(Puzzle-darabok életemből)

Karácsony…

Kivételesen valahonnan egy gyönyörű szép ezüstfenyőt kapott édesapám ajándékba és édesanyámnak is sikerült kellő mennyiségű lisztet, cukrot stb. felhajtani. Így a már nagyon régen esedékes visszahívásokat erre az estére összpontosították. Kimentek fogadni a vendégeket és bekísérni a nagyszobába, ahol, a hangulat fokozására a fenyőfát körülálló négy gyerek kellett volna énekeljen. Miki viszont rábeszélt, hogy még nagyobb lesz a hatás, ha a fenyőfát kivisszük az udvarra, a vendégek elé, és már ott énekelünk s „gyorsan, mert mindjárt jönnek”, ledöntöttük a fát s mind a négyen elöl–hátul, a fát vonszolva mentünk a vendégek elé, szaloncukrok, díszek, diók csilingeltek és hullottak, majd aztán egyéb is hullott…

De voltak olyan esetek, amiknek dupla szenvedője lettem. Miki (igen, mindig Miki, már mondtam) rábeszélt, hogy átélhetem a már sokszor látott ejtőernyősök élményét (akkoriban Vásárhely egét esténként sűrű reflektorfény pásztázta, nappal röpcédulákat szórtak a repülők s havonta többször is ejtőernyős gyakorlat volt), feltuszkolt a vacaktartó tetejére, kezembe adta édesapám (vagy a család) egyetlen esernyőjét, és biztatott, hogy nyissam ki és ugorjak. Mindez megtörtént, az ernyő azonnal kifordult (ezért jött a verés) és az oldalamat a vacaktartó, na meg a köves föld, összekarcolta–zúzta, s hogy a még nagyobb vészt elkerüljük, be a fürdőkádba, és hideg vízzel súrolt, hogy a nyomokat eltüntesse. Életem legnagyobb kínjait álltam ki abban a reményben, hogy minden jó lesz, de ez csak fokozta a sérülések színességét és jött, aminek jönnie kellett.

Labdázott az udvaron valamelyik haverével (neki már az is volt, mint elsőszülött mindent hamarabb kapott meg, ő most hozzátenné: „a trippert is…”) és a labda fennakadt az orgonafa V alakú két ága között. Megpróbálta kövekkel ledobálni, de elfogytak a kövek, és átmenni a fa túlsó oldalára a már eldobottakért túl fáradságosnak tűnt számára. Így rámszólt, hogy András, állj oda, és ha mellé megy, dobd vissza a követ. Már az első próbálkozásra úgy fejbe talált, hogy betörött a homlokom. Na, most kikapsz, mondta erre gyorsan, s ráhúzta a fejemre a berettem (nyáron), az megállította a vérzést s eltüntette a sebet. Édesanyám csak este, mikor fektetett le, jött rá, hogy mi történt, persze fel a kórházba, tetanuszinjekció, varrás, majd otthon az elmaradhatatlan verés. De altattunk csirkéket is a konyhaszekrény kis fiókjaiban, mind a harminc megdöglött, olyan jól sikerült az akció, vagy szétszórtuk a malomra váró két zsák búzát, az udvaron vetést játszva s elkövettünk minden ehhez hasonló alkotó jellegű fantáziafejlesztő marhaságot.

Rendszeresen, míg el nem értük az iskoláskor harmadik-negyedik osztályát, édesapám minden télen, amikor elő akarta venni a szekrényből a télikabátját, gombok nélkül találta a szekrényben, mert a csökte kettő ki van a három épületes játék elvitte a hatalmas, „dándes” értékű gombokat. A falhoz kellett ütni egy lehetőleg domborúra vert régi pénzérmét s aztán lemérni a távolságot, ki mennyire közelítette meg az előtte ütőt s valami, most már nagyon bonyolultnak tűnő szabály szerint gombokkal fizetni. Minden gombnak megvolt a napi piaci árfolyama, de az édesapám télikabátjának a gombjai hatalmas valutaértékkel rendelkeztek, vesztükre… Az sem volt utolsó, mikor ugyancsak hullafáradtan, kicsavarva az állandó vitáktól, jött haza a munkából és az összes zsebkendőjét az utcai villanydrótokon találta. Akkor tanultuk meg, hogyan kell ejtőernyőt csinálni. Egy rongydarab négy sarkát összekötni, hogy egy súlyosabb követ öleljenek, és ha feldobtuk az összecsomózott zsebkendőt, a kő súlya széthúzta a köteléket, és mint egy kis ejtőernyő jött volna le, ha nem éppen oda teszik a villanydrótokat. Emlékszem, elhatározta, hogy csiperkegombát fogunk termelni, úgy, ahogyan Párizsban a bérházak pincéjében látta. Réginát befogta, hogy lószart gyűjtsön, mert az a legjobb táptalaj a csiperkének. Szegénynek lesnie kellett, hogy mikor hajtanak át az utcánkon a konflisok vagy a Marosról erre tartó kavicshordó szekerek, és lapáttal járt a lovak után begyűjteni a termést. Mikor együtt lett volna a gyűjtemény, valamelyikünk, mert tűrhetetlenül bűzlött az udvar (nem úgy, mint a párizsi lovak, a mieink nem voltak hajlandóak ibolyaszagút trágyázni), engedély nélkül elhordta a Bodor-piac oldalába. Sietek hozzátenni, mielőtt valamelyik dédunoka, ki nem ismerhette édesapánkat, hamis képet alkotna róla, a város egyik legműveltebb embere volt, őt bízták meg, hogy Áprily Lajost fogadja Párizsban. Tomcsa Sándor bácsi, még ha csak átutazóban is volt Vásárhelyen, felfutott hozzánk vele beszélgetni, és nem egyszer csak ezért mozdult ki imádott Udvarhelyéről. És a Kemény Zsigmond Társaságba sem vettek fel akárkit… De az élet apró dolgaival valahogy nem boldogult. A rendszerváltozással kisiklott a vonata, és soha nem is talált újra sínre.

(Folytatjuk)