(Levelek New Yorkból)

Fekszem kellemesen ellazulva a sürgősségi osztály kényelmesnek is mondható ágyán, karomban matat valami zacskóra kötött tű, amelynek vezetéke szerintem bosszantóan merev, és feleslegesen plusz rossz közérzetet ad az embernek. Csipog a fejem felett a gép, annyi minden van a képernyőjén, egy számpárról feltételezem, hogy a vérnyomásom, annál tovább nem is érdekel. ER – Emergency Room, írja, hogy kellőképpen filmben érezzem magam ebben a hodályban. Függönnyel vagyok elkerítve, mint a többi a nagy, középre helyezett pult körül. Ami recepció. Köpenyes, és köpenytelen sietősök ide-oda rohangálva ütköznek vele, mint a mérgezett egerek, szemmel láthatóan semmi értelme nincs a cikázásoknak. Ha az egér megette a mérget, akkor hiába futkos, nem? Nekik nincs sürgősség. De az a pult ott középen. Mint a kuplerájban a dívány a bejárati előtérben. Ahol felveszik az ember adatait, igényeit, felmérik lehetőségeit. Emlékszem, egy ilyen kerek kanapé jelent meg egyszer a színházunk előcsarnokában. Még odahaza. Mekkora megbotránkozást keltett. Nem elég, ami van, hanem még fokozzuk is. Egy ilyen piros kerek kanapéval.
Voltam még egyszer így. Mentő, sziréna, minden. Bartos barátném, az a drága Manczy olyan készségesen tuszakolt be a járgányba hol mosolyogva, hol kétségbeesetten jajveszékelve. Ha valamit, akkor az aggodalmat remekül jeleníti meg, ami a mosolyt illeti pedig csak a helyzet banalitásának köszönhető, meg annak, hogy mi mindig annyi mindent, mondhatni annyi nélkül mindent megbeszéltünk, hogy kilyukadjunk oda, hogy ő egy sokkal jobb sorsot érdemel, én pedig alapvetően jó ember vagyok. És mert azon az estén azt bátorkodtam kérdezni tőle, miután összeborult a világ, elment a látásom és céklavörösre dagadtam:
– Te… Nem látsz rajtam semmi feltűnőt?…

Nem szerettem volna, ha ez úgy hat, mintha mi nem ügyelnénk oda egymásra. Mintha mi nem néznénk egymást, csak el lennénk ott a karácsony előtti nagy hajszával, és a megoldanivaló munkáinkkal, azokkal az ügyes-bajos mindenekkel. Mert odafigyelünk. Csak néha az ember igényel többet. S abban a pillanatban feltétlen szükségét éreztem a többnek. Főleg, hogy egyre rosszabbul viseltem el a létet. Nem nagy vonalakban, hanem ott pillanatnyilag.
És minden bizonnyal feltűnőt vehetett észre rajtam, mert kirúgta maga alól a széket és sikoltozva mentőt hívott. Én meg csak néztem rá szeretetteljesen, hogy oké, hogy december van, de nem kellene ennyire túlzásba vinni sem a gondoskodás. Valahogy megleszünk a mentők nélkül. Szerencsére azonban nem tágított, és a mentőkocsiban kicsit magam is éreztem a helyzet kiélezettségét. Akkor már nem bántam, ha visznek. Beletörődötten néhány telefonhívást már egy antihisztamin után képes voltam némileg derűs hangulatban megejteni. És a sürgősségen mindenki tudta, ki vagyok. Főleg, hogy pótanyaként aggódó orvosom ezt igyekezett is mindenki tudtára adni és megbizonyosodni róla, hogy nem felejtik el. Éva már csak ilyen. És abban a helyzetben én ezt sem bántam. Fogalmam sem volt, honnan, s hogyan került oda, de igazság szerint a világ legtermészetesebb dolga, hogy Éva doktornő valahonnan ott terem, ha bárki az életemre vagy egészségemre tör. És a gyermekeit védelmező anyatigris kismacska amellett, amire ő képes védenceiért. Sosem felejtem el, hogy az utcán csak összefutottunk egy nap tarkította délelőttön, és ötnapos hangdiétára ítélve egyik percről a másikra az ágyban találtam magam zöld pizsamában és kisebb gyógyszertárra elegendő készlettel magam körül. Mint később kiderült, valószínűleg köhintettem beszélgetés alatt vagy herregtem.

