Debreczeni Éva emlékére
1957. október 20. – 2011. június 7.

A forma nemcsak szolga

Az előbbiekben csak utalásszerűen foglalkoztunk Debreczeni Éva alkotásai nyelvezetének művészi jegyeivel. Művei olvasása közben az az érzésünk, hogy a stílusáramlatok, –izmusok megannyi kincseskamrájából merített, mindenhonnan ellesett valamit, besorolva azokat a maga eszköztárába, valami újat, valami sajátosat teremtve. A nyelvi, formai megformálásban nagyfokú tudatosság rejtőzik, mély gondolati tartalom, érzés jelenítődik meg. Ez nem valósulhatna meg másként, csak az anyanyelv legrejtettebb kincseinek a birtokában. A forma nem csupán a kifejezés eszköze, hanem a gondolat ihletett hordozója. Elemzésük, rendszerbe foglalásuk a stilisztika műhelyében készülhetne el. Itt csupán utalásszerűen érzékeltetjük nyelvi formáinak gazdagságát. Kezdjük mindjárt a Vakondsirályban olvasható (radnótinak) című költeménnyel:
„nemtudokénmárélniseholezenaföldön
nemtudokénmárélniseholezen
nemtudokénmárélnisehol
nemtudokénmárélni
nemtudokénmár
nemtudokén
nemtudok
nem
Az egybe írott szavak első pillanatra látszólagos szóhalmaza mély drámaiságot, balladai tömörséget sugall, a tipográfia kínálta lehetőség – az elapadó sorok – az életremény rövidülését, a költő tragédiáját, előrevetített tragédiáját érzékelteti, el egészen a végső pillanatig, amikor már csak az marad, hogy nem, azaz a halál.
A szóbogáncsok is tovább élnek, beépülnek a prózai írásokba is. Az egymástól távol eső fogalmakat hordozó szavak egybeírása, összevonása nemcsak játék, hanem a tömörítés, a sűrítés eszköze. A „damasztal”, a „verébresztő”, az „ásítkozódik”, a „mustonsültszag”, az „anyapukák”, a „rendőrület”, a „károsnap”, a „nyakörvendő”… és számtalan más társuk egybeolvasztva mást jelent, más hangulatot sugall, mintha az értelem, a helyesírás szabályai szerint írná azokat. Ezáltal a forma majdhogynem tartalommá válik. Aztán ott vannak a különös szóképzési formák: „ásítkozódik”, „létlenségem”, „részvételtek”, „elegáncsoskodó”, „sonkakacagásos”, „lángzsoltoltunk”, „igyeklőztetek”… Ízlelgessük, mint a zamatos gyümölcsöt, mely magában hordozza a nyári nap melegét, melyen rajta van az őszi reggel harmatos nedve!
A költemények közt egyaránt találunk kötött formájú, rímképletekbe tagolt versszakokat, gyorsritmusú, dinamizmust idéző rövid sorokat, lassú lejtésű, elégikus hangulatú alkotásokat, a haikuk stílusában született két– és négysorosokat, balladás poémákat. Abszurkái, novellái a rövid műfaj remekei, csiszolt gyémántok. Jelenetei, paródiái a helyzet– és jellemkomikumok halmozásával váltanak ki derűt az olvasóban. Prózai írásai kezdőmondatai nem egyszer megejtően bájosak: „Tegnap arra ébredtem, hogy kinéztem az ablakon.” (Harminc fecske); „Lefekvéshez készülődött, mielőtt el sem aludt.” (Pianyír); „Ősz volt. A konyhaablak régi, rothadó fájú ablakkeretének hézagain csak az nem jött be, aki nem akart. Első vendég volt a szél.” (Nagy légy, kicsi pók) „A Pelikán utcán biciklizek kétszázzal hazafelé a járdán, bár nem tudok.” (Rémálmok)… Hova kell ennél hatásosabb indíték ahhoz, hogy elolvassuk azokat.
A szerző lírai alkatáráról, stíluseszközeinek gazdag tárházáról vallanak a csodálatos hasonlatok, megszemélyesítések, metaforák sokasága, külön–külön és együtt jelezve művészi értékeinek kiválóságát, nagyságát. Ízelítőül említsünk néhányat a Vakondsirály c. kötetből: „Hasadon a hajnal / Ásítkozódik” (Siralmák); „Ritka madár fütyül a világra az ereszcsatorna dalán.” (Enyészetvédelmi terület); „Hasogató medencémből tétova vers nyújtja ki lábát.” (Álomfaló); „azon nyomban belesüppedtem az unalomba” (Megnemhalt Költhetők Társasága)…
Költészetének titokzatos, tündéri világába engednek betekintést egy általa szerkesztett kötet – Török József: A magány délkörei – hátlapjára írott sorai: „Aki keresi önmagát, mindenhol kutat, parttalan partokon, úttalan utakon járkál, elméjében kertészkedik. Benéz minden bokor alá, összeszedi a virágos, vidám, színes, a szomorú, szúrós, zöld, tüskés szavakat, az elszáradt szavakat, a korhadó, penészes fájdalmakat, a borút, a derűt, a méltót, a méltatlant. Örül nekik, sír miattuk, szétszórja, pakolgatja, sorba rendezi, összefűzi őket, játszadozik velük. Meglengeti a szavakat a szélben, elrejtőzik velük a telihold mögé, felboncolja és összerakja a mondatokat. Mindent ki akar mondani, főként a kimondhatatlant. Összecsendül két szó, két pohár, két rím. Tovább keres, mert újra szétszóródtak, s megint kezdődik minden elölről. Egy lélek és egy kéz. Betűk egy darab papíron. Egyszer csak vers lesz belőlük. Vagy egy hangtalan dal. Vagy egy élet.”

