„Én már 66 éves vagyok, én már nem pöcsölhetek” – mondja Bereményi Géza, akit Marosvásárhelyen láthattam a Színházi Világnap alkalmából. Azért mondja ezt, mert a fogadáson odamegyek hozzá, és bevallom, számomra nagyon hiteles volt, ahogy közhelyek helyett igazi, valódi, értelmes dolgokat mondott. Nem kellett volna meglepődnöm, hiszen aki azokat a csodálatos dalokat írta Cseh Tamásnak, az hiteltelen nem lehet, de hát éppen elég nagy egyéniségből ábrándulhattam ki az idők folyamán, mert csak magukról tudtak beszélni, mert csak a rögeszméiket hangoztatták, azokat is humortalanul, mert kurválkodtak és szüzességet prédikáltak.

Ezzel szemben ő tényleg nem pöcsölt,s bár szinte felszisszentem, mikor a színházat szószéknek nevezte, megkönnyebbülten fújhattam ki a levegőt: a rítusra gondolt, nem a passzivitásra, amire sokan. A másnapi közönségtalálkozón sajnos nem vehettem részt, de biztos vagyok benne, hogy az is jól sikerült. Remélem, azok is így gondolják, akik szent áhítattal csüggtek a szavain, mintha nem is ember lenne, hanem egy szobor másolata.

(Forrás: A jódeménység foka)