Katonaság?

Én 44-ben vonultam be. Azt hiszem, 44. októberében. Előtte voltam levente. A gimnazistáknak, polgári iskolába járóknak kötelező katonai előképzés volt. Szerettem a leventébe járni, mert sportoltam, ott lehetett érvényesíteni az ügyességet, erőt. A regulát azt betartották, általában 21 éves korban soroztak. Itt voltam katona Pélmonostoron, itt képeztek ki bennünket újoncokat, általában a Siklósiak ide vonultak be, szerencsém volt viszonylag, jobb volt mégis, mint valami nagy laktanyába menni. Ez egy viszonylag új laktanya akkor, még kerítése sem volt, szinte szabadok voltunk. Ott kaptam kiképzést, általános katonai kiképzést, amivel ez jár, aztán átküldtek tisztesiskolába, féléves kurzus volt, aztán elhoztak bennünket Siklósra. Itt gyakorlati, harcászati vizsgát kellett tenni.

Innen elmentünk vissza, Pélmonostorra, onnan áttettek bennünket Dárdára, az olyan mozgósítási hely volt, ahol felkészítettek bennünket, más ruhát kaptunk, felszerelést. Bavagoníroztak, és irány a front. Nem Magyarországon voltunk, Rahón, Munkács, Ungvár környéke. A front még az ezeréves határokon túl volt, Olyan harminc-negyven kilométerre tőlünk. 1944 augusztus 20-án értünk ki. Sosem felejtem el, olyan tűzkeresztségen estünk keresztül. A magyar tüzérség nagyon dolgozott, az oroszok meg válaszoltak. Én gyalogos voltam, olyan közel voltunk az oroszokhoz, hogy szabad szemmel láttuk őket, nem kellett távcső. Egy erdősáv választott el bennünket. Volt drótakadály, aknazár, rosseb, minden. Olyan lövöldözés volt, hogy az elmondhatatlan. Egy „sündisznóállásba” vittek ki bennünket, rögtön azon az éjszakán, amikor odaértünk. Azt se tudtuk, mi az a háború. Csak annyit, hogy ha jön az ellenség, lőni kell. Nagyon pocsék hely volt. Azt mondták: itt csak meghalni lehet. Hiába mentünk mi oda, leváltani a határvadászokat. Állandó visszavonulásban volt a magyar hadsereg. A románok átálltak, és az oroszok már Aradon voltak. Bekeríthettek volna bennünket egy pillanat alatt. Nagyon gyorsan ment a visszavonulás. Nem fejetlen menekülés volt, szabályos, tervszerű visszavonulás. Az ellátással voltak problémák. Ha nem lett volna a kenyérzsákomban, vittem hazulról szalonnát, sose lehet tudni, és ez volt a szerencsém, minden nap egy szeletet levágtam. Az volt még a szerencsénk, hogy az az augusztus nagyon meleg volt, még a Kárpátokban is.

Onnan, erről a nagyon rossz helyről visszavonultunk. És visszajöttünk egy másik rossz helyre. A gyalogságnak kellett védeni egy kopasz hegyet. Akkor én ott megsebesültem.

Légnyomást kaptam egy ellentámadásban. Mentünk, és kaptunk egy „Katyusa” sorozatot, én mentem elöl. Olyan volt, mintha az égbe kellett volna fölmászni, annak a kopasz hegynek a csúcsára. Hőség volt, és lőttek ránk. Megsoroztak bennünket. Közénk vágott, és kilós darabokra vágta szét az embereket. Egy siklósi társam is meghalt ott, református tanító volt. Borzasztó volt. Háború van, meghalnak az emberek… De egy ismerősöd! Akivel együtt voltál kiképzésen! Volt – nincs. Nekem szerencsém volt.
Egy eléggé sebes folyású patak volt ott, a köveken át lehetett ugrálni, és én átmentem, én vezettem az egészet, akkor zászlóaljnak mondták, de alig voltunk összesen 86-an, én még átmentem, de a többiek nem tudtak átmenni, nagyon megszórtak ott bennünket, a többiek visszavonultak, kiabáltam utánuk: ne menjetek, segítsetek, nem tudok menni. Ott volt egy hatalmas fenyőfa, ki volt dőlve, tövestől, védelmet adott, olyan volt mint egy pajzs, nem tudták átlőni. Annak a védelmében visszavittek, át a kis patakon, elvittek az ezredparancsnoksághoz, és az egészségügyiek elvittek a kötözőhelyre. Ott kaptam az ezredparancsnoktól 100 db Symphonia cigarettát.

