A SZOVJET KATONA ÉGŐ CIGARETTÁVAL MENT ÁT A JÉG ALATT!

Már nem voltak bent a ,. felszabadító” szovjet csapatok az országban. Az ügyes román politikusok el tudták hitetni Hruscsovékkal. hogy a hazai szocializmust helyi erőkkel is meg lehet védeni, főleg a kulákok és a papok ellenében. Mint az utóbbi időkben kiderült: Hruscsov Kádár Jánosnak is felajánlotta az 56-os forradalmat leverő szovjet katonaság kivonását (egy légi bázist kivéve), de a munkás-paraszt vezető, hatalmát féltve, ezt ellenezte. Nagy paraszt volt! Sőt barom. Mi több, azt sem fogadta el. hogy Kárpátalja magyarok lakta vidékeit önként visszaszolgáltatják Magyarországnak! Hiába mondta neki Nyikita Szergejevics: „Kedves János Kádárovics, fogadd el, mert van nekünk éppen elég tyerületünk milyénk nagy Szibjériában!” Kádárovics egyre csak fújta, hogy „Nyet, nyet, elég az nekünk, ami van, drága Nyikita Szergejevics!” Amúgy az orosz tisztek még a kivonulás után is gyakran ellenőrizték Romániában is, hogy milyen a katonai kiképzés, megőriztük-e az internacionalista szellemet, és hasonlók. Nem csak a kaszárnyákba, de a gyakorlótérre is kijöttek. Emlékszem: egy ilyen alkalommal a kiképzőtiszt, alig leplezett iróniával azzal biztatott bennünket egy jeges pocsolyán való átkelésre, hogy bezzeg a szovjet katona égő cigarettával ment át a jég alatt! Ami nekem kisebb röhögőgörcsöt okozva, többször is eszembe jutott.

Különösen emlékezetes számomra egy téli átkelés az Arges folyón. Egy tíznapos hadgyakorlat keretében teljes felszereléssel kellett átjutnunk a túlsó partra, lehetőleg csöndben, hogy az ellenség meg ne hallja. Mert az ellenség olyan hülye volt. hogy azt gondolta: nem merészkedünk bele a zajló jégtáblákkal teli folyóba. De mi bemerészkedtünk, igaz, egy gázlónál, ahol csak derékig ért a víz. Én, aki a Túr partján nőttem fel, elég jól ismertem már mindenféle vizeket és azok hatását, ráadásul úszni is elég jól tudtam, igyekeztem minél gyorsabban átkelni, már azért is, hogy meg ne fagyjak. Elsőnek jutottam partra, s az ott várakozó (niná, hogy csónakkal átkelt!) tisztek közül Sergiu kapitány, az úgynevezett politikai biztos külön megdicsért. Majd megkérdezte: mi hajtott annyira az átkelésnél? Én finom iróniával, gondolkozás nélkül rávágtam: a szovjet katona példája, aki égő cigarettával ment át a jég alatt! Olyan röhögés tört ki a parton, hogy a tisztek majdnem a vízbe zuhantak! Én meg elfelejtettem, hogy fázok. De erre később sem adódott lehetőség, mert erőltetett menetben tértünk vissza a bázisra, ami jó tíz kilométerre volt. Mire oda értünk, túlhajtott lóként gőzölgött mindenki, szinte teljesen megszáradt rajtunk a ruha. S nem lett baja senkinek!

Ezekben az években még a kiképzőtermekben, a folyosókon, remízekben is ott voltak a nagy orosz hadvezérek, elsősorban Szuvorov és Kutuzov híres katonabuzdító mondásai. Ilyenek mint: „Amennyivel több izzadság folyik a gyakorlótéren, annyival kevesebb vér folyik a harctéren!”. Tisztjeink igyekeztek igazolni, hogy ez reánk is érvényes, ezért kemény erőpróbára fogtak bennünket, tudván, hogy az ő szakmai elismerésük elsősorban a mi eredményeink függvénye. Csipkedtük is magunkat, mert a jó teljesítmény nekünk is érdekünk volt. Én például az előbb elmesélt Arges-átkelésért egy heti rendkívüli szabadságot (permisie) kaptam.