Ott álltak, hát, az ágyam körül, Manc, a doktornő és az ügyeletes. És vidáman újságolták nekem, immár megmaradok, a társadalom és a világ legnagyobb megkönnyebbülésére és épülésére. Persze, ezért cserében – legalább három hétre, de lehetőleg örökre – le kell mondanom egy-két dologról. Lényegében szinte mindenről, amit abban a pillanatban életemben jónak emlegethettem.
Arnold barátom járt még így, az a drága Nyúl. Neki is mindenről le kellett mondania akkor este a kórházi ágyon, amikor végre kitolták a műtőből. Az ilyen lemondó nyilatkozatokat mindig ilyen gyenge pillanatokban hozzák ki az emberből. A vakbélműtét normális embereknél rutinműtétnek számít, de Arnold sosem számított normálisnak, így izgalmas órákon estünk át, amíg vártunk rá. Ő meg hallgatta, amit a feje felett osztanak az orvosok odabenn. Szerintem még kajánul vigyorgott is, mert mindig is szerette, ha ő különb, mint más. Márpedig a sirulirú után egyből egy komplikációs vakbélműtét az mekkora dolog! Na ja, neki kijutott a bensőséges kórházi mindennapokból is, és nekem is, aki mint látogató napjában kétszer becsörtettem. Egy idő után rájöttem, ha fehér nadrágban megyek, nem kell borravalót adnom a portásnak, sőt, előre köszön mindenki: „- Jó estét, doktor úr!” és akár éjfélkor is szabadon flangálhatok a kórházi folyosókon. Egyszer majdnem borravalót is kaptam, amennyiben a Jauskát még benn tartom kicsit, amíg tart a hideg. A Nyúl meg élvezte a szituációt, és mindig tele volt sztorikkal. A teremtársai termelték a történeteket. A legédesebb az volt, amikor a szemközti ágyon végelgyengült bácsi előbb felrúgta a biciklilevest a fia kezéből, majd oldalra fordulva végigpisilte a látogatóit. Ilyesmit soha nem tett volna, sőt, a jajgatáson és nyögéseken túl nem is tett semmit, ha Margó nővér vagy Petronella asszony jött széjjelnézni. Meg vagyok győződve róla, hogy Petronella sohasem vert meg férfit, de a szalonban azért mindenki tartott tőle, hogy ha netán kihozzák a sodrából a bűbájos nővért, valakinek elrántja a nótáját. Arnoldnak nem kellett ilyentől tartania, igaz, nem is sokat virgonckodott. Évánk gondoskodott róla, hogy legfelsőbb szintekig mindenki tisztában legyen vele, hogy Arnoldka a híres fotográfus, aki nem mellesleg a híres Dancsartur első számú jóbarátja, s nem utolsó sorban a doktornő egyik fogadott gyermeke a mind gyarapodó alomból.

Mind-mind átfutnak az agyamon, amint ott fekszem az ER-ban, és pityog a fejem felett a gép, aminek képernyőjén mindenféle csacskaság. Meg a vérnyomásom.
Olyan gazdag és napsütéses volt a mai délután, mit is keresek itt ezen a csodálatos tavaszi estén…
– Mondja csak, kiengednek…? – állítottam meg valakit, aki gyógyszert hajigált a számba és sokadszor megmérte a vérnyomásomat. Az órájára nézett, és biccentett:
– Nem látom, minek tartanák benn. Éjfél körül a doktor úr elengedi.
El is döntöttem, ha úgy lesz, akkor az Avenue-n megyek haza. Gyalog! Elvégre szombat este van. Egy latin fickó sasszézik be jegyzettömbbel. Erről-arról kérdez.
– Vészkapcsolat?
– Az mi?
– Tudja, valaki, akit felhívunk, ha bajban lenne.
– Bajban voltam. Nincs.
– Mi nincs?
– Vészkapcsolat. Senkim sincs, akit felhívhatna, ha bajban vagyok.
– Akkor írjunk be valakit.
– Rendben. Írjunk. Ha ez a maga papírjainak olyan fontos.
– Kell.

Aztán magamra hagyott, miután a papírjait kitöltöttük s aláírtam. Hiába meresztettem a nyakam, nem ereszkedett be sehonnan sem Éva doktornő, és nem is tudta senki sem, ki vagyok. A karomra kötöttek egy cédulát a nevemmel, onnan tudta, aki bejön, hogyan szólítson. És Bartos barátném sem volt ott aggodalomteljes megszeppentségben. Senki sem volt ott. Néha a telefonom megberrent. Marge érdeklődik, ha tudok végre kommunikálni, írjak le mindent részletesen. Nehéz evvel a dróttal a kezemben. De legalább a délután az szép volt. Napsugaras.

