Siklóson jártam iskolába, azután pedig polgáriba. Aztán apám beíratott Pesten a felső kereskedelmi iskolába. A polgári iskolában, szerencsénkre, akkoriban rendkívülien jó tanerő volt. Telített volt itt a húsipar, sok volt a Bender, nem tudom, apám mit akart, de azt hiszem, más iparban akart elhelyezni, hál’ Istennek nem sikerült. Pestre el se mentem, inkább maradtam és is a hentes-mészáros szakmában. Én nem akartam elmenni, mindig nagyon kötődtem a családhoz. 17 éves lehettem, amikor beálltam inaskodni, ugyanakkor az idősebbik bátyám elment katonának, így lett helyem. Volt egy üzletünk a Szabadság utcában, egy itt, ahol a kalapbolt van, a harmadik meg a Rákóczi Ferenc utcában. A másik Bender családnak is három húsboltja volt. Amúgy a városban volt vagy 14 mészárszék. És mind megéltek. Ez mindig jó mesterség volt. Más volt a világ, nem volt még fagyasztott hús… Minden attól függött, ki hogy dolgozott. Mi fiatalok voltunk, és nagyon tudtunk dolgozni. És ennek megvolt az eredménye. Szépen gyarapodott a család, szőlőt vettünk, földet, volt hizlaldánk. Ez a harmincas évek második fele. Akkor, ha egy pengő volt a zsebedben, az tíz év múlva is egy pengő volt. Lehetett spórolni.

Sokkal nagyobb élet volt akkor Siklóson, mint most. A kereskedők és az iparosok voltak többségben a városban, és, mondhatom, hogy általában jó anyagi körülmények között éltek. Ezek az épületek, amit a főutcán látsz, mind akkor épült. Volt Siklóson komoly zsidó réteg is, zsidó iskola, templom, sőt kóser hentes is volt. Siklóson nem volt zsidókérdés, békességben, jómódban éltek, és megbecsült emberek voltak. Akkor is volt szegénység, és szegény réteg, de a zsidók adtak hitelt.

A Bender család belefolyt a helyi politikába? Volt iparoskör, egyletek…

A mozi helyén volt az Olvasókör, Siklóson máig nincs olyan könyvtár, mint az volt. Volt egy úgynevezett katolikus legényegylet, annak én lettem a dékánja, egész sokáig, míg meg nem szüntették egy háború utáni törvénnyel. … Ott is van egy elég nagy színpad, voltak komoly rendezvények – most ezzel nagyon el vagyunk maradva az akkori állapotoktól. Volt olyan időszak, 48-ban, egy hónapig itt volt egy színtársulat. Minden áldott nap volt előadás, egy hónapon keresztül.

Az iparosok általában jobboldali emberek voltak. Akkoriban (30-as évek) jött föl a nyilaspárt. Kommunisták, itt vidéken, én nem emlékszem, hogy lettek volna. Az iparosság egyértelműen jobboldali volt. Beléptek elég sokan a nyilasokhoz. Én nem léptem be, de bejáratos voltam hozzájuk, én dékánja voltam az ifjúságnak, tartottuk a kapcsolatot, pénzt kértünk tőlük, ilyesmi. Én szimpatizáltam velük, de az itteniek nem beszéltek a zsidóságról. Volt még Kisgazdapárt helyben, meg a Baross-szövetség, utóbbiban a kereskedők voltak érdekeltek inkább. A zsidók nyugodtan éltek, itt nem volt ellenük senki.
Amíg a németek be nem jöttek, addig a nyilasok gyengék voltak, akkor erősödtek meg.

Az én apám nem tudott magyarul számolni, mindig németül számolt. Siklóson jelentős számban éltek svábok. A mi generációnk teljesen elmagyarosodott. Egyik testvéremet elvitték Ivándárdára, ott élt apám egyik testvére, és megtanult ott németül egy-két év alatt. Érdekes, hogy Siklóson nem volt Volksbund, pedig német utca is volt, a Szabadság utca. A környékbeli falvakban volt. Mi jártunk állatot fölvásárolni falura, s csak néztük, hogy német zászlók lobognak.