A sebesülés után kórház következett?

Ez pontosan az ezeréves határnál történt, tavaly voltam ott, a mai Ukrajnában, Tatárhágón. Ott volt a tábori kórház szanitécekkel. Elláttak kötözéssel, irányítottak erre-arra-amarra… Kőrösmezőig elvittek gépkocsival, ott betettek a vonatba, vittek a nagyszöllősi kórházba. Egy emeletes iskola volt átalakítva hadikórházi célokra, az zsúfolásig tele volt, még a folyosókon is feküdtek az emberek. Egy hónapig voltam ott, vagy két-három hétig, nem tudom. A járóbetegeknek tíz nap egészségügyi szabadság járt, de inkább menekülni kellett, jöttek az oroszok. Mindenki menjen, amerre lát! Aki bír. Én szerencsére tudtam járni, bár éppen a lábammal volt probléma, Debrecenig jöttem, de semmiféle ellátást nem kaptam. Debrecenben megláttam az állomáson a géhásokat (Gazdasági Hivatal – ők gondoskodtak a katonák ellátásáról), mondom, bemegyek, nyílt paranccsal jöttem, bemegyek a magyarokhoz, azt mondják, ők nem tudnak adni. Egy akkora élelmiszer-raktár volt, legalább kétszáz méter hosszú épület, zsúfolásig megrakva szalámival, szalonnával, sonkával, mindenféle élelemmel. Nem adtak. Mellette volt a német, mutatom nekik a papírt, á Kámerád! három napra elláttak. Mindennel: cukorral, lekvárral, szalonnával, szalámival… A magyarok semmit nem adtak.. Tudod, mi lett vele? Az oroszoké lett.

*

Első dilemma – első beszélgetés

Írjam meg Siklós ’56 címmel a helyi eseményeket, vagy megírjuk közösen Bender József életét?
Hogy mondjam neked? Az én életem egy fejezet – nem egy könyv.
Én úgy érzem, nem tudunk semmit hozzátenni 56 történetéhez… Itt nem voltak országos jelentőségű kilengések, események. Talán az az érdekes, hogy mennyire nem történt semmi, amit mértéktelenül megtoroltak azután.

Itt rend volt. Nem bántottak senkit, amit nem lehet elmondani az előtte meg az utána következő időszakról.
Ha nekem nagyon jó lenne az emlékezetem, akkor lehetne egy életrajzot, gondolom.

Van egy legenda. Magam sem tudom már, kitől, mikor hallottam. A Benderek erős fizikumú emberek voltak, s valamelyik, állítólag, fogadásból fölemelt egy lovat.

Lovat?!

Még a részleteket is hallottam: alábújt, és kiegyenesedett úgy, hogy a ló lába nem érte a földet.

Nem is hallottam róla. Most hallom először. (nevet) Ez csak egy legenda. Ezt valaki kitalálta.

Hány mázsa egy ló? Ezek szerint súlyemelő is volt a családban?

Ha igaz, ha nem – én még csak nem is hallottam róla.