Már kijöttem a metróból a manhattani oldalon, és éreztem, nem a tömegtől viszketek, szédülök és dagad fel lilára mindenem, de a gyógyszernek késő volt hatni. Soha nem láttam ennyira ingatagnak a 14. utcát. A kórház mellett álltam. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva elkezdtem ellenkezőleg futni. Hazafelé. Berohantam az indiai főszerboltba, és lekaptam egy kétliteres szőlőlevet, és nekiálltam vedelni. A boltos nem szólt, sokszor látott már, türelmesen mosolyogva megvárta, amig kifizetem. Kivágtattam a boltból, és magamat is meglepő rekordidő alatt az Avenue C sarkán találtam magam a buszmegállóban. Akkor már nem láttam. Le kellett ülnöm, bár jött a busz. A nő a megállóban nem is bánta, ha jön, neki a drogosokból meg alkoholistákból nagyon is elege van. Nekem meg nem állt módomban elmagyarázni. Üzenetet írtam Marge barátnőmnek, milyen számot illik szombat este felhívni, ha az embernek allergiarohama van? Az volt, amire számítottam, válasz helyett kvízkérdések következtek. És a megerősítés szükségessége: milyen allergiád van?
Nos, milyen. Csúf, ahogy elnézem. Visszaírom: allergia. Többre nem futotta, nem láttam, az ujjaim annyira megdagadtak, hogy nem tudtam írni, és már a szám sem mozgott. Ekkor megszólal a telefon, amit felvenni a legkevesebb esélyem sem volt már. Marge hívott, gondolom, a kimért válaszom nem nyugtatta meg, de én sem tudtam megnyugtatni, s már a mentőket sem hívhattam volna, hiszen a mentőhívás egy vetélkedőműsorral is felérő még hosszabb kérdezz-felelek játék, tehát már nem is maradt csak egy vágyam, hazajutni, bár nem teljesen volt világos, miért is. A ház előtt a busz kivetett magából, és betámolyogtam a hallba. Vidáman leparoláztunk a recepcióssal, aki mindig udvariasan megkérdezi, hogysmint s hasonlók. Mondom is neki, hogy előfordulhat, most nem azt a választ kapja, amit hallani remélt, picit ugyanis mintha rosszul lennék. És azon töprengek itt magamban, hogy amennyiben ez a helyzet még drámaibbá fajul esetleg számíthatok-e rá, hogy hív nekem egy mentőautót? Winston nagyszerű ember, szerintem a jóisten is recepciósnak teremtette, s mi meg nyugodtabban alhatunk, ha tudjuk, hogy ez a derék ember éppen a mi házunkban teljesíti odaadó szolgálatát. Nem hezitált egyetlen pillanatot sem, máris bekapcsolódott a 911-es hívószámú, nem emeltdíjas kvízjátékba. És hősiesen megválaszolt minden nekiszegezett kérdést a vonal túlsó feléről. Hallom kérdik tőle „ – És most jól van a beteg?”
– Mondja, hogy igen – intettem.
– Nem, asszonyom. – válaszolt Winston- Ha jól lenne, nem zaklatnánk magukat telefonhívásunkkal, hanem kocognánk az East River partján. Az úr nincs jól.  –  Hosszasabban a szemembe bámult a szemüvege alól, majd hozzátette – Felelősségem teljes tudatában állíthatom, hogy rosszul van.
Majd újabb kérdészáport követően odasúgta:

– Vészkapcsolat?
– Az mi…? – súgtam vissza.
– Valakit, akit felhívunk, ha bajban lenne.
– Senkim sincs…
– Hívjanak bennünket – szólt a telefonba – Mindjárt itt a mentő. – fordult felém- Addig menjen, tegye le a fényképezőgépét, ma már úgysem használja. Legyen magánál fényképes igazolvány, biztosítási kártya. És győződjön meg róla, hogy bezárta az ajtót, mielőtt elhagyja a házat.

A mentősök egyike fiatal latin fickó a másik magas, középkorú ír.

– Feküdjek le? – kérdem előzékenyen.
– Csak, ha annyira fáradt. Nemsokára benn leszünk.
– Hova visznek?
– Israelbe.
– Na az jó! Ott még úgysem voltam.
– Beth Israel klinika a 15. utcában…
– Ahol leszálltam a metróról.
– Van Önnél fényképes igazolvány és biztosítási kártya?
– Van.
– Hűha! Maga szerencsés! Jó lehet ennél a légitársaságnál dolgozni, csupa jót hallottam róla…
– Hallani én is. Csupa jót. És szerencsés is vagyok. Itt autózom szombat este a First Avenue-n sirulirúzva magukkal…

Valóban kiengedtek éjfélkor. Kitántorogtam, és örömmel tapasztaltam, hogy nem hazudott a szerb származású ifjú doki, aki figyelmeztetett, nagyon el fogok álmosodni a gyógyszerektől, és hozzátette, ne vezessek. Mondom, mekkora mázlista vagyok, mert idefelé jófej mentősök egyengették a sorsomat, másrészt pár utcára lakom, aztán meg szombat este is van, meg sem fordult bennem, hogy netán vezessek.

– Örömmel látom, uram, hogy hazatért! – üdvözölt Winston.
– Ezt most én is örömmel látom, Winston. És nagyra értékelem a segítségét!
– Nagyon óvatosnak kell lenni, uram. Én a cayenne paprika porára vagyok allergiás…

Kicsit később Arnoldnak mesélve élményeimet kérdi, nincs-e jobb dolgom szombat estére, mintsem mentőzni. Mondom neki:

– Irígy vagy! Hárompercenként szirénázik egy autó az ablakom alatt. Egyszer nekem is szirénázhatnak New Yorkban…

New York, 2012. március 18.

1. Rozek Enikô:
   2012. március 19. 09:45

   Jobb lenne,ha sem neked,sem másoknak nem szírénáznának sehol e világon.
   Vigyázz az egészségedre,amennyiben rajtad múlik.Bár gondolom,hogy erre nem elôször figyelmeztettek!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