(Puzzle-darabok életemből)

Édesapám lehetőleg mindig a vasárnapi ebéd főzésekor csempészte először a kályha szélére, s majd mind bennebb, a csontenyvmaradékokkal telt konzervdobozt, azzal, hogy mekkora hőre volt szükség. Hamarosan a városvégi dögkút drogéria lett ahhoz képest, hogy milyen bűzben úszott a konyha s félős lett, hogy átveszik az ünnepi ételek is, örök harc volt ilyenkor a két főző család (mert a Veressek külön konyhát vezettek) és apám között. Édesapám mindent ragasztott, csirizt kevert a papírhoz, enyvvel javította a fa-, bőrtárgyakat, majd mikor nagytata átvette az uralmat a házi/kézimunkákon, jött be a százas szeg és a vinklivas, a fali ruhafogas vinklivasakból és óriásszegekből, minden inkább egy örök fáraósírhely örök tartozéka lehetett volna. Nagytata kedvencei a szekerek voltak. Az utcáról mindig kötelességtudóan össze kellett szedni minden vashulladékot, legyen az görbe szeg vagy autótengely, valamire jó lesz alapon, gyűlt és gyűlt nálunk a vacaktartóban meg filagóriában, s aztán félévenként megszületett egy célirányzott szekér, nem, nem csak úgy húzható valami, hanem pontos, egyértelmű, üveget, kenyeret vagy bármit hordó alkotás. Egy keréktől a négy kerékig minden variáns, a háromkerekűeket szerettem a legjobban, bármerre lehetett kanyarodni roppant szűk helyen is, de fennmaradt még a dédunokáinak is az üveghordó a két nagy kerekével, akkora űrtartalommal, hogy pont tizenhat üveg s majd két unoka elférjen benne. A Régina eszköztárába kerültek többnyire, hisz ő ment kenyérért, ő kísérte a piacra menőket és húzta a szekérkölteményeket. Egyszer Pista meglátta az Alimentara előtt az üveges szekeret, de Régina sehol. Bement az üzletbe, és ott is csak nagy nehezen tudta felfedezni, mert majdnem hasalt az önkiszolgáló ásványvizes polcai előtt. Mit csinálsz, Régina? A tanár úr bibarcfalvi vizeit dugom hátra, hogy neki mindig legyen. Kényes gyomrú lévén édesapám, hosszú kísérletezések után végigittuk a borszékitől az elő- patakiig (akkor a nyomorban még tízfajta vizet is árultak ) s megállapodott a bibarcfalvinál, de tartalékban mindig volt egy-két üveg málnási is, gyomorsavas napokra. Mi ihattuk az ásványvizet is, de – Panci, (ez voltam én) könyörgöm, ne igyatok az üvegből! Olyannyira meghallgattam, hogy a mai napig, a vendéglőt kivéve csak abból esik jól. Boltból vásárolt játékaink nem voltak, boltból csak a lusta és buta ember vesz, ez volt a szabály nálunk. Labdát elhasznált harisnyákból gyúrtunk, babának a felöltöztetett fakanál is jó volt, papírból szenzációs dolgokat tudtunk hajtogatni, csákó, sótartó, repülőgép hat változatban, csipketerítők számtalan módon, béka s különböző állatformák, ezeket a falra ujjainkból csinált árnyékjátékkal is kivetítettük. Az egyetlen játék, ami vásárolt volt, az a Márika nagy babája, amit egy vakbélműtétnek köszönhetett, és talán ez volt az egyetlen, ami a kényeztetés határait súrolta. A baba hatalmas volt, s ahogy emlékszem, alvó, ha lefektették, behunyta a szemét s azt hiszem, természetes halállal múlt ki, mert még középiskolás korunkban is tervezte és varrta rá a ruhákat. Nem ugyanez a sors várt (ha már a játékoknál tartunk) a szomszéd P. Laciék plüssmackójára. P. Lacinak az öccse kb.három évvel volt kisebb nálam. Nekünk, hét-nyolc éveseknek már megvolt az utcai bandánk s a nagyon szigorú szabályzat. (Roska Miklós kapitányunk megtiltotta, hogy nálunk egy évvel is kisebb vagy nagyobb fiút felvegyünk. De Öcsi megígérte nekem, ha beszélek R. Mikivel, megmutatja nekem, hogy miket művelnek a nagy fiuk náluk, ő már a szekrényükből megleste, és meglátom, megéri. Hát ez olyan vesztegetés volt, aminek nem tudtam ellenállni, és legközelebb, amikor tudta, hogy jönnek, áthívott és én is bebújtam a szekrénybe, szemem a lyukra tapasztva. Az elején holmi érthetetlen dicsekvések voltak, hogy melyik miket csinált a cselédjükkel. Aztán rátértek a versenyre, hogy kié nagyobb, letolták a nadrágjukat és kitették az asztal peremére a „műszereket” ahogy Miki nevezte, hát a L. Jóskáét sohasem felejtem el, nemcsak hogy olyan vörös és szeplős volt, mint ő, hanem, állítom, a harangot félre lehetett verni vele, de sürgősen megegyeztek, hogy a nagyság nem számít, s rátértek az onanizálás különböző módszereire. Egymáshoz nem nyúltak. Ezt elunva került elő a plüssmackó, szegény mackó, mivel lyuk nem volt rajta, hát lett, és azt hiszem két-három ilyen szeánsz eredeti céljára, hogy az akkor pár hónapos kishúg aludjon vele, alkalmatlanná vált, és kikerült a szemétbe.

A város már rég felocsúdott a hatalmas kalapácsütése alól a világháborúnak, az utakról a romok már eltakarítva, sőt az útszéleken már megjelentek a nekem a mai napig legkedvesebb virágok, az estikék, az aszfaltrepedések elpusztíthatatlan portulái, a színek teljes kavalkádjával. A nagyállomás felé egy óriási telek feketén, szurkosan, és a rászáradt olajfoltokkal ékes vas, pléh és sín összevisszasága utalt a lebombázott olajfinomítóra, a főtéren még jó néhány kerítéssel elzárt üres telek vagy félig leomlott s veszélyessége miatt megközelíthetetlen maradvány jelezte az átvonult hatalmas történelmi vihart. A Tranzi ha félig inogva, de még állt, és egyik szárnyában laktak is. Itt- ott virággruppok jelezték a város szépségre való törekvését. A Bodor-kút helyett állt már a szökőkút, és a nagy roman templom előtt az út egyik oldalán a még békebeli magas taxik(kalappal is be lehetett ülni), a másik oldalon öt-hat konflis várt az állomásra vagy a kórházba igyekvőkre. Ugyanitt vasárnapokon hatalmas sátrakban árulták a mézes- pogácsákat, ezer s ezer formában az óriásszíveket tükörrel és anélkül, feliratokkal, mint a falvédőkön, huszárokkal, Juliskákkal, egészen az apró golyóforma, egyből a szájba vehető süteményekig. A legjobban a lapos korong alakúakat szerettem, egyik oldalán olvasztott cukorpor, a másikon meg csokibevonat, egy lejért hatot is lehetett kapni, hogy honnan volt egy lejem, nem tudom, de volt, és havonként egyszer ínyenckedhettem. És a motorversenyek, sőt vagy két-három évben egymásután autóversenyt is rendezett a város, hol ténylegesen az akkor világversenyeken is szereplő márkák a Ferrari, Bugatti rohantak a Kultúrpalota előtti startból körbe, a kicsi román templom mögött visszakanyarodva a főtérre, fel a Bolyai utcán s a Sáros utcán, vagy néha még fennebb, a Borsos Tamás felől vissza a főtérre. Ugyanezen az útvonalon vágtattak a Triumph Tigereken, Nortonokon, Puchokon, az akkor már országos hírű Brekner Guszti, Publik Öcsi, Boros, Gagyi és társaik. A motorversenyek talán még a hatvanas évekig is eltartottak, és óriási érdeklődésnek örvendtek, vérre ment a szó szoros értelmében, mert ahogy emlékszem, amikor B. egyszer egy rossz kanyar után elvesztette az első helyet, lerántotta a kesztyűjét és leharapta a hüvelykujját (Van Gogh és a füle). Minket, gyermekeket, az óriási zaj és füst vonzott. A motorok nem is a fülünkben, a gyomrunkban dübörögtek, a nagyobbak már akkor köbcentiméterekről, lóerőről tudtak titokzatos dolgokat, mi csak a versenyzők nevét és a motormárkákat ismételgettük. Furcsa élmény volt számomra, mikor úgy harminc évvel később a fiammal kettesben Szovátán a rossz idő miatt beszorultunk egy akkor s ott fogorvosként működő osztálytársam blokklakásába, és ő állandóan csitítgatta Andrist, hogy halkabban, halkabban, ne ugráljon (hároméves volt), mert lehallatszik. Először azzal magyaráztam, hogy gyermektelen lévén nem tudja: egy háromévesnek kötelező az ugrálás meg a lehetőleg ordítva kommunikálás, míg aztán ráébredtem a való háttérre. Először a padlót verte valaki (mi a második emeleten voltunk), aztán, kicsapódott egy ajtó, és artikulátlan üvöltéssel ordította, hörögte egy rekedt, már nem is emberi hang, hogy legyen vége ennek a lármának, mert ő ezt meg azt …, és jöttek szitkok mindenkire a földiektől a magasságos égig. B. Guszti volt, ki zajallergiában szenvedett és terrorizálta az egész tömbházat. A hősök nem mindig végzik szoborformában.

Pista juttatja eszembe, hogy a Mentovich utca 15. alatti szülői ház bemutatójából kimaradt a KÚT s tényleg, nemcsak mint tárgyat, hanem mint nyári játékaink szereplőjét is érdemes megemlíteni. A filagória előtt a szomszéd háztól másfél méterre egy beton talapzaton ékeskedett az öntött vaskút, pápai pásztorbotra emlékeztető nyomókarral, két méter mély aknával, és akkora vízfogó kehellyel, hogy beleülhettünk.Különösebb funkciója nem volt, hisz kanalizált az utca s minden házban tiszta, iható vezetékvíz, de örököltük s az aknából hamarosan hűtőszekrény lett, amikor megjelent a kínai margarin, harminc-negyven kockát is vettünk s tettük le a mindig hét-nyolc fokos hűvös betonaknába. Sokkal olcsóbb volt, mint a vaj, s mint növényi kivonat, a gyermekeknek a növéshez szükséges minden tápanyagot tartalmazott, ez volt a hiedelem, s miután mind a négyen megnőttünk, nincs miért kételkednem benne. Az aknába lemenni csak Regina tudott, s mi, gyerekek. Az alig harmincszor-negyven centi széles ovális lyukon közel két méter mélyre leereszkedni, majd újra kikapaszkodni, cirkuszi bravúrral ért fel. Többnyire egy széket eresztettünk le s arra csúsztunk rá, majd leadogatták a margarinokat. Ahogy nőttünk, s még mindig karcsúk maradtunk, hála a margarinnak, a lyuk szélébe kapaszkodva, mint a vaskarikán átsikló kígyóember préseltük le magunkat a mélybe. A kút hűs/hideg vizét ivásra nem tudom miért, nem használtuk, de kitűnő nyári hűsítő tusként szolgált. Édesapám tanított meg, hogy szorítsuk rá a tenyerünket, kissé behajlítva a csőre s a víz akkor majdnem a kapuig spriccelt, s jól irányítva egymást is, lehetőleg váratlanul, megmosdattuk. Valóságos hőstettszámba ment, vagy legényes virtusnak tűnt beülni a vízfogó kehelybe s a fejedre ereszteni a vizet, míg nemcsak libabőrös, hanem lila is lettél, és édesanyám kiparancsolt alóla, s jöhetett a törülközős ledörzsölés. Ahogy nőttünk, úgy árvult el a kút, még az ezermester nagytata sem kapott más szerepet neki, maradt a kéthavi nagymosásnál onnan tölteni fel a főzőüstöt.

A nagymosások külön színdarab nekünk, gyermekeknek. Már előző nap beáztatták az ágyneműket a fürdőkádba, előkerült a pincéből a kisebb pléh- s a fateknő is.Másnap kora reggel nagytatával kicipeltük az ő csinálta ágyneműfőzőt (fával fűthető, kerek vasalkotmány, amit felül tökéletesen zárt a rézüst), s mire megjött az érettségizett s nagy olvasottságú mosó nénink (ki csak az ősvásárhelyi „jobb úri”családokhoz járt), már a másik két kád is feltöltve várta a mosás különböző fázisát, s a néni szívesen mesélte nekünk egy eltűnt korszak történeteit. A belső nagyfürdőkád megtelt most már a tisztuló ágyneműkkel s megkezdődött a teregetés. Nyáron még viszonylag egyszerű volt, mert az udvaron kilométer hosszan lehetett zegzugosan köteleket kifeszíteni, de télen fel kellett cipelni a padlásra, ott egy nap alatt megfagytak, s mint páncélingeket, kellett majd lehozni a vasalás előtt egy-két nappal, hogy a fürdőszobában megszáradjanak, s nagyon kellett vigyázni, mert a megfagyott fehérnemű egy óvatlan mozdulattól eltört, mint az üveg. S amikor a mosó néni, a grófi udvar valamikori mindenese is kiöregedett, meg az udvarunkon megjelent az első autó s a házban mosógép, a kút, a főzőüst is eltűnt a történelem süllyesztőjében.

(Folytatjuk)