Akkor már volt ÁVO is…

Ott kubikoltunk a Kulukban, és volt ott egy téglakerítés, és az mögött elbújva hallgatóztak, hogy miről beszélgetünk, mi reakciósok. Egy veszélyes munkahely volt, ahol ilyen emberek voltak. Miről beszélhettünk?! Na gondolhatod! Ezek meg „lehallgatták”. Mondja nekünk az Erzsi néni, ne beszélgessenek semmiről, itt hallgatózik az ÁVÓ a kerítés mögött. Megijedtünk, de akkor már késő volt.
Engem történetesen elloptak egy éjszaka. Becsaltak a városi tanács épületébe, valami sportügyben, én akkor már a Honvédban voltam Pesten, és odacsaltak, hogy este gyűlés lesz, és szeretnék, ha beszámolnék, hogyan is van Pesten a sportélet. Nagyon szívesen elmentem. Beszélgetünk, beszélgetünk, aztán eljöttem, és a lépcsőházban, folyosón teljes sötétség. Kinyitom a bejárati ajtót, a Kossuth tér is teljes sötétségben. Jobbról-balról két fasza gyerek a hónom alá nyúlt, és mondják: már mióta várunk itten! Megismertem őket. Akkor ment át a téren Grúber Béla bácsi a kórházba. Ott lakott a téren, és fölgyújtotta a villanyt a kapualjban. Akkor már sejtettem, miről van szó itten. Hová visznek? – Majd mindjárt meglátod! – Két ávós miért visz engemet?! (Panta Pista, Újvári Gyurka). Vittek az ávóra, kétszemélyes őrség a kapuban, na, otthon várhatnak engemet! Kinyitják az ajtót, ott van a Pethő. Az egy vérszomjas ember volt. Még az ávóból is kilógott, olyan szemét volt. Rosszindulatú. Ott tartottak éjjel fél kettőig. Arra voltak kíváncsiak, hogy a kubikosbrigádban miről beszélgetünk. Szóval, információt akart tőlem szerezni. Nem muszáj beszélnem, azt mondta, mert úgyis elvisznek Recskre. Ha beszélek, akkor eltérhetünk ettől. Nézze, – mondtam, – mi nem beszélünk ott semmi olyant… Mert ha tudta volna, akkor már régen elvittek volna minket mind. A végén abban egyeztünk meg, hogy én köteles vagyok, ha ott valami olyasmi lesz, akkor szólok. Elmegyek a munkahelyre reggel, mondom nekik, gyerekek, hol voltam az éjszaka. Most nekem kell referálni arról, hogy itt mit beszéltek. Németh Jenő, ő volt korábban a szolgabíró, az a nyakamba ugrik, jaj, de jó, úgy örülök, hogy téged bíztak meg ezzel. Én nem örültem annyira: most mit csináljak? Ha nem vállalom – mondom nekik – akkor visznek Recskre. Ne törődj vele, mondja, majd én írom. De aztán mégis én írtam, de ