HÉ, ROMÁNOK! NÉZZÉTEK EZEKET A PEDÁNS MAGYAROKAT!

Egyébként Corpos főhadnagyot az egyik legtisztességesebb és legkorrektebb románnak tartom azok között, akiket valaha is alkalmam volt megismerni. Annál inkább leírom ezt, mert az oltyánokról nem is csak nekünk, magyaroknak, de a más tartományból származó románoknak is egy egészen más képük van. Az oltyán naplopó, ügyeskedő, átverős. stréber, huncut és azért van hosszú nyaka, hogy könnyen átnézzen a Kárpátokon: hol talál egy üres igazgatói állást! Mert hát főnökségre termett. A sok velük kapcsolatos viccből még ide írok egyet. Két férfi megy előttünk az utcán, honnan tudjuk meg, melyik az olytán közülök? Oda szólunk: Főnök! (Şefule!) Aki hátra fordul, az az oltyán!

Akkor még nem dühöngött a román nacionalizmus, mégis meglepett az, amit az egyik reggeli szemlén Gheorghe Corpos művelt A szemle azzal kezdődik, hogy a tiszthelyettes jelentést ad a tisztnek: az éjjel nem történt semmi (vagy történt valami), majd a tiszt végignézi a felsorakozott legénységet, szemügyre vesz mindenkit: jól áll-e és elég tiszta-e a sapka, a gallér, a zubbony, a nadrág, a csizma, nem hiányzik-e egy gomb valahonnan? Aztán megteszi észrevételeit. Négyen vagy öten voltunk magyarok, velünk rendszerint nem volt baj. A főhadnagy sokszor megdicsért bennünket. Ezen a napon valahogy úgy alakult, hogy mi öten nagyon rendben voltunk, a román fiúk közül meg többen gyűrött ruhában, éppen csak nyállal „kifényesített” csizmával vagy valami más hibával álltak ki. Corpos főhadnagy nagyon dühös lett és nevünkön szólítva, engem, az érmihályfalvi Fügedit, a bánáti Majort és a másik kettőt kiparancsolt a sorból, s a többiekkel szembe fordított. Majd felemelt hangon így szólt:

– Hé, románok! Nézzétek csak ezeket a pedáns magyarokat! Igaz, mintha „most csomagolták volna ki őket”! Lám, öröm rájuk nézni!

Aztán úgy felhergelte magát, hogy a románoknak feküdj-et (culcat) parancsolt és jól feltöröltette velük a placcot. Mi nagyon röstelltük a dolgot, féltünk, hogy a „megkülönböztetésnek” valamilyen következménye lesz mind ránk, mind a főhadnagyra nézve. De nem lett. Mondhatnám egyáltalán nem, vagy nagyon ritkán, csak alig észrevehetően éreztették velünk, hogy mások vagyunk, mint a többség. Mintha még jobban éreztették volna két botosani zsidó fiúval, Croitoruval és Avrammal. Igaz, ők nagyon lágyak, puhányok voltak a tisztes iskola kemény programjához, a férfipróbáló hosszú menetelésekhez, a sok mászáshoz, kúszáshoz. Egy alkalommal például a zajló Arges folyón, úszó jégtáblák közt kellett átkelmünk, teljes hadfelszereléssel. Utána tíz kilométert futottak, úgy gőzölögtünk, mint a megkínzott lovak, de végül senkinek nem lett semmi baja. A két fiú elég gyakran kapott csomagot, tartalmuk jelezte, hogy jó a háttér. Még mennyire!

Ezért nem okozott meglepetést, amikor négy-öt hónap múlva elhelyezték őket tőlünk, alkalmasint olyan helyre, ahol nem kellett annyit izzadniuk. Egyébként jó viszonyban voltam velük. Kölcsönös rokonszenv kapcsolt össze bennünket. Részben a közös kisebbségi sors okán, részben azért, mert olvasott, iskolázott fiúk voltak. Többet tudtak Eminescuról, mint harminc román fiú együtt. Lévén, hogy én fizikailag állóképesebb, szívósabb voltam (megedződtem a szénázásban, aratásban ,kévehányásban, kapálásban, favágásban, a falusi élettel járó sok cipelésben, gyaloglásban) olykor, ha a szakaszvezető nem látta, segítettem nekik apró dolgokban, elvettem vamelyiktől a lőszertáskát vagy a menetelésben oldalukat verdeső, lövészárokásó lapátot. Amit ők rendszerint energiapótló csokival köszöntek meg.

Következik: 5. RÁIJESZTETTÜNK AZ AMERIKAI MILITARISTÁKRA