni a románok előtt, hogy ő „jó román” és gondolkozás nélkül móresre tanítja magyar vérét is, bár erre senki nem kérte, s igazából a helyzet sem igényelte, mert a katonaságnál is lazábban vett szabadfoglalkozás közben tette ezt. Talán arra gondolt, hogy még néhány ilyen látványos fellépése után szakaszvezetővé léptetik elő. Tudtommal ez nem történt meg. Engem viszont néhányszor még megizzasztott: egy alkalommal a háló második emeleti lépcsőjén hason csúszva (vagy inkább fékezve) kellett kimenjek az udvarra. Valamiért nagyon nem tetszettem neki, talán azért, mert neki csak öt osztálya volt, s írni is alig tudott, nekem meg valamivel több, s a hiányt brutalitással igyekezett pótolni. (Íme, a butaság, a kivagyiság, az agresszivitás nem nemzet-függő, miként a jó szándék, a segítőkészség és bajtársiasság sem az!)

Szerencsére, mindez csak két-három hétig tartott, aztán az emberséges oltyán hadnagy oltalma alá vett: írnoka lettem, ami főleg abból állt, hogy a megadott könyvészet alapján én készítettem a másnap nekünk leadott lecke vázlatát, amiben rendszerint rajzok és számítások is voltak. Például ilyesmi: az ellenség támad ilyen és olyan terepen, ennyi és annyi katonával és hadi technikával, mi az adott helyen mennyi katonával, technikával tudunk sikeresen védekezni? Még élveztem is ezeket a számításokat, s rendszerint jó megoldásokat találtam, amit a visszajelzésekből tudok. Napi két-három órát ezzel foglalkoztam. Corpos főhadnagynak gondja volt rá, hogy leginkább a fizikailag jobban terhelő, sáros-vizes gyakorlatok alól vonjon ki. Munkámat elismerendő, hat hónap után egyheti rendkívüli eltávozást, hazalátogatást eszközölt ki számomra az ezredparancsnoknál, mert ilyesmit csak ő adhatott. Felfalusi káplár pedig teljesen kilépett az életemből. Mikor látta, hogy a főhadnagy kedvence vagyok, lehetőleg elkerülte zászlóaljunkat (az övé ötven méterrel arrább sorakozott a placcon), ha véletlenül találkoztunk, elfordította fejét, mire viszonzásként köptem egyet. Tudta, most már semmivel nem árthat nekem.

A két székellyel kapcsolatos történetet katonáskodásom óta sokszor elmeséltem, leginkább baráti körben, s olykor azt is jelezve, hogy egyszer még megírom. Érdekes volt a reagálás: többen azt javasolták, hogy csak a főhadnagyot írjam, mert Felföldi brutalitása nagyon blamálná a székelységet, hisz a legtöbb székely – nem olyan. Ezzel egyetértek ugyan, de az is igaz, hogy a főhadnagy magatartása sem hódította még meg az egész székelységet. Éppen ezért, csak akkor lehetek tárgyilagos, ha a két történet együtt fut. Mindazonáltal ..a székelyt”, vagyis az átlag székelyt nagyon rendes embernek tartom (s van is néhány kedves barátom köztük), nem csak azért, mert a negyven éve Sepsiszentgyörgyön élő és ott tanárkodó Dezső öcsém már székelynek vallja magát, jóllehet a székely borvizek ennyi idő után sem tudták leszoktatni a dalfakasztó kőszegremetei borról.

Következik: HÉ, ROMÁNOK! NÉZZÉTEK EZEKET A PEDÁNS MAGYAROKAT!