A sváb falu
azt a szegénységet, nyomort, kiszolgáltatottságot nem élte át, amit Móricz, Veres Péter vagy Illyés műveiből ismerünk. A XVIII. század végén érkezett telepeseket felépített falvak várták, földet, szerszámot, állatot, vetőmagot s évtizedre adómentességet kaptak. Zárt faluközösségekben éltek, nem keveredtek a magyarokkal, iparkodással és legendás takarékosságukkal nemcsak megőrizték az induláskor kapott előnyt, hanem gyarapodtak, fejlődtek. Nagypapa személyes holmija között megmaradt néhány prospektus, amelyek képekkel és leírásokkal mezőgazdasági gépeket ajánlanak a paraszti gazdaságok számára. A huszadik században már nagy, tágas házakat építenek, megtermelik minden szükségletüket, lassú elszántsággal gyarapodnak, polgárosodnak.
Szinte idilli a múlt képe, amely bizonyára tele volt tragédiákkal, csapásokkal, aszályokkal, filoxérával, ahhoz képest, ahogy a történelemformáló eszmék kiforgatták alapjaiból az alapvető értékeket. A Trianont követő nemzeti újjászületés magyarosítási törekvésekkel sújtotta a sváb faluközösségeket, elsősorban a gyermekek érezték meg, mert magyar tanítót kaptak az iskolában. Jól-rosszul mindenki megtanult magyarul, élnek még olyanok, akik a szorzótáblát magyarul tudják, imádkozni németül.
Az elmagyarosítási szándékok keservei között szinte megrendelésre érkezett a nemzetiszocializmus és a nagy német álom zavaros eszméje közibük. Az egyenlőségnek ez a viceházmesteri értelmezése fölpiszkálta nemzeti öntudatukat. Büszkén vallhatta magát németnek, aki különbnek vagy nemzetiségében sértettnek tekintette magát. Népszámlálásokon meg is tették sokan, amit utólag rettenetesen megbántak, amikor a bűnös német nép viselte a világháború minden felelősségét.
Az asszimiláció számomra személyes sors. Nem valami különlegesség, bizonyos szükségszerűségek, kényszerek között a túlélés egyetlen lehetősége mind a közösség, mind az egyén
életében.
Nagyszüleim még Magyarországon élő egynyelvű németek voltak. Kivétel az anyai nagypapa, aki az első világháború jóvoltából a Monarchia hadseregében megtanult hibátlanul magyarul és kicsit olaszul, aztán a hadifogságban még oroszul. Különben falujából alig kimozduló parasztember volt. Szüleim generációja már kétnyelvű volt, megtapasztalta, hogy sem a magyar, sem a német nyelvet nem beszéli anyanyelvi, irodalmi szinten. A férfiak megjárták a magyar hadsereggel a Don-kanyart, aki túlélte mint birodalmi németet, besorozták a német hadseregbe, és ha itt is szerencséje volt, akkor nyugati hadifogságból keveredett haza. Olyanokat mondtak, hogy „ketten voltunk a században magyarok, én meg a Schwarzenberger Hanzi”. A háborút követően százezreket telepítettek „haza”, a szétbombázott Németországba, másik százezreket hajtottak el málenkíj robotra, aztán államosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása, mindegyik keményen sújtotta az iparkodó, szorgalmas, nemzedékeken át takarékoskodó németeket. Az én korosztályom, ahogy egyik barátom fogalmazott, az a generáció, amelynek a szülei és a gyerekei beszélnek németül. A lenini nemzetiségpolitika másodlagosnak ítélte az ilyesfajta nyelvi meg kulturális kötődéseket, az osztályhelyzetet tekintette meghatározónak. Pontos fogalmi tartalmú gondolatmenettel le lehet írni az asszimiláció menetét, de valahogy más ez az egész, ha személyes sorsként éli meg az ember. Amikor egyszerre nem lehet ragaszkodni a nyelvhez is, a közösséghez is, és ahhoz a helyhez is, ahol születtünk, ahol őseink nyugszanak. Ha valamelyiket föl kell adni, akkor nem a kultúra és nem az öntudat az első, hanem a megélhetés.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