(Puzzle-darabok életemből)

Említettem, hogy az udvaron két téglalap formájú és egy félkör alakban lezárt, virágoknak szánt grupp volt, annak idején a mulató tulajdonosa kiürült pezsgősüvegeket fordítva a földbe szúrva adott stílusos keretet. Az ötvenes évek elején hirtelen fellendült a kereslet a boros- és pezsgősüvegek iránt. A Szent György-téri vasudvarban három lejt is fizettek egy ép pezsgősüvegért. Ennek első eredménye az volt, hogy Miki valamelyik barátja bejött egy éjjel, kiásott vagy húsz darabot és elvitte. Az esetnek csúnya következményei lettek, az apja el kellett adja az egyetlen tehenüket, hogy árából fedezhessék az ügyvédi díjakat, mert édesapám megelégelte az állandó lopásokat és feljelentést tett, s az udvaron megmaradt több üveg nyomra segítette a rendőrséget, a vasudvar átvevője is még emlékezett, hogy ki hozott ilyen pezsgősüvegeket eladásra. Nemsokára más is megpróbálkozott a szomszédból, és ő már nem a bezárt, hanem a vasrúddal is kitámasztott kapun átmászva próbálta megdézsmálni édesapám titkos „aranyletétét”. A kiásás ment is, de a magas kapu tetején kiálló dárdákon már fennakadt, s olyan szerencsétlenül nyársalta fel a térdét, hogy azonnal kórházba kellett vigyék a szüleim, s gipszben szállították haza a boldog apának. A dolgot elintézték egymás között, s a jószomszédi viszony megőrzése érdekében a rendőrségi feljelentés is elmaradt, hiszen a fennvaló úgyis megbüntette már tettéért. De engem nem a fennvaló büntetett, amikor unalomból egy délután vettem az emelőnek szánt vasrudat, és mivel roppant érdekesen pukkant az üveg befelé türemlett része, bevertem az összes, több mint száz üveg alját, s így egyszerre semmisítettem meg, mint egy feketepéntek a börzén, a családi vagyon utolsó morzsáit.

Nem ezek voltak mindennapjaink legfőbb időtöltései, édesapánktól tanultunk gombászni, természetet járni, könyvet kötni, sárkányt eregetni (az ő sárkányain csak a Pistáéi tettek túl később, több méteres dupla farkukkal, hatalmas színes festett sárkányfejekkel s kitűnő repülésükkel). Ennek óriási hasznát vettük iskoláskorunkban, mert annyi tanszerre nem telt, hogy mind a négy gyereknek új jusson, és így a félig betelt, de az iskolában már kiselejtezett dolgozatfüzetekből téptük ki a lapokat, és akkor még csodaszámba menő, kétszázoldalas füzeteket kötöttünk magunknak. Sokszor egy évre is elég volt, nem kellett a régi füzeteket elővenni, ha valamit ismételni szerettünk volna, nekünk ott volt minden egyben. Megtanított minket játszani a sakk, malom, römi, dominó és kártya számtalan variánsára. A kártyát és a römit kivéve mind magunkgyártotta táblákkal és figurákkal. Megszerettette velünk ő és édesanyám, az olvasást.

Az élet a nagy előszobában folyt. Ide négy ajtó nyílt, az udvarról kettő is. A szoba udvar felé eső oldala ferdén le volt vágva az apró táblákból álló, nem nyitható, hatalmas ablakkal. Az ablak alatt nagy faláda, amire, ha több vendég volt (pl. brassói rokonok), mi kellett üljünk szépen egymás mellé (egy percig, mert jött a lökés, és a legkisebb máris a földön volt). A szobát a faragott/esztergált lábú hatalmas, súlyos asztal uralta, összecsukva tíz, kihúzva tizenhat ember is nyugodtan elfért mellette, de ennyi szék nem volt a házban. Ezen az asztalon folyt minden, a barkácsolástól a tanulásig, sőt, később, délután, mikor csendben kellett lenni, én könyveket tettem a fejem alá, és ott aludtam. Az asztalt csak kéthavonta egyszer toltuk félre, helyet csinálni Dakó bácsinak, a házhoz járó borbélynak. Ilyenkor egy karosszék került a szoba közepére, hogy Dakó bácsi körbejárhasson, és elkezdődött a hajvágás nem is olyan egyszerű művelete. Először édesapám ült be, mert neki csak igazítanivaló volt a már akkor is csak a fejperemén lévő haján, aztán jöttünk Pista meg én, az örök csikófrizurákkal. Mikit óriási meggyőző munka után rá tudták venni, hogy a csikóba hajló, de legényesebb, nagyosabb modellt engedje, Márika nem emlékszem, milyen névre hallgató, de nagyon „hercig” (ez volt különben mindenünk, „hercig” a cipők, ruhák stb.) frizurát kapott az elmaradhatatlan rózsaszínű csatokkal. Majd édesanyám következett, „hajszálra ugyanúgy, mint a múltkor, Dakó úr” rendelésével. A lényeg az volt, hogy a homlokunk szabadon maradjon.

Dakó bácsi története messze elhúzódik, egészen felnőtt koromig. Egy vasárnap délelőtt (mert a hajvágás mindig vasárnap délelőtt történt, hogy aztán ebéd után a friss frizurás négy gyermek, egymás kezét fogva, szüleik előtt végigvonulhasson a Főtér Apolló felőli oldalán, mindenkinek kezítcsókolomot köszönve, a színházig és vissza) megjelent Mifa biciklijével, de furcsa ezüstszínben csillogott a jármű. Kicsit új dizájnra törekszem, mondta, rá két hónapra az aktatáskája, cipője, sapkája és teljes ruhája ezüstösen csillogott, végül aztán elnyelte a sárgaház Dicsőszentmártonban. Van olyan legenda is róla, hogy valahol Ludas körül a réten akadtak rá véletlenül a holttestére, számomra mind a kettő hitelesnek tűnik. Istenem, honvágyam támad, ahogy felsorolom, milyen mesteremberek jártak hozzánk. Kezdjük a disznóölőkkel, hisz a leglátványosabb munkát ők végezték. Aznapra az iskolából is fel voltam mentve. Mind a négy gyerek otthon maradhatott volna, de Pista és Márika iszonyodtak a visítástól meg az egész vérontástól, Mikit nem érdekelte, így én voltam csak, ki nagy élvezettel vehetett részt a műveletben. Legtöbbször Szabó bácsi jött a Kis téri házából a nagy farkaskutyájával. Köpcös, roppant erős, és azt hiszem, az ergonómia akkor még hivatalosan nem ismert tudomány doktoraként látott neki a munkának. Régina, nagytata és én voltunk az udvari segítség, a konyhában pedig édesanyám, Jolánka néni és nagymama várták a már kályhára rakott fazekak, asztalra szerelt őrlők és töltők mellett, hogy sorra kerüljenek. Bebújt a disznóólba, rákötötte a disznó jobb csülkére a kötelet, majd megkérte Reginát, hogy hajtsa ki a disznót az udvarra, de már legyen a kezében a vérfogó tál. Mi pedig nagytatával feküdjünk majd rá a disznóra és próbáljuk meg a lábakat lefogni, mikor rugdalózni kezd, a bal hátsó lábat szabadon kellett hagyni, mert mint egy pumpa nyomta ki majd a vért. Amikor az áldozat arra pontra jutott, ahova ő tervezte, megrántotta a kötelet, a disznó az oldalára zuhant és a kés már a torkában is volt. A disznó sivított, a kutya ugatott, Régina óbégatott, Szabó bácsi pedig káromkodott, ha a tál nem volt éppen a keze ügyében és egy-két deci értékes vér elfolyt a földre. Előkerült a perzselőcső a hosszú gumislaggal, amit a konyhai gázvezeték csonkjára kötött, azzal megkezdődött a csendesebb része a műveletnek. Ahogy leégett a szőr, jött a mosás. Apám mindig megmentetett velem egy pár marék sörtét, mert abból készül a legfinomabb borotvapamacs meg még nem is tudom, milyen speciális kefe, na, hát a büdösségen kívül, amit a lehetetlen helyekre elraktározott szőr csinált, nem készült soha semmi. A Régina WC-jének leszerelt és előző nap tisztára sikált ajtajára gurította a feketére égett testet, majd erős drótkefékkel meg a kés hátával, nagyon ügyelve arra, hogy a bőr nehogy berepedjen, rózsaszínűre pucolta minden rejtett és látható porcikáját. Ezután újra le kellett mosni az ajtót s a disznót kétfelől fogva, nagytata meg én a hátára fordítottuk. Ezzel megkezdődött a felnőttek számára legizgalmasabb szakasz: mekkora lesz a szalonna? Ezt még izgalmasabbá tette, hogy nálunk a disznót a hasán bontották fel, így a hátszalonna váratott magára. Mi kétszáz kilón alul ritkán vágtunk disznót, hisz a zsírjára pont akkora szükség volt, mint a húsra, sőt, állítom, hogy ami élelmezésünket illeti, talán még fontosabb is. Érettségiig a zsíros kenyér volt a reggeli, a tízórai meg az uzsonnánk is, reggel teával, délelőtt porpaprikával, délután meg paradicsom, paprika, mikor minek volt szezonja. Istenem, be finomak is voltak, s most nem engedi sem a feleségem, sem a háziorvos, sem a gyomrom… Legelőször a belsőségek kerültek ki, s Régina már tűnt is el a fürdőszobába a beleket mosni, hogy mire a kolbászra, véresre, májasra kerül a sor, a kevés vásárolt bél mellé ott legyen a friss is. Kijöttek az „asszonyok” és eldöntötték, hogy mennyi sonka, kolbász stb. legyen, s azután darabolta olyan harminc-negyven kg-os részekre a tetemet és vitte be a konyhai nagy asztalra a további feldolgozásra. Én közben munkámért friss bőrdarabokat rágcsálhattam. Egy nagyon kicsit a fülből, orrból, kicsit, mert ezek mind kellettek a kocsonyába. Ínyencségek voltak ezek, a szó legigazibb értelmében. A farkaskutya is megkapta a véres mócsingokat s azzal már pakolt is Szabó bácsi. Két óra alatt végzett egy disznóval, volt olyan nap saját bevallása szerint, hogy tíz disznót is levágott és feltrancsírozott. Igaza lehetett, mert ő volt az első a környékünkön, aki házat épített. Ha Szabó bácsi a kiszemelt napon már foglalt volt, hát jött Mónai, a disznóölő. Nem, ő nem is ölt, inkább szertartást végzett, és egészen késő estig nálunk volt. Mónaival már az is probléma volt, hogy hány órára hívják, ugyanis ha hajnalra tették az időt, az nem volt jó, mert még nem aludta ki magát, kilenc óra után pedig már bevette az aznapit és semmire sem volt jó. Mónai főállásban ivott, a disznóölésből, egyebekből csak az a mellékkereset jött be, amivel főállását finanszírozta. Az volt az elve, hogy „a magyar embernek olyan fontos az ivás, mint a föníciaiaknak a hajózás”, és a történelem neki adott igazat, hiszen hol vannak ma már a föníciaiak? Már a kapunál lestük, hogyan jön be. Abból, ahogy dülöngélt, még nem lehetett megítélni a halmazállapotát, mert biciklivel jött, hangsúlyozom, biciklivel és nem biciklin. Egyrészt, mert a Rákóczi utca alján lakott, és a hegyen Lutyánon kívül más ember nem tudott felhajtani, másrészt a bicikli volt a szertár, rengeteg készülék, kések, fogók, szűrők, kefék stb. lógtak a két oldalán, s hol az első, hol a hátsó kerekében mindig volt egy nyolcas, az adta a dülöngélő járást. A nyolcasok esténként születtek, mikor a jól végzett munka örömével és egy-két liter szesz nyomása alatt ráült a gépre, mert hegyen lefelé nem kell hajtani s különben is a bicikli már tudja magától az utat hazafelé. Ilyenkor rendszeresen az Agyagásiék kertjében kötött ki, s le kellett mondania a következő napokra elvállalt munkát.Tulajdonképpen csak utolsó kenetet nem adott fel a disznónak, más minden előfordult a forgatókönyvben. Először is minden lábra kellett egy ember és a két fülre meg egy igencsak markos valaki, mert ő nem brutális hóhérböllér, hanem jóérzésű magyar ember, aki ismeri az állatok lelkét is, így tudja azt is, hogy ha a disznó jókedvvel búcsúzik a világtól, jobb lesz a szalonna, sonka. Így át kellett hívni a szomszéd Józsa bácsit és a temetőőrt is, majd szép lassan kicsalogatni kukoricatorzsával a disznót s közben sűrűn inni, mert bátorság kell az ilyesmihez, és mivel csak ökör iszik magában, mire meg kellett fogni a disznót, már inkább egymást támogatták. Aztán valahogy lefogtuk a disznót, a hátára fordítottuk és Mónai „a farkát fogni, Régina, a farkát! De nem az enyémet” szellemes felkiáltásokkal belemártotta a kést a disznó torkába. Volt úgy, hogy ilyenkor vette észre, nem a megfelelő gyilok van a kezében, séta a biciklihez keresgélni, s addig mi tartottuk a kétszáznegyven kilós izomgomolyagot. Végre hörgés, csend s hozhatta nagyapám a szalmát, mert az illik, és nem amit a mai hóhérböllérek csinálnak stb. stb. Ilyenkor vettem észre, hogy ő tulajdonképpen csak dirigált, mindent magunk csináltunk, nagytata, Régina és én. Kis zavar csak akkor állt be, ha a disznó a hátán az égő szalmacsomóval megindult. Még szerencse, hogy ilyenkor zárva volt a kapu, hogy ne lássák a szomszédok, hogy mi disznót és mekkorát vágunk, így ott még utolérhettük és kezdődhetett az egész elölről… Ezek után többször lemosatta velem a már megpörkölt disznót, megtanított, hogyan kell lerántani a körmöket, s bevittük a félbevágott testet a nagyasztalra, mert csak ott volt műtőlehetőség. Ott aztán édesanyámék elvégezték a többi munkát, ő megrendelte az első lacipecsenyét, majd nemsokára a hétvezértokányt s így tovább estig. A felét sem kérte annak, amit Szabó bácsi, de azzal, amit megevett és megivott, két- vagy háromszor annyiba került. Közben végig szórakozott Reginán, zsírosabbnál zsírosabb vicceket eregetett, egyiket a másik után, nagy-nagy örömére volt apáca Jolánka nénémnek és a többi jelenlevőnek. Általában mindig addig maradt, amíg enni- és főleg innivaló volt. Hogy a kolbász és minden más már rég a padláson vagy a pácban érlelődik, az őt nem zavarta, mindenre volt tanácsa, hogy mikor szabad a szalonnát megkezdeni, hol füstöltessünk s régi disznótoros szokások, adomák.

(Folytatjuk)