MESÉK A KÁLYHACSÖVÖN ÁT

A kemény kiképzés mellett voltak vidámabb percei is a csóró bakának Ha nagyobb gyakorlaton vettünk részt, akkor a tábortűznél, a kaszárnyában pedig az esti villanyoltás után, ahol elalvás előtt még sokat ékelődtünk, tréfálkoztunk. Olykor egészen kényesnek vélt vicceket is elmondhattunk. Én például azt, hogy ellopták Ferenc József koronáját, mire a császár a birodalom népeihez fordult. Az osztrákok azt mondták, hogy fortéllyal, a magyarok, hogy karddal, a zsidók, hogy pénzzel, vagyis sefteléssel szerzik vissza, a románok pedig visszalopják. Vagy azt: mi döntötte el Erdélyben, hogy a románok és magyarok hova települnek?. Mindkét nép legurította kenyerét a Kárpátok tetejéről, s málékenyér széttört a dombokon, a búzakenyér pedig leszaladt a völgyekbe!

Mindenki kellett meséljen valamilyen humoros történetet. Hadd dicsérjem meg magam: az enyém után az egyik baka az ágyról is lepottyant, annyira röhögött. Még az első napokban történt, Bukarestben, a gencsai kaszárnyában. Fürödni mentünk a közös zuhanyozóba, s mikor utána fel akartam öltözni, a meleg, tiszta flanel gatyát nem találtam a nadrágban, ahová eldugtam. Nem lévén elég tapasztalatom arról, hogy mi ilyenkor a teendő, jelentettem a szakaszparancsnoknak, aki gyorsan befogta a számat, és a fülembe súgta: „Lopjál másat helyette!” Loptam. Pár hét múlva megint ellopták. Loptam másikat, méghozzá a szakaszvezető gatyáját! Persze erről rajtam kívül senki nem tudott. Hogy jóval később, az egyik este mégis elmeséltem, az inkább szelíd, mint katonás moldovai legény, Ioan Mares, akivel már kezdettől jó viszonyban voltam, minden szigort nélkülözve így szólt: „Szóval te voltál az, Sike! Na megállj, ezért negyedórás békaügetéssel fizetsz!” Mire én: „Csak bizonyítani akartam, hogy milyen jó tanítványa vagyok!” Robbant a nevetés. A békaügetés pedig elmaradt.

Az ilyen esti mesélések rendszerint addig tartottak, amíg a szolgálatos tiszt ellenőrzései le nem fújták. Sorba mentünk, vagyis ágyak szerint kellett mesélni. Aki semmiféle vicces történetet nem tudott, azt a cserépkályhához parancsoltuk és az ajtón bekiabálva, a füstcsövön át „hazatelefonált” anyjának, hogy küldjön mesét. Az életkori sajátosságoknak és adott helyzetünknek megfelelően természetesen a lányos-legényes történetek örvendtek nagyobb sikernek. Köztük olyanok is. hogy a magyar legény a román lánnyal, a magyar lány a román legénnyel, mert hát a bakák tíz-tizenöt százaléka magyar volt.

Már az előbbiekből is kiderül, hogy akkor (vagyis 1957-1958-ban) nem csak, hogy elviseltek, de tiszteltek is bennünket, erdélyi magyarokat. Legalábbis ott, ahol én katonáskodtam, mert semmiképpen nem szeretnék általánosítani. Magam is meglepődtem, mikor egyszer a politikai órán. amelyen Románia történelme szerepelt témaként, a már említett Sergiu kapitány arra kért, hogy beszéljek a magyarok eredetéről és a Kárpát-medencébe való letelepedéséről. Mondtam, amit akkor tudtam, tudhattam, de senki sem szólt közbe vagy javított ki. hogy nem úgy volt, mert ők másképpen olvasták, hallották. Igaz, a kolozsvári Bolyai Egyetem beszüntetésének soviniszta szele Bukarestben érződött legkevésbé, s a magyarellenesség csak valamivel később lett a román nagypolitika szerves része. Ekkor a felső hatalom többnyire még a Szovjetunióból ide plántált, szocialistának nevezett államforma maga csinálta ellenségeivel volt elfoglalva. Persze, ide sorolták azokat a magyar fiatalokat is, akik az 56- os pesti eseményekkel szimpatizáltak és a Bolyai bezárása miatt tiltakoztak. Mikor mi a Duna-mentén gyakorlatoztunk, Páskándi Gézáékat akkor hozhatták nádat vágni. De szülőfalumból, Kőszegremetéről is egy rokon fiút, Dohi Árpádot, aki a kolozsvári magyar diákmozgalom egyik szószólója volt. A sors fintora, hogy Árpi a több évi nádvágást túlélve, már itthon, egy autóbalesetben halt meg.

Szóval a magyarellenesség a katonaságnál egyelőre nem érződött, már mint Bukarestben. Még kevésbé éreztem a megkülönböztetést a második évben, a bukaresti Katonai Orvosi Egyetemnél (az Északi pályaudvar, vagyis a Gara de Nord közelében), ahol frissen szerzett katonai szakismereteimnek köszönhetően, fémvállpántos tiszthelyettesként, az ottani gazdasági és őrző század parancsnok-helyetteseként szolgáltam. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a főnököm, egy szerény kis főhadnagy, Theodorescu. vagyis Teo hiányában (délutántól másnap reggelig) én irányítottam a sorkatonák minden tevékenységét és én feleltem viselkedésükért. Persze, ez egy más környezet és más társaság volt. A sorkatonáknál finomabb ruhában járó egyetemisták délelőtt a civil medikusokkal együtt tanultak, hajói emlékszem, nem túl messze, valahol a fővárost ketté szelő Dímbovita folyó közelében lévő Orvosi Egyetemen, csak ebédre tértek vissza a laktanyába, ahol másnap reggelig tartózkodtak. Talán említenem se kell, hogy én csak ilyenkor kerülhettem velük közvetlen kapcsolatba. Ilyenkor is inkább magánemberi minőségemben, mert az ő programjukat (a meditációt csakúgy, mint a minimális katonai kiképzést, külön tisztek irányították). Leginkább a hétvégi szabadidőben beszélgettünk, s tudtam meg tőlük olyan dolgokat is, amelyeket katonaként jobbára csak leszerelésem után ismerhettem meg. Többek között azt, hogy Borisz Paszternák nagy visszhangú regényét, a Doktor Zsivágót, amely orosz szerzőtől elsőként nyújtott betekintést a hazugságokra épült, megfélemlítésekkel és internálásokkal teli szovjet rendszerbe, mennyire üldözték a román hatóságok is. Ami az adott körülmények közt természetes, hisz nálunk is ugyanaz zajlott. Doktor Zsivágóval kapcsolatban az egyik este valaki, talán egy másodéves medikus, inkább diákos jópofaságból, mint reális lehetőségként, azt mondta társainak, hogy neki egy hónapon belül a könyv a táskájában lesz. Másnap eltűnt a társaságból, mint megtudtam, valaki beköpte és kicsapták, nem folytathatta tovább orvosi tanulmányait. Még az a jobbik eset. ha csak ennyi történt vele és nem vitték őt is nádat vágni.

Amúgy a könyv hozott jobban össze velük. Volt akkor egy országos olvasómozgalom, valami olyan címmel, hogy Aki olvas, az tud (Cine citeste, stie). Tuti, hogy szovjet mintára és sugallatra, fent a pártapparátusban találták ki és onnan irányították, amit az is igazolt ,hogy az ajánlott könyvészetben sok volt az olyan mű, amely a szovjet ember hősiességét, a szocialista eszmények iránti töretlen hitét és odaadását ábrázolta. Mint például Osztrovszkij így edződik az acél-ja, vagy egy másik szerző Vaszil Tyiorkin nevet viselő regénye. Gorkij és Solohov-könyvek is voltak köztük, talán az Anya és az Embersors, amelyek azért témáiktól függetlenül a jól megírt olvasmányok közé tartoztak. A hazai szerzők müvei közül Dan Desliu Máramarosi bányászok (Mineri din Maramures) nevű hős eposzára és Maria Banus valamilyen elbeszélő költeményére emlékszem. A vetélkedő célját könnyű kitalálni: felvértezni az ifjúságot a szocialista és kommunista kultúrával!

Beszálltam a versenybe, egyedül a sorkatonák közül (igaz, mást nem is kértek erre) már azért is, hogy csiszoljam román nyelvtudásomat, meg aztán siker esetén némi előnyre, esetleg egy soron kívüli hazautazásra számíthattam. Bejött. Az első öt között végeztem. Tekintélyem lett a medikusoknál, hisz eredményemmel tőlük sokat leköröztem. Magyar létemre román olvasmányokkal! Egy különös eset is növelte népszerűségem. Egy szemtelen és lusta oltyán fiú sorozatban elkésett a kötelező reggeli tornáról, ha úgy tetszik a csuklóról, amelyet természetesen mindig magam vezettem. Egyszer aztán megelégeltem és arra köteleztem, hogy tízszer körülfussa velem a kaszárnyát. Már a második körnél lemaradt, az ötödiknél megelőztem, vagyis rávertem egy kört, a hetediknél leállt a kantin előtt és bevádolt engem a reggeliről éppen akkor kitóduló medikusoknak. A kilencedik kört befejezve éppen akkor értem oda, félig kifulladva, amikor legjobban ócsárolt. A medikusok először azt hitték, hogy miközben Chifor kifutja a lelkét, én valamelyik ablakból figyelem. Nagy volt aztán a meglepetés, hogy itt szó sincs semmiféle kitolásról, én csak annyit kérek tőle. amennyit magam is teljesítek. Ráadásul időt sem szabtam neki, futhatott lassabban ,rá érősebben, mint én! Ezzel nem csak mint ember, de mint oktató, vagy inkább pedagógus is nagyot nőttem a medikusok szemében, mivel a személyes példamutatás sehol nem annyira fontos, mint a katonaságnál. Minden másnál nagyobb és meggyőzőbb lehet a nevelő hatása. Ha fél füllel is, jó esett hallanom valamelyikük dicséretét: „Látszik, hogy ez a Ludvig egy jól nevelt erdélyi magyar fiú!”. Egyik medikus nevére ma is emlékszem. Saptefrati (Héttestvér) Mircea híres orvosprofesszor lett Bukarestben. Évtizedeken át a központi katonai kórházban ténykedett, amit az országos román lapokból tudok.

Következik: MOSLÉKOS HORDÓKKAL A KÖZPONTI BIZOTTSÁG ELŐTT!