RÁIJESZTETTÜNK AZ AMERIKAI MILITARISTÁKRA

Abban az időben nem csak augusztus 23-án. a „felszabadulás ünnepén”, de május elsején is nagy katonai parádét tartottak Bukarestben, hadd lássa a világ, főleg a nyugati kapitalisták, mivel állnak szemben, ha a szocializmusra törnének. S ezt nem a vicc kedvéért írom, mert csakugyan láthatták is: a katonai seregszemle díszemelvényén ott ültek a külföldi diplomaták és különböző katonai szakértők is, akik nyilván jelentették hazájuknak, mit tapasztaltak, milyen erőt, technikát képviselhet, vagy sejtethet mindaz, ami előttük elvonult.

Szerintem 1959 május elsején a bukaresti amerikai nagykövetség légügyi attaséjának nadrágja igencsak rezgett, amikor végignézte a felvonuló román ejtőernyősök végtelenül hosszú menetét. Több ezren lehettünk, mert a kékruhás, sapkás, hátizsákos (az összehajtott ernyőt cipelő) délceg legények közt ott voltam én is. S velem sok száz. de inkább több ezer gyalogos, tüzér, hegyivadász, árkász és ki tudja még milyen fegyvernemhez tartozó katona. Alkalmasint a világhírű román kémszolgálat felfedezte, hogy mesterkednek valamiben az amerikai militaristák. Talán a baragani búzára, a buzaui büdös túróra vagy a chitilai ecetes uborkára fájt a foguk! De mi a világ proletárjainak nagy ünnepén, május elsején jelt adtunk nekik, hogy kuss és hátrább az agarakkal, mert a remekül kiképzett és tántoríthatatlan román ejtőernyősök megszánhatják egész országukat! Aztán megnézhetik magukat, ha a Fehér ház előtt is román katonák posztolnak! Az elnök kedvenc sétányán pedig román fáták kínálják bájaikat!

Mondanom sem kell, nagy büszkeséggel töltött el ejtőernyős állapotom. Olyannyira, hogy két-három lányismerősömnek fényképet is küldtem, lám, nem akárhol: a repülősöknél szolgálok! Lelki szemeimmel láttam is, hogy a fényképet nézegetve, már az első éjszaka rólam álmodnak a lányok. Szóval, ágaskodott bennem a férfi! Azért is külön emlékezetes marad rövid ejtőernyős korszakom, mert a parádéra készülve, a gencsai katonai gyakorlótéren találkozhattam édes bátyámmal, akiről hónapok óta nem tudtunk semmit, minek okán anyánk minden este elsiratta. Zoltán a Bukarestet védő, kék parolinos belügyi katonaságnál, a RSB-nél (Regiment de Securitate al Bucurestiului-nál) szolgált már jó éve, de egy idő után eltűnt, nem írt és semmi hír nem érkezett felőle. Mint most elmondta: a nép ellenségének számító kulákok és papok elhurcolására vezényelték őket, főleg Dobrudzsába.

Az akció menete az volt, hogy éjszaka több ponyvás, vagy teljesen zárt rakterületű teherautóval megszálltak egy-egy falut (Zoli katonai sofőrként szolgált), és előre tartott gépfegyverrel összeterelték a kiszemelt személyeket, aztán gyorsan elhajtottak. A nagy óvatosság ellenére is megesett, hogy eldördült egy-két lövés, mire felriadt az egész falu. Bátyám összeszorult torokkal mesélte, mennyi fájdalommal és könnyel szakadtak el családtagjaiktól a letartóztatottak, akik semmit nem tudhattak arrül, hová viszik őket. Zoli sem tudott semmit, mert ez hétpecsétes titok volt. A nagy román éjszakában több órán át kerülő utakon ment a konvoj, a végcélnál semmi eligazító tábla nem volt. Szándékosan, hogy az akcióban résztvevő közkatonák se tájékozódhassanak, még kevésbé az elhurcoltak.
Mindezt negyedóra alatt, a találkozás örömétől egymást ölelgetve, félig suttogva mondta el Zoli, fölötte ügyelve, hogy rajtam kívül senki se hallja. Mert hát mindent titokban kellett tartani (ezért nem írhattak még egy levlapot sem haza), még akkor sem, ha másnap a Szabad Európa Rádió a fél világgal megismertette azon román falvak nevét, ahonnan a hekusok a rendszer „újabb ellenségeit” hurcolták börtönbe, lágerbe, nem egyszer az elhurcoltak nevét is felsorolták.

Nem akármilyen szerencse kellett ahhoz, hogy ez a talákozó Zolival létrejöjjön. Két sorban meneteltek a nyitott tetejű, Molotov típusú, katonaszállító teherkocsik a gencsai prérin, amikor valamiért hosszabb szünetet parancsoltak. Nem hittem a szememnek, amint a velünk egy irányban megállt autó fülkéjének éppen akkor lehúzott ablakában a nálam két évvel idősebb Zoli bátyámat ismertem fel. Mindketten sírtunk az örömtől, a meghatódottságtól. Percekig ölelgettük egymást. Kiderült, már három napja egymás mellett menetelünk. Egy hete írhatott levelet haza is. A hosszú távollétet pedig egy településektől messzebb tartott katonai gyakorlattal magyarázhatták.

Következik:

A SZOVJET KATONA ÉGŐ CIGARETTÁVAL MENT ÁT A JÉG ALATT!