Gutenberg műhelyében

A napilapot, évkönyveket szerkesztő rendkívüli intenzitású munkájában új fejezetet jelentett különböző szépirodalmi munkák nyomdai előkészítése – borítólapok tervezése, könyvek összeállítása és szerkesztése. 1997-től kezdődőleg tucatnyi könyv megjelenése fűződik Debreczeni Éva nevéhez. Egyedi kiadványok mellett közreműködik a Csirák Csaba által indított, immár közel negyven kiadványt felölelő kiváló sorozat – Otthonom, Szatmár megye – továbbá a Hírlap Könyvek kiadásában.
Külön is szólnunk kell egy ugyancsak szatmári kezdeményezésről, amely a megyéhez kötődő immár halhatatlan alkotókat kívánta a mai olvasók kezébe adni. Debreczeni Éva, aki minden szép és nemes ügy mellé önzetlenül elszegődött, e felkérésre sem mondhatott nemet. Vállalta és lelkiismeretesen véghez is vitte azt. Négy kötet kiadói munkája – válogatás, szerkesztés, borítólap–tervezés, számítógépes tördelés – fűződik nevéhez. A kiadási év mindenik esetében: 2010.
Lapozzunk bele Az idő rostájában. Antológia Adyról című kötetbe. Az előszót is – Adyról – aligha minden – ő jegyzi. Előrebocsátja, hogy a tengernyi Ady–irodalomból összegyűjtött válogatás „a teljesség igénye nélkül, de az igényesség teljességével” készült. Az alapos tájékozottságról tanúságot tevő összeállítással az volt a célja, hogy „felidézze Ady Endrét, az embert, valamint azt, amit halála után emlékhelyekben, szobrokban, művészi alkotásokban róla megfogalmaztak, ami tovább őrzi emlékét az utókor számára”. A kötet közli a tanulmányok szerzőinek adatait, az Ady Endréről megjelent irodalom válogatott bibliográfiai adatait; értékes többlete a kötetnek az Ady–fotógaléria.
A másik Ady–kötet a költő válogatott verseit tette közzé, Dalok tüzes szekerén címmel, 178 költeménnyel. Az előszó – A mi Adynk – ezúttal is Debreczeni Éva tollából olvasható. Életműve, „minden szava aktuális, ma is írhatta volna, írhatná véleményeit. A magyarságról, a disznófejű nagyurakról, a nemzet romlásáról, a megváltásról, a kétségbeesésről, a betegségről, a halálvárásról. Adyt magáénak érzi a világ magyarsága, de még inkább azok, akik közül elindult, az egykori szűkebb haza, Érmindszent – ma Ady–falva –, Nagykároly, Zilah, Szatmár, Partium, Erdély és a kibővült, lassan határtalanná vált Európa.”
Az előbbi kötetekben tetten érhető irodalmi tájékozottság és igényesség jellemzi a Keleten nőtt törzsök: Kölcsey Ferenc címmel megjelentetett kötet előszavát is. A Nem csak a Himnusz költője… Kölcsey sokszínű egyéniségére hívja fel az olvasó figyelmét: „Kölcsey mégsem az a költő, akinek verseit naponta elővennénk és olvasnánk. Ám ő az a költő, akinek neve fennmaradt volna, ha csak egy költeményt is ír, melyet a magyar nép himnuszaként naponta elénekelnek valahol a világban. És ahogyan távolodunk tőle az időben, egyre inkább kimagaslik a többi verse közül ez a mai is érvényes, múltba és jövőbe látó, fájdalmas egyetlenegy.” A kötet Kölcsey 89 költeményét tartalmazza. Ez esetben is bő irodalom–jegyzék egészíti ki. Ezúttal sem marad el a kötethez illesztett fotógaléria, amely az életút képi megjelenítését adja, közte Kallós Ede múlt századi alkotását, amely Nagykároly dísze volt, mígnem romboló kezek el nem tüntették onnan.
E kiadványok sorába tartozik Kaffka Margit: Mária évei című regénye és Fényi István: Szivárvány havasán Összegyűjtött versek I. című kötet.

A pályakép megrajzolását saját önéletrajzával indítottuk. Nem csupán a hozzá illő keret kiteljesítése indít arra, hogy azzal is zárjuk, de ki is méltathatná a szerzőt a leghitelesebben mint ő maga. Gergely Tamás vele készített interjúja a Káfé Főnix 2010 decemberében készült, néhány hónappal Debreczeni Éva halála előtt. A belőle kiragadott részletek a róla alkotott képünket gazdagítsák, színesítik, teszik teljesebbé.

Betelt az idő
Kezdjük az egyszerűvel: curriculum vitae, adatok – ha egyáltalán fontos… De hát olvasnak téged többen a Káféban, s nem tudják, hova tegyenek. Szerinted mi fontos belőled, ami nem vers?
„Semmi. A vers sem. A versem. Én. Magamnak. És nem is kell sehova se tenni engem, mert nem érdemes. A tükörből egy öreg anyóka néz vissza rám, de az nem én. Egy csodaszép, fiatal és boldogtalan, főleg pedig nagyon elvarázsolt hercegnő vagyok, aki önmagát meséli. Azzal átkoztak meg, hogy folyton csak írjak, ameddig bütyök vagy tintapaca nem lesz belőlem. Egy nemlétező robotországban élek álcázottan, ahol egyedül én vagyok normális, a többiek pedig mind őrültek. Persze ők fordítva képzelik. Verset csak bosszúból írok, mert ellopták tőlem az időt.
Úgy tűnik, mindvégig magad írod, anyád, apád sálja, bútordarabok a családi lakásból, gyerekkori álmok… Valóban ennyire konkrét a versed vagy csak én gondolom annak?
A konkrét sors elvont zajait írom le, ami úgy történik, hogy egyszer csak jön, jön a vers és leteper. Akkor gyorsan írnom kell, de néha nem is vers lesz belőle, csak fogpiszkáló. Ahhoz képest, hogy sok más költővel egész más dolgok történnek, akár egyedinek is számíthatok. A sok emlék az, ami megmaradt nekem egy valamikor valós életből.
………………………………………………………………………………………………………………
Hogyan jellemeznéd egy szóban A boldogtalan tollhercegnőt? A magány könyve lenne? Magad is használod a szót például a 33 című versben: ”harminchárom év magány”…
Költélet. Kicsit különbözik a költészettől, mert inkább élet, mint művészet, de azért néhol versszerű. A magány nem a magánnyal kezdődik, de a végén mindenki egymaga marad önmagával, az utolsó órán. Némelyek még előbb.
A magányos költő kétszeresen magányos – mintha a társadalom is magára hagyta volna…. Azt írod: ”görény a trend” (Hirtelen semmi) meg ezt: ”itt semmi sincs, csak a nagy büdös sötét” (A város éjjel).
A társadalom…? Na hagyjuk. Segített-e József Attilán a saját társadalma? Vagy Ady Endrén? Valahogy a nekünk tanított költők mind szerencsétlenek, de vegyük akár a nőket, Kaffka Margitot vagy Hervay Gizellát… senki nem tud kilépni ördögi köréből, a saját társadalmából, a saját sorsából. Ez a világ, amelyben most élünk, a szinglik világa. Egyszer még az is szingli lesz, aki sosem volt az: a gyerekek kirepülnek, a kutya is megdöglik. A magánnyal együtt lehet élni. Sok emberrel viszont nem.
………………………………………………………………………………………………………………
Váratlan metaforák élénkítik a verset, szürreális képek. Hogyan magyaráznád azoknak, akik a verselemzésben nem gyakorlottak, a következő sort: ”kecskehangon legelész az idő” (Táj)?
Ó, ez nagyon konkrét szürrealitás. Itt van az ablakom alatt, körülöttem, az utcán. Szürreális maga a világ, én csak természetes vagyok. Azoknak, akik nem, persze mindent meg lehet magyarázni. Az úgy kezdődött, hogy sokat nézek, nézek kifelé az ablakon. Van ott egy nagy zöld terület, előtte kocsma. Mögötte is. Néhol házak, szegény emberekkel. A bokrok közt legeltetik a kecskét. Ám mostanra már a kecske is megdöglött, s a káposzta sem maradt meg. A szegény emberek elköltöztek, a házuk összeomlott, életüket eldobott szalvétaként viszi a szél. Csak a fehér kecske hangja mekeg a szemétkupacok között, miközben feketén száll az idő. Valahogy így.
A boldogtalan tollhercegnővel felcipeltél saját Golgotádra – hogyan tovább?
A Golgotáról két út vezet tovább: egyik fölfelé a mennybe, a másik az ugrás a mélybe. Még nem tudom, mi lesz.”

2011. júniusában, a kórházi ágyon – már Kharón ladikjában ülve – írta utolsó szavait, közte az alábbiakat: „Reggel sirályok énekeltek. De aztán átváltoztak varjakká, az ablakomra szálltak és mondták: Kár. De még milyen kár!”…
Pár nap és a világhálón szétterjedt a hír: Éva meghalt!

Korábbi közlemények:

Miért ne lehetnék én sas? (1)

Miért ne lehetnék én sas? (2)