Keszthelyi György: Mikor mennyi marad

Jön, megy, bólogat, mennyi idő volt eddig, néni, hány darab hang maradt?
… méghogy én magam… nyolcvanhét talán… élek is meg nem is. Aki Istent látta, már meghalt. Istenuccse, halljunk időnként az Úrról. Nyolcvanhét, annyi. Volt, van, de nincs.
– Azt mondd meg nekem, hol a cipőd?
– Miért ítélsz el, drága szülőm? Mert túl jó a lelkem? Te itt vagy, az meg itt, a folyosón. Valaki viseli. És ha nincs meg? Ha elveszett? Más ez a föld. Más tulajdon. Megvan! Megvan! Megvan! Díszcsokornak. Papírra rajzolom a múltat, kiváltom. Bajuszos ének, dobverés. Búcsú, százszínű pszichológia, Rorschach… ceremónia, mindegy. Mit sem ér. Ki kérte, hogy ebbe is beleszólj?
– Nem, nem, csend van. Most csend, később aztán… minden újból, megint. Azonnal kezdődik, mert enni fogunk. Addig is valami cipőfűző. Az sincs? Ki tudna adni? Ha különválasztom a múltat és menekülési kérelmet igényelek az ügyvéd által?
– Reménytelen. Román nem kap olyasmit. Manapság már nem.

Gászpiróra, Gászpiróra — fújja a kövér cigány — mondja csak utánam, nagysága, a szép kisváros asszonynevét. Én találtam ki, én magam kereszteltem.
Lassan gördül a hatalmas tévé, egyik szobából a másikba. Jólétnek nevezték? Biztonságnak? Elcsúszott csatornarendszernek?
– Zokognom kellett, mama, csak azok a lökhajtásos gépek ne vágták volna át a levegőt Európa fele — velük utaztam reggel, este, hánytam össze magam, soha semmiféle gyógyszer nem segített. Meghülyültem, égreköltözött a hazai talaj. F.B.I., C.I.A., SZEKU, folyton felráztak, követtek éjjel és nappal, fogsoromba is lehallgatót telepítettek, modern, fiatal berendezéseket. Tehetetlenné váltam. Éjjel történt a műszaki esemény, hajnalban már rezgett a világ. Se gyufa, se gyújtó nem gyúlt. Itt a vége, megcsendesedhet a kevés, látszólagos füst, nulla az agy meg a tüdő. Az a reggeli kis gyönyör a megnyíló szemek mögött? Pár szétszórt szó? Senki- semmi, innen oda kolostorok, mindenki szertekárhozik?
Hogy is volt? Elesett öregek seggét mosni-törölgetni? Semmiség. Minden megadatott, valami ház, kisebb, rozogább, de mozgó kocsi. Nem ment mégsem. Az istennek sem ment. Vajon ez hogy van és kinek? Kiért?
Az asszony ott maradt, ott rekedt a giccses fénycsóvában — dalolva.
Az országúton teherautó. Egy méterrel mellette én magam. Gyalog. Mezítláb. Ég és föld közötti különbség. Lenyeltem? Néha igen, néha nem. Szögletes a hang, kockás az ingem, izzadt.
Anyám, anyám, édesanyám! A múlt híre tart téged álomban, számonkér… letagad húsz évet, úgy jön utánam, úgy követ. Jólismert emlékek, ebből elég. Együtt hagyhatjuk el ezt a vidéket. Ajkamon fészkel egy mosoly. Mintha a régi lenne. Pedig nem az.

Fordítva száll a gép, már nem az én gondom. Hidegen hagy.
Havonta hiányzik a megélhetési összeg.
Valami rosszul működik. Itt sem lehet jobb, mint ott, mert véneket etetni, gondozni haláluk napjáig, néhány idegen szóval vígasztalni őket, semmiség ahhoz képest, hogy nulla a kilátás emitt.
Egy dollárnak megfelelő összegért az anyádba mész — elő se vedd, nincs is esélyed rá.
Néha kiterül a nap, híg palacsinta, megpróbálhatsz valami fizetetlent, elvontat álmodni, írni, legalább simábban fekszel a rozoga ágyon.
Most pedig hazaindulhatsz. Minden előkerül. Cipő és a többi. Yemenben rosszabbul élnek. Hazaérkezel. Félelmet, erkölcsöket félre!
Baszd meg anyád! Három disznót szül neked, te idióta, életetek biztosítására.
Nyitva a kapu? Dehogy. Itt ülök, mint egy döglött fasz. Szárnyam persze nincs, mert minek? Csóka lennék? Levegőt csapkodó szabdság?

Bevágódik a kreol nő. Megvan vagy ötvenéves. Nem várja senki, a fia cseszik az egészre, négy-öt évet ült már. Nem hokkedlin, hanem ott túl, a közösben.
Tévé kell, ha nem látok semit, kiírtom a lakosságot! Lakókocsi. Itt sátorozzatok, ne közlekedjetek, minden repül, megöllek, kurva zarándokok, hiába az a sokezer kivénült cég! Vége! Vége! Vége! A gatyám szűk a nagyhatalmaknak! Ezek megbénulnak, megmerevednek, akaszd fel magad idejében, te hülye, ne nyúljak én hozzád!

– Nyitva az üzlet? Ma meghal a vér.
– Ki nem érzi ezt a hét végén? – Ravatal!
– Hozzatok kalácsot, piát, kuss!
… iratok nélkül mire mehetnék itt? Masszőr? Látnok? Lófasz. Semmi. Nyugdíj.
Életemben nem ittam eleget. Hiba. Elrontottam.
Még ma is ott lehetnék. A ház tetején.
Na, megvan a nap? Előjött megint?
– Dehogy. Ott ül a padon. A cipőmet viseli.

Húsz évet dolgoztam, mint a halott. Meghasadtam. Most meg itt állok vagy mozgok. Kérdések: kinek mit? miért?
Éljen a tehéncsorda!
Nektek meg végetek! Nem érzitek a hullaszagot!?
Mert elvesztettem a kanalamat.
Mosatlanul. Forró a víz?
Egyetek maszlagot, semmiteremtmények!

Anyám, anyám, megszoktam már.
Ha nem érezném a szellő virágillatát, haza se vágynék. Imádom. Most illendő a változás.
Először is nadrágokat vásárolunk. Így és ebből tanulhatunk.
– Hogyne, fiam. Számodra világoskéket. Floridait. Tropikálist. Afrikai falvakbelit.

– A dzsungel szaga kell nekem.
Körülmetélt meztelenség.
Ferrári telefon. Ez a neve. Lefogytam. Csak a hangom maradt. Egy-egy rövid ásítás.
– Merre vándorolna a kóberes szekérrel? Lánglében mindegy az irány, csakis az idő számít — marad.
– A gyorsfutam? Az ám. Súlytól, vagyontól függetlenül, kifosztottan.
Ez a kijátszhatatlan élet. Jegyeket váltunk.

Eképpen vezettek át a lépések Mexikóból.
Eképpen oson át a világ valami érzéstelenítést sugalló állapotba. Este sakk-matt. Hajnalban vergődik, haldoklik. Bonyolult.
Most itt vár, legalább félig kiegészített napot remél… jőjj, kedves… nem jöhet — vándormadár.
Ha legalább hajókról leszálló százakat, ezreket figyelhetnék naponta, köszönthetném valahogyan őket… az sem lehetséges.
Mindenhol más a vidék, más a szó, a népség, lassan felszívódnak az érzelmek, szűk, bazári kör képződik, kis embercsoportok. Érdekeik vezérlik őket. Keleten, nyugaton egyaránt.
Szállnak, vándorolnak a repülőgépek. Cocktail. Gyakori pörlekedés, pulykavágás, fenetlen kések. Semmiségekért.
Jelenleg meg te, főhős, csak mozivásznon, olcsó regények oldalain. Ki hitte volna? Ő nem, te sem. Tulajdonképpen senki.
Félénk gitárhangok, kontinenseken átszálló virtuóz tremolók.
Aztán a helybeli magyar opera. Ismert és ismételt ária. Gyermekkorból öröklődött. Leánytestvér-gének, ilyesmi.
Mit sem számít már ilyenkor a rácsok szorítása, az ismétlődő mellkas-terror.
Függöny zuhan alá. Elvárt végzet, véget ér a film. Ürül a terem.
Lépésropogás.
Távozhatsz, ha maradt benned mozgás.

2012. március 18.

2012. március 24.

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights