Debreczeni Éva emlékére
1957. október 20. – 2011. június 7.

A vakondsirály

2001 táján a Café Brassó–Stockholm honlapon a napi szóhasználattól eltérő, leleményes szójáték folyt. A Svédországban élő Gergely Tamás – pályája elején a Szatmár megyei Tamásváralján tanított, később az Ifjúmunkás belső munkatársa lett – a szatmári ismerőseinek is felhívta a figyelmét a honlapon folyó leleményes/elmés szójátékokra, őket is a szóbogáncsokat „gyártók” táborába szólította. Debreczeni Éva magabiztosan válaszolt a buzdításra: „ilyet mi óránként ötöt tudunk írni”. Maga sem sejthette, hogy „a világháló egymásba gabalyodó sugárútjain” mily lehetőség nyílt meg előtte. A Caféban új közösségre, hozzá hasonló gondolkodású társakra talált. A játék egyre komolyabbá válik. Rövid időn belül, 2003-tól, bekapcsolódik a szerkesztésbe is. A maga alkotta szavak, szókapcsolatok, ötletes szófűzések új tartalommal telítődnek. Idézzünk néhányat általa jegyzettek közül, ízelítőül a Café Stockholm blogarchívumából: kRÉMlátomás; semmirekelek; egyre hosszabb a semmi; belhontalan állampolgár; rosszul bírom az éhenhalást; sósperc; a hajnalok itt hIDEGEK; tENYÉSZET; aki sokat gyalogol, keveset fog; országrólszakadt; mindent unokÁM; fejirtó; fáradt bolha laposat ugrik; vágyadó… Ezek sorában találjuk a későbbi regénycím, a vakondsirály szóleleményt is. A számítógép helyesírási programja azonmód pirossal húzza alá, jelezve: itt valami hiba történt. Az olvasó megáll. Gondolkodik: mily gondolat, érzés, ötlet rejlik e furcsa szóbogáncs mögött?
Gergely Tamásé az érdem, hogy a szétszórt, a világhálón olvasható írások kötetté „egyesültek”. Ő volt az, aki a könyv elé írt bevezetőben – Arról, hogy a szépség néha fáj – megtalálja a kötetcímbe kódolt szimbólum kulcsát. „Meggyőződésem, hogy a »vakondsirály« jelzős szerkezet jellemzője lehet nemcsak egy nemzedék szatmárinak, és nemcsak szatmárinak meg erdélyinek, hanem az egész huszadik századi kelet–európai valóságnak. Hiszen nem akartunk–e mindannyian patyolattiszták, fehérek lenni, akárcsak a sirály, és szárnyalni könnyedén, miközben arra kényszerítettek bennünket, hogy lent, akárcsak a vakond a földben, a sötétben, a hidegben, a mocsokban turkáljunk?! Ilyen felemásak vagyunk: álmunkban sirályok, a valóságban vakondokok, s mert álmunk és a valóság összeadódva tesz ki bennünket, vakondsirályok vagyunk. Ilyen fájdalmas egyszerűen.”
A kötet – a Hírlap Könyvek sorozatában jelent meg Szatmárnémetiben, 2007-ben – tíz év szellemi/nyelvi gyümölcseiből válogatott. A föntebb már említett szóbogáncsok mellett igen változatos műfajú alkotásokat tartalmaz: abszurkákat – ez is D.É. szóalkotása –, verseket, meséket, álomtörténeteket, novellákat, esszéket, publicisztikákat, jeleneteket, melyekkel rendszeresen jelen volt a Café Stockholm lapjain.
Mik is azok az abszurkák? Nevükben is benne rejlik: az élet fonákságait tollhegyre tűző, az újságírás múltjában oly kedvelt, igen változatos témájú, „általában derűs hangulatú, olykor gunyoros, szatirikus élű”, abszurd helyzeteket idéző rövid írások, krokik. Témaviláguk széles horizontot ölel fel. A szivárvány sokszínű palettáján – ne feledjük: Debreczeni Éva a festőecsethez is művészi ihlettel nyúlt – a témavariációk sokszínű világa fénylik fel előttünk. Ezek az alkotások a „tromfordírozás”egyenes folytatásai. A benne akkor kikristályosodott műforma a humor és a szatíra bő áradását hozza magával. A mindennapok apró jeleiből ihletődő írások a képzelet parttalanságra, színes nyelvezetre, meglepő, meghökkentő szófűzésre/–társításra épülnek. Az olvasó emlékezetében tovább él a Bojlerveréb; a Megnemhalt Költhetők Társasága; az Int az idő; az Anyafolt; a Pilátus a Krédóban; Rosszkedvünk jókedve című alkotások sajátos hangulata, színes világa.
A meglepetés erejével hat a kötetben szereplő versek kiforrottsága. A Café Stockholm „lapjain” jelent meg a Verselek című költeménye, mely sokat elárul alkotójáról: „április 11 a költészet napja / Vica verse, avagy / Viceversa. // Néhány sor e vers elé: / Demivanna verselé. // Aznap nem is költöttem, / anyámat felköltöttem. / cipőfűzőm kötöttem, / útra kelve kötötten / fizetésem költöttem, büntetésem töltöttem / munkában, nem börtönben, / tojásokat költöttem / újságot míg tördöstem. / hazamentem lökötten, / vacsorám elköltöttem, / nem vagyok én verselő, / honnan jött e vers elő?!” (Demivanna – szóbogáncsai, abszurkái alatt gyakran találjuk e nevet; a „De mi van, na” összevonásából lett, másutt tovább rövidült, lett demi, másutt egyszerűen de.) Báj, kedvesség, játékosság, humor, könnyedség, kiforrottság – nemcsak e vers alaphangulatát, művészi stílusát érzékeltetik, hanem előre vetítik a kötetben szereplő többi lírai alkotás jegyeit is. A képzelet sasszárnyakon jár, a forma nem köti béklyóba. Költeményeinek ihletforrása a személyesen megélt és megtapasztalt világ: „Gombostű–emberek közt élek én, a fonál. / S mindegyre belémszúródnak. / Fáj.” (Enyémvers) Ez a fájdalom – nem csupán egyéni, hanem közösségi is! – végig jelen van a kötet verseiben. Vallomásos költő. Ha életrajzát nem ismernénk, akkor is következtetni tudnánk annak részleteire. Az édesanyja iránti szeretetére: „Felhőszemű anyám / mennyország–dobozon / ül a kiskapuban / engem vár. / Álla kezében, / mindörökre vár, / görbe hátú ég / kulcscsörgésében, / piros csíkos kötött / sugárzó fényben.” (Várnak) Édesapja emlékére: „órapám falon / immár örökkétiglenn / megállandó / simogat, nem üt”. (Apámnyikkantó örökóra) Önmagára: „Életem szétmálló / történelem / ötven fekete / mikulás / szemeteszsákjában”. (Kuka) A társadalomra: „Nálunk minden / Másképp / más kép. // Nagy, szürke télsikoly. / Vércsókák a körben. // Emelentyű–perspektíva, / Békakékülő fény, / Villanyoltahatatlan, / Süppedő lélek.” (Azám, hazám) A tájra: „Műanyag életek égnek sűrű / fehér füstben lent a telepen / Esőutáni köpönyegben / ülepedik az alkonyi nyomor.” (Naplemente)
Külön fejezetbe tartoznak az Álomtörténetek, melyekben a valóság és a fikció keveredése, összeötvözése, ellentételezése révén vetíti elénk a maga különös világát: „…nem kell felébredni a rémálomból egy másik még rémesebb létre, nem kell gondolkozni azon, hogy hogy lehetne élni, amikor nem lehet. És hogy hogyan lehetne jobb az, ami olyan, amilyen, csak nem tudjuk, hogy jó–e vagy rossz, de mindig mást akarunk”(Egy képből egy részlet) A képzelet játékának nyújt bő teret a csalimese, a népies és állatmesék tündéri világa, közte a verébé, aki sas akart lenni.
A novellák, esszék tematikája is egy külön, sajátos hangvételű világba vezet. Az Író–olvasó találkozó kétezerkilencszázkilencvennyolcban… című novella azt az abszurd helyzetet vetíti elénk, amikor az írók keresik a csak til–túl csellengő olvasók kegyeit, hisz „olyan nagy tehetség kell manapság hozzá, hogy valakiből Olvasó legyen! Hisz írni, azt bármely halandó tud, ki jobban, ki rosszabbul. Na de olvasni?!… Az aztán az igazi művészet!” Az In memoriam D.J. című esszé édesanyjának állít megrendítő emléket; egy áldozatos, súlyos próbatételekkel terhelt életnek, aki „semmi fontosat nem tett életében, amiért bárki is emlékezhetne majd rá.”
A humoros írások, paródiák, szatírák – A Doktor Transz és Mr. Szilván, avagy: Az exilír; Szálka a fültőben; A hon: foglalt!; Dilett Anti a szemvesztőségben; Totálkáros… – helyzet– és jellemkomikumai az élet fonákságait tűzik tollhegyre, maró gúnnyal szólnak azokról. Ugyanez jellemző a Gali Baba és a negyven napló című „egészen kis regény”–re, amely egy lakótömb életét karikírozza a helyzetkomikum és a nyelvi humor eszközeivel, a szatíra bőséges áramoltatásával.

A boldogtalan tollhercegnő

Debreczeni Éva minden lehetőséget megragadott ahhoz, hogy magához méltó alkotói közösséget keressen. A világhálón talált rá az Erdélyi Terasz weblapra, melyen 2006 március és november közt több írása – prózája, verse – jelent meg. A miskolci Spanyolnátha című művészeti weblap „hasábjain” 2008 és 2010 több alkalommal is szerepelt prózai írással, lírai alkotásokkal – a 2009 téli számban Mircea Dinescu–versfordításokkal –, művészfotókkal.
2010 májusától újabb tér nyílik meg Debreczeni Éva előtt: a Káfé Főnix, melynek Gergely Tamás és Cseke Gábor mellett webmestere lesz. A haláláig hátra levő egy esztendő rövid életének legtermékenyebb, legintenzívebb szakasza lett. A rövid műfaj szinte minden területén kiváló alkotásokat közölt, hihetetlen intenzitással és magas művészi színvonalon. Egyedi hangulatú költeményeire, sajátos megformálású verseire már a Café Stockholmban is felfigyelhettünk, a Káfé Főnixben ez már domináns műformává válik. Ennek az időszaknak a legmaradandóbb gyümölcse a Magyar Elektronikus Könyvtárban Cseke Gábor szerkesztésében közzétett, A boldogtalan tollhercegnő című, a szerző fotóival illusztrált verskötet. (Internetes elérhetősége: http://mek.oszk.hu/08900/08964)
A kötet megindító, őszinte vallomással kezdődik: „minden verset már megírtak / minden csókot elcsókoltak / helyettem // az eget a földnek adták / a világot megváltották / felettem // mások jártak szórakozni / mások szültek éltek haltak / mellettem // ittam bort sört pálinkát is / kenyeremnek a javát is / megettem // sírtam sokszor tán hiába / életemben de csak egyszer / nevettem // mire várjak hamarjából / kiköltözöm e világból /leverten” (Keservers) Fentebb utaltunk már Debreczeni Éva verseinek vallomásos jellegére. E kötetében ez fokozottan van jelen, jellemzője a nagyfokú szubjektivitás, énközpontúság. Önkéntelenül is Babits Mihály nevezetes verssora – „csak én tudok verseimnek hőse lenni” – jut eszünkbe. Szó sincs azonban valamiféle elefántcsonttoronyba való bezárkózásról. Debreczeni Éva költeményeiben ott ég a vágy: „szeretném magam megtalálni / egy kicsit, egy kicsit” (Pilla) Keresi azt a költői univerzumot, amelyben megtalálná a maga helyét: „jaj csak a beszéd ne volna / jaj csak az érintés ne volna / jaj csak a létezés ne volna / hogy tudnék szeretni / hogy tudnék lehetni” (Jaj csak) A magány velejárója a kiszolgáltatottság: „a felnőttek játszóterén / ahol már nem legel tehén / belep a penész, a moha / agyamra lép a sok ostoba / homokba taposnak naponta / szalmaszívemmel gyújt rá / egy részeges kokott – / de lelkem még szól / mint egy veszett fagott” (Rongy) Érthető és indokolt, hogy feltör benne a vágy: társra lelni, társa lenni valakinek. Ez az érzés csodaszép, antológiaértékű költeményben fogalmazódik meg: „akarlak mint széket az asztal / mint tojást a tyúk ha kotlik / a ló a kátyút mikor megbotlik / mint méhek a mézet tavasszal / akarlak mint veréb a morzsát / óvodás a szülinapi tortát / akarlak mint tücsök a nótát / folyót a hal ha kifogják” (Akarlak) Igaz, hű társat az élet nem adott neki, joggal kéri számon a sorstól: „miért nem vagyok Vénusz?”, magányosan fénylő csillag, csak egy boldogtalan tollhercegnő.
De talán épp ez tette, ezt kárpótolta a nehéz sorsú emberek, a környezete iránti fokozott érzékenység, a szépség iránti vonzódás: „szívd fel szemem a sok szépet / az eget a folyót a napot a holdat / hadd maradjon holnapra is / lelkemnek egy falat” (Hazafelé) Tájversei, zsánerképei hosszú sora jelzi – Buja zöld; Pillantás a hídról; A város éjjel; Üvegtál; Csend; Macskasors; Csendélet kívül–belül; Fehér had; Táj; Hangyák… – mily érzékenyen reagál mindarra, ami körülveszi, ami körülötte történik. Ebben a csendes, az üveggolyó káprázatában megmártózó költői világban, ha csak egy-két költemény erejéig is, de helyet kér a nemzeti sorskérdés keserű indulatokat rejtő/hordozó attitűd is. A Hazakeresőben című költemény „Gellért Sándoros-betyárosan kísértő” módon, József Attilára emlékeztető modorban teszi fel a kérdést: „hol van az én édes hazám?” A folytatás csupa szemrehányás a sorsnak, mely megfosztotta a legszentebb dolgoktól: „nincsen anyám, nincsen hazám / sem a mélyben, sem magasban / országból igazolatlan / belőled is kimaradtam // őseim, kik érted haltak / magyar földben nem nyughatnak / hétfájdalmú szüzek sírnak / krisztusaink elkorhadnak”. A folytatás is klasszikusokra emlékeztető sorokban, zsoltáros jeremiád keserű hangján figyelmeztet a magyarság vétkeire: „hazám, hazám, te mindenem / sohasem törődtél velem / kik szeretnek, szembeköpnek / elhagynak, vissza se jönnek // gyermekeid széjjeltéptek / felgyújtottak, összetörtek / elástak és széjjelszórtak – ők mind a fiaid voltak (…) verik most a magyar kártyát / kik nem nézik, csak kifosztják / döngetik a magyar mellet / magyar gyűlöl magyar mellett”. Elfogadhatatlan számára az a világ, melyben „semmi sincs csak a nagy büdös sötét” (A város éjjel), melyben „tömény a csend / görény a trend” (Hirtelen semmi).

A világháló vonzáskörében

A Káfé Főnix a kötet megjelenése előtt és után is sűrűn közli verseit. Azokban, amint az előbbiekben is, kitapintható az a kettősség, amely az életnek színe és fonákja közt feszül. Példázatul az egy festőre című költeményben festmények idealizált világával szembesíti az olvasót, amit letagadni nem lehet. A magánélet ritka kitárulkozásának lehetünk tanúi az Ír dal; Mintha; mások okosan; Amikor nem jön; titok; Találós kérdés; hiány… című költeményeiben. Témájában és hangvételében is e sorba tartozik a megálló című verse, amelyet akár lírai önarcképként, a lírai pálya összegzéseként is aposztrofálhatunk. Fájdalmas kitárulkozás, egy vívódással teli küzdelmes élet bontakozik ki soraiból: „sokan voltak már jobbak szebbek /és még hányan is lesznek helyetted / de ma úgy érzed te vagy a végső / első–utolsó lényege a percnek (…) miért hogy nem sikerül soha semmi / amibe belefogsz pedig úgy szeretnéd / árkot ásol bokrot ugrasz de ettől / nem rövidülnek meg az esték (…) soha senki nem fogott fel vagy meg /és nem is érhetnek el téged / de egyszer valahol valamikor / megállnak érted ha még megéred”. A rezignált keserves hang forrása ott rejlik a lehangoló felismerésben: „Mégsem ért meg az önző világ / Köröttem nőnek a törpék / Eső helyett hamu szitál” (Hajnal) Ez az életérzés nem csupán a költő lelkéből, habitusából fakad. Abban, annak elmélyülésében az őt övező külső világ súlyos tehertételeinek is szerepe van. „Nem volt soha semmink, még azt is ellopták, / Serkenő reményünk szerteszét foszlatták. / Tépett rongyainkat jól megadóztatják, / Kifújt levegőnket szánkba visszadugják.” (Csakazértis) Ez a közérzet sem vezethet el oda, hogy a küzdelmet feladja. A szerkesztőtársnak címzett születésnapi köszöntőjének záró soraiban hittel és önbizalommal szól arról, hogy az alkotó munka örök, el nem múló értéket terem: „S bár a sors olykor sokunkhoz mostoha / De még nem múltunk el – s nem fogunk soha.” (Egy híján)
A líra csak egyik vonulata a virtuális irodalmi–művészeti orgánummá váló Káfé Főnix „oldalain” oly sűrűn jelentkező Debreczeni Éva munkásságának. Továbbra is írja a Café Stockholmban életre kelt ötletes, szellemes, nyelvi bravúrokban bővelkedő szóbogáncsait, alapműfajává válnak a csípős, szatirikus, a társadalmi ferdeségeket, egyéni jellemhibákat kipécéző abszurkák, melyekből egész csokorra való közölt – post mortem – a Káfé Főnix. (Egyszer talán annak is eljön az ideje, hogy azokat is egybefűzve, köteten olvashatjuk.)
Még Gergely Tamás ötleteként és biztatására születtek meg és folytak, Demi szignóval, a „péntekjei”. Személyes hangvételű, hangulatos, színes nyelvezettel és meglepő fogalmi és képtársításokkal dúsított pillanatképek önmagáról, az őt körülvevő világról. „Az idő megállt. A levegőben rekkenő hőség. A fában a szorult féreg. A lágy vasban a kesergő galamb lábnyoma. Agyamban a szívem. Torkomban a vér. Lábamban tegnapi fáradtság. Derekamban életfogytiglani köszvény. Az ágyban a gyűrődés. Gyomromban bűn és bűnhődés. Fülemben hegedű, madárdal, villany. Szememben aprócska kislány nyuszifoga és eperszája. Ujjamban szenvedélyes botorkálás, aggódó billentyűnyomás. Halántékomban a lüktetés. A konyhában a mosatlan. A hűtőben a sör. A telefonomban a ménkű. A tévében a focivébé.” (Pillanatkép) Azaz történhet velem és körülöttem bármi – mindent fölülír egy esemény: a focivébé, a novellás, csattanós befejezés. A „műfaji” változatosság érzékeltetésére idézünk egy későbbit: „rossz érzések koraszülött hajnala penészes sarki fény pirítós kenyér sötétkék kétségbeesés szürke széken mindez már csak emberböfögés évfordulós elhagyatottság sohanemvoltan unalom szemtelen alamuszi vádalkuk vádvakuk sóvár pénzvár elcsöndesült szúette kakukk a fiókban henye hervadás kék ujjbegyes csipogás derékistencsapás folytonos folyondár hínár hírzár szájzár” (Debreczeni Éva peentheque–iből) Látszólag értelmetlenül egymásra hányt szóhalmaz, de ha elidőzünk mellette egy sajátos hangulatkép–sor körvonalai bontakoznak ki előttünk.
Egy olaszországi, jelesen velencei kirándulás emlékeit örökítették meg az Itáliai emlékek. Rövid, lényeglátó szövegek és kifejező fotók. Elbűvöli a látvány szépsége, a kultúra, melyet e város nyújtotta a világnak, az emberiségnek. Ezek az első olyan írások, melyek „társaságában” a művészi fotóknak is szerep jut.
Az önkifejezés kényszere, a kiáradó szellem újabb s újabb megnyilvánulási formát, utat s módot keres. A Káfé Főnix-beli szerző- és szerkesztőtárssal, Cseke Gáborral 2010 októberétől együtt indítják az újabb weboldalt: az aranytalicskát. Cseke Gábor így emlékszik erre: „a szándék az volt, hogyha találunk valami, a léleknek–észnek tetsző irodalmi művet, zeneszámot, filmet, videót, képet, érdekességet a könyvtárban, világhálón, bárhol, »összetalicskázzuk« azok részére, akik szintén szeretik a szépet fölfedezni.” Bakter Bálint és Banya Bea – hangulatos nevek – fáradhatatlan szorgalommal, ötletességgel kombinálta az említett műfajokat, asszociálva azok egymást kiegészítő, egymást, bennünket gazdagító üzeneteit. A napról–napra jelentkező „párbeszéd” a szerzőtársak rendkívüli tájékozottságáról, műveltségéről tanúskodott. Itt említsük meg újra, egy mondat erejéig Debreczeni Éva művészi fotóit, mely a szépség keresése és felfedezése, a vizuális önkifejezés lehetőségét és eszközét nyújtja számára, külön albumba kívánkozó igénnyel.

(Folytatjuk)

Korábbi közlések:

Miért ne lehetnék én sas? (1)