Volt is tekintélyem, nem is csak a századnál. Többféle különleges feladatot bíztak rám. Egy ilyenre különösen emlékszem. Megint csak hadgyakorlaton voltunk, lent a Duna vonulatánál, de nem túl messze Calugareni-től, ahol Vitéz Mihály vajda a székelyek segítségével megverte a törököket, majd később ugyancsak a vitéz székelyek közreműködésével (jól rászedve őket, amikor azt ígérte nekik, hogy Bécsben kijárja: régi jogaik és önállóságuk visszaállítását) „egyesítette a három román fejedelemséget”. Szóval ott táboroztunk, sátoroztunk valahol egy nagyobb erdő szélén, s napokon át mindenféle lőgyakorlatokat végeztünk. Két-három éjszaka például csak világító, nyomjelző golyókkal lőttünk. A tisztek már nagyon unták az egyhangúságot és egy-két nyuszit, fácánt, őzet is leterítettek. Elkészítésükhöz viszont nem volt fokhagyma. Engem szemeltek ki. hogy a helyzetet megoldjam, jóllehet én külső megnyilvánulásaimban nem tartoztam az úgynevezett ügyes (románul descurcaret) legények sorába, de többen tudták, hogy vannak ötleteim.

Mikor az erdőn át az első falu irányába elindultam fokhagymát szerezni, ráadásul pénz nélkül, semmiféle ötletem nem volt. Mire oda értem, lett. Nem is rossz! Azt találtam ki, hogy az egész ezred elfososodott, és messze Bukarest, az ezredorvos tanácsára pedig minél több foghagymát kell együnk. A meséhez sikerült olyan szomorú képet vágnom, hogy nem csak meghatottam, de esetenként sírásra, jajgatásra késztettem néhány idősebb asszonyt. Hozták is az óhajtott „gyógyszert” marokkal, kötővel, szakajtókosárral. Pedig szegények voltak, kevés portán láttam istállót, a kecskét vagy a kis borzos. szürke tehenet itt is az udvar mélyén álló eperfához kötötték. Majdnem fél zsák foghagymát gyűjtöttem össze. Mikor visszatérve megláttak vele a tiszturak, nem győztek dicsérni és később jól megvendégeltek saját sátrukban. Persze, érdekelte őket, hogy mit csináltam, mivel győztem meg a lakosságot, hogy ilyen bőségesen adakoztak? Megint csak a szovjet katona példáját említettem, mire együtt olyan jót nevettünk, hogy egy pohár jó borral is megkínáltak…

Kevés erdélyi magyarnak adatott meg, hogy éljen is Caracalban egy keveset. Én bizony azzal dicsekedhetem, hogy nekem megadatott, mert hozzám kegyes volt a sors. Igaz, csak két-három hetet és bakaként szívtam az ottani levegőt. Az országos katonai terepfutóverseny döntőjén vettem részt egy csapattal. (Mellesleg a negyedik helyen végeztünk, miután csak a térképről tájékozódva, teljes felszereléssel, vagyis a „borjúval”, mocsarakon átgázolva jutottunk célba. Visszafelé teljesen elnyüvődve, csürheként tettük meg a 30 kilométert, siralmas látványunktól több falusi asszony-keresztet vetett). A nehezen kipihenhető fáradságon túl, Caracalról alig maradt meg bennünk valami. Az mindenképpen, hogy a megemelt fejadag ellenére is éheztünk, mire költöttünk egy verset, melynek lényege: a hangszóró mellett éhen halhatsz! Mint akkor sok mindent, az ételt is hazafias dalokkal pótolták. A román szöveg két verssora: „Cu difuzoare la perete / Mor de foame si de sete”. Vagyis: a hangszóró mellett éhen és szomjan halsz! De: „Cand asculti la difuzoare/ Tie-ti trece dor de foame” … A hangszórót hallgatva elmúlik éhséged! Azt is megjegyeztük, hogy a legtöbb falusi porta igen szegényes, a lakosság igénytelen és nem sokat ad a tisztaságra. De leginkább arra figyeltünk, hogy a barnácska lányok nem is csúnyák és nagyon ragadnak a bakákra, kiváltképpen az erdélyiekre, főleg a magyarokra! Töredelmesen bevallom , hogy egy kis széptevésen és huncutkodáson túl, nem érdekeltek…

Következik: MESÉK A KÁLYHACSÖVÖN ÁT