Mi kinyomoztuk, utánajártunk, a Bender család a Fekete erdő vidékéről ered, ott most is nagyon sok Bender él. Hogy mikor, miért és hogyan jöttek – nem tudom…

*

A családi emlékezet ködbe vesző rövidlátása…

Két-három generációnál többet nem őriz meg az emlékezet. Egyik nagyapámat bírónak választotta meg a falu, megbecsült, bölcs ember lehetett, de okossága nyilván a kortársak számára volt értékes, abban a világban tudott jó válaszokat adni a kihívásokra. Egy másik ős Ferenc-József testőrségében szolgált, bizonyára szép szál, derék ember volt, ezért válogatták a díszelgő társaságba. Egy másik nagy nőbolond volt, halála után szerelemgyerekek jelentkeztek az őket megillető örökségért…. Egyik sem lett miniszter, és egyik sem követett el akkora disznóságokat, hogy a históriák megemlékeznének róluk. Egy-két halványuló történet maradt róluk, meg a süppedő sírhalom a temetőben.

Miért is cipelné magával az emlékezet a nagy körforgásba visszatért elmúltakat?

Van ebben valami nagyon természetes, gyakorlatias. Visszafelé haladva az időben minden emberöltővel duplázódik az ősök száma, és ha levéltárakban ki is kutatható egyik-másiknak a neve, fölfedezhető néhány adat róla, miért pont őt tekintsük meghatározónak a sok névtelen közül? Születtek, szerettek, iparkodtak, gyűlöltek – és kiköltöztek a temetőbe. Kortársaik számára voltak barát vagy ellenség, vetélytárs vagy szövetséges, s velük elmúltak a kapcsolatok is.
Ködbe és homályba süllyed a múlt, mi is így fogunk szépen lassan kikopni az emlékezetből.

Teszünk tétova kísérleteket a túlélő emlékezés lekenyerezésére, emlékműveket állítunk, könyvekbe írjuk a történteket, kopott fényképeket őrzünk a fiókban, de legbelül tudjuk: velünk együtt múlik el a világ, amelyben átmenetileg otthon voltunk.

Megértheti-e az ember az apját?

Sorsunk közvetlen előzménye a velünk határos generáció, s az érés, lázadás első döbbenete annak felfogása, hogy folytatjuk, megörököltük az életüket. Hogy már gyermekként váratlan szeretettel találkozol vagy gyűlölet fogad ismeretlenek részéről – mert apádat látják benned. Nemzedékeken átívelő törekvések kényszerű vagy boldog folytatása az életünk.

Ők nemigen töprenkedtek azon, hogy mi az élet értelme, s miért vagyunk a világon (gondoljuk róluk, lehet, hogy tévesen), hanem létükkel valósítottak meg egy értelmet. Évezredes szentenciákba foglalható banalitások, közhelyek, ha kimondjuk, mégis életpéldával igazolt törvények, amelyek személyiségünkbe égtek fogékony életkorunkban, amikor még nem gondolkoztunk ilyesmiken.

A nehéz és ellentmondásos polgárosodási folyamat első-második generációja ők. Az első világháborút követő években eszmélkedtek, a második világháborúnak ők az áldozatai, és főszereplői 56-nak. Értékrendjükben még erős a sokgenerációs paraszti múlt, amely ki akar törni a kiszolgáltatottságból elsősorban a vagyonosodás, az anyagi biztonság megteremtésének az útján. A felemelkedés alapja az egyéni rátermettség, a munka. A klasszikus kapitalizmus receptje szerint nyilván csak mások kizsákmányolásával lehet vagyont gyűjteni, de itt a közösség által elfogadott normák szerint folyik a gazdagodás. (idealizálunk?)

A szerény vagy nagyobb vagyonok hátterében még ott a hőstörténet, az apa vagy nagyapa, aki versenyt dolgozott a munkásaival, a kezdőtőkével induló következő nemzedék megintcsak sok munkával tovább tud lépni, de – hangsúlyozzuk – még itt is a két kéz munkája, az egyéni lelemény, a teherbírás, a szívósság az emelkedés motorja.

(Folytatjuk)

1. Gergely:
   2012. március 19. 13:10

   Érdekes!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