(Puzzle-darabok életemből)

Rendkívül tanulságos és szórakoztató napok voltak ezek számomra. A csúcs azért mégis Katona úr. Kár, hogy a Miki karikatúrája már nincsen meg, tökéletesen visszaadta a lényét. Térdig érő bilgericsizma, a szára teleszurkálva mindenféle gyilkoló szerszámmal, a derekán kötél megcsomózva és tűzgyújtók különböző fajtái, vállán átvetve bőrtarisznya, gondolom, lőszerekkel lehetett tele, rövid kis fekete bajusz, sörtehaj, morcos, szúrós szemek. A disznóöléshez nulla fogalma volt, de a vállalkozási mersz, fellépés és a felszerelés megtette a hatást. Ő már előző nap eljött és szemrevételezte a szalmát, a helyet és a disznót, éppen csak mintát nem vett a még élő állatból. Megbeszélt minden részletet, kinek mi lesz a szerepe. Engem kicsit vékonynak talált, Réginát laposnak, de azért elvállalta. A szalma kevés volt, törött és poros, ezt azonnal pótolni kellett, így lementünk Réginával a Palás közön a dögi internátusához a nagyobbik háromkerekű szekérrel és a pedellustól elkértünk egy pár kiselejtezett szalmazsákot azzal, hogy a zsákokat majd visszahozzuk holnap, csak a szalma kell, „teccik tudni, disznóölés lesz”. Édesanyám rosszat sejtve körberakta az udvart, amennyi veder meg öntöző volt, tele vízzel, elérhető távolságban. Jogosan, mert a szomszéd ház ennek köszönheti, hogy ha ferde kéménnyel is, de még mindig áll. Kora hajnalban megjött Katona úr. Szabályos névsorolvasást tartott, még a nagyságos úr is ott kellett legyen, és az édesanyámék is a konyhaablak mögül ki kellett jöjjenek az udvarra. Jöhetett a disznó, Katona úr pechjére akkor egy kétszázharminc kilós, egyáltalán nem vézna példánnyal áldotta meg a sors. Az előző napi vizitnél az ólban nem látszott ilyen tisztán, hogy az ő módszerével ide egy hadsereg kellett volna, nem egy családi csapat. Szembe állt a disznóval, mint később a madridi arénában láttam a torreádortól, csak a piros lepedő nélkül, és alája döfött egy hosszú tőrrel. Ekkor jöttünk mi, a lefogó csapat. A negyedik döfésnél a disznó kiadta a lelkét, a tokaszalonna odavolt, de büszkén fordult édesanyám felé: „Nagyságos asszony, látott már ilyet?” „Nem, kérem, még soha” jött az őszinte válasz. Ez megismétlődött aztán minden fázisnál. Annyi szalmát rakott rá, hogy a szomszéd ház fölé hét méterrel csapott a láng. Mikor eloltottuk, a szénfeketére égett, repedezett bőrű valami fölött, újra: „Nagyságos asszony…” „Nem, őszintén nem” és így tovább, és így tovább, mígnem megköszönték a csodálatos produkciót és kifizették a Szabó bácsi tarifájának a kétszeresét, mert ennyi elismerő „Ilyet még sose láttunk” után nem lehetett alkudni, azzal mentettük, ami még menthető volt.

A disznótartással a város központjában, míg nagytata oda nem költözött, mi is kísérleteztünk, de kicsik voltunk, szüleink állandóan elfoglalva, Réginának sok lett volna, így apám megvett egy malacot és kiadta falura nevelni. Karácsonykor izgatottan vártuk a szekeret az udvaron. Be tudtak hajtani egészen az udvar közepéig, teljesen csukott, lécekkel lezárt hátsó fertállyal (gondoltuk, a disznó biztonsága érdekében, utazási rizikók ellen). Kissé gyanús volt, hogy a paraszt megkért: a gyerekek és asszonyok menjenek be a házba, és a tiszteletes úr is húzódjon a fa mögé. Mikor mindenki biztonságban volt, felemelte a záródeszkát, és kirobbant egy vadkan, ahogy azt a Zrínyi-képeken láttam, sötéten, soványan, hatalmas szőrzettel és agyarakkal. Apám nem mondta, hogy heréljék ki – védekezett a paraszt – és ők olyat nem tesznek, amit az urak nem mondanak, mert az urakkal soha nem lehet tudni. Ezen a karácsonyon elmaradt a disznóölés. Le kellett az állatot lőni, és szappan meg enyv lett az egészből.

Az itthoni karácsonyok közül ne felejtsd ki a legkedvesebbet. Jó kétméteres karácsonyfát hozott apám. A nagyszoba jobb belső sarkába tettük az ablak alá. A talp felrakását apám végezte, aztán a négy gyermeknek meg volt engedve, hogy feldíszítsék a fát. Apám hasznos indikációi mellett. Magyarázta, hogy a csillagszórókat meg a gyertyákat úgy kell feltenni, hogy ne legyen fölötte ág, mert könnyen felgyúlhat a fa.
Felkerültek a szaloncukrok, gyertyák, akasztgattuk a csillagszórókat, hogy, hogy nem, már pontosan nem emlékszem, meggyújtottam egy gyertyát, és mint a villám, lángra lobbant tőle az egész fa. Apám kétségbeesve tépte le az ablakról a lepedőt, nehogy az is tüzet fogjon, gyorsan ablakot nyitott és a karácsonyfát kidobta az utcára. Úgy repült, mint egy üstökös. Mi, gyermekek, élveztük. Ezen a karácsonyon ettük a szaloncukrot az utcáról, s ez volt az utolsó karácsony, amikor szabad volt gyertyát meg csillagszórót tenni a fára.

Négy ágy uralta a gyermekszobát és egy csempekályha, később jött még egy zongora, három kórházi vagy bentlakásból ideszármazott vaságy és egy dívány. A vaságyakon szalmazsák, ezeken aludtunk mi, Miki, Márika meg én, a dívány a Pistáé volt, egyszerűen abból a megokolásból, hogy ő volt az egyetlen, aki nem pisilt be és akiben bízni lehet, hogy nem fordul le a peremtelen ágyról, mert még álmában is fegyelmezett volt. Még ma is kellemes borzongással emlékszem, amikor éjszaka valami rémálom felébresztett és befordultam a fal felé, hogy a csorgás ne hallatsszon, végigfolyt rajtam a langyos, meleg áramlat, pillanatokon belül visszaaludtam, jöhettek a tündérek. Az ágyak elhelyezése, akárcsak a fürdőkádi sorrend változott, ahogy nőttünk, meg mikor hogy ítélték úgy, hogy Miki innen vagy onnan tud a legkevésbé a bohóckodásaival minket ébren tartani. A leghosszabb ideig én közvetlen az utcai ablak alatt, velem párhuzamosan a Pista díványa, a sarokban Miki és a lábánál a Márika vaságya a kályháig, ez az ágy zárta le az ajtót is a tiltott szobához. A kályha és a nagyszobába nyíló ajtó mögött volt egy asztal vagy szekreter, és ha jók voltunk, onnan ideadta édesanyám (magunkra lapozhattuk) az egyik gyönyörű fizikaiföldrajz albumot. Külön kontinensekre bontva lehetett látni, hol mennyi szenet, rezet, aranyat stb. bányásznak, melyik ország vezet a hajóhadával stb. A grafikonok zsákocskákkal jelölték az ásványi kincseket és fúrótornyok a kőolaj- lelőhelyeket, valahogy úgy volt megszerkesztve, hogy még írástudatlan gyermekkorunkban is már tanultunk. Az írás és olvasás elég korán belopózott hozzánk s nem a szüleink tanítási vágya, egészen más vitt arra, hogy négy-öt éves korunkban már írtunk és olvastunk, legalábbis azt, hogy ki hülye? Miki, aki már iskolás volt, s nagy élvezettel büntette azzal, ha valamelyik testvére beárulta, hogy a nagy előszoba falának lehetőleg eldugott részére felírta, András hülye, és röhögött. Minket a legjobban az bosszantott, hogy min röhög, valami biztos van valahol, míg aztán felfedeztük, s Pista lefordította, ekkor már csak azt kellett nekünk, kisebbeknek megtanulni, hogy írják le, hogy MIKI, mert a többit már másoltuk tőle, s hamarosan a titkos helyek megteltek ilyen épületes feliratokkal. Pista csinálta a legügyesebben. Neki se kedve, se ideje az ilyen marhaságokhoz nem volt, de bosszulatlan sem maradhatott, ha az ő neve is felkerült a falra. Egyszerűen kihúzta a „Pistát”, s ráírta annak a nevét, kitől sejtette, hogy a gyalázkodás származik. De még így is megteltek a kályha és láda meg szekrény mögötti helyek, és egyre több területet hódítottunk el, míg aztán már nem lehetett titkolni, és jött a verés, de a feliratok még nagyon sokáig ott dísztelenkedtek a vendégek szórakoztatására. Nagy későre összegyűlt a családi kasszában megint egy festésre a pénz, igaz, akkor már hatalmas buborékokkal a plafon is ki volt festve. Közben már akkora lettem, és a festői talentum is robbant ki belőlem, hát már úgyis mindegy alapon, szüleim beleegyeztek, hogy freskókkal díszíthettem a plafont, a szobafestő bácsi nagy bosszúságára, mert öt méter magasból ezeket eltávolítani nagyobb munka lett, mint kifesteni az egész szobát. Hétköznap a konyhai hosszúasztal mellé ültünk le ebédelni abban a sorrendben, ki hogy jött az iskolából, az ebédet (a hétköznapit) édesanyám, aki húsz perccel hamarabb hazarohant, főzte meg, az örök elv szerint: legyen benne minden, ami az élethez muszáj, de semmi több, lakasson el, és lehetőleg ne kerüljön semmibe. Egy tojásért átküldte Réginát a temetőőrhöz (egy nagyon jóindulatú, analfabéta, gyermektelen román házaspárhoz, kik tyúkokat tarthattak a sírok között), és ez volt a rántás, a kamrába csak a kanál zsírért és lisztért ment be, a többi már kikészítve várta, és mi volt az a többi? Hát nyáron saláta meg egyéb olcsó zöldségek, télen paszuly meg köménymag s puliszka. Istenem, hogy utáltam a salátalevest!! Nem az ízét, hanem a benne úszkáló zöld lepedéket, még most is kiráz a hideg. De sajnos, ilyenkor már hazaért édesapám is, és kötelező volt mindent megenni, ami az asztalon van. Elsősorban nagyon egészséges, meg aztán nem vagyunk sem bárók, sem grófok, hogy válogassunk és ennek az lett a következménye, hogy az egészet ott akartam hagyni, de a beígért verés odaragasztott az asztal mellé, s a már kihűlt leves mellett gunnyasztottam, míg édesapám le nem feküdt s akkor Régina megette a maradékot. Felnőtt koromban hazalátogatva valamivel egész biztosan jogtalanul megsértettem Réginát, mire ő panaszosan ezt monda, az úrfi már nem is emlékszik, hogy mennyi levest kellett egyek maga miatt… Télen többnyire puliszka helyett az asztalra került a 40-es évek fekete kenyere. Majdnem kőkemény, téglaalakú és jegyre árusított, kenyérnek csúfolt valami volt, de mint jóval később megtudhattam, a búzából a legtáplálóbb anyagok voltak benne (ami a szitálás után megmaradt és majdnem eldobásra volt ítélve), de megenni csak a köménymaglevesbe aprítva lehetett. Azon a konyhai nagyasztalon a Pista barkácsolta játékok ma a legkeresettebb gyermekjátékok közé tartoznak, itt, Luzernben csak az insiderek által ismert boltban és méregdrágán lehet olyan fából faragott vonatokat, röppentyűket, sárkányokat vásárolni.

(Folytatjuk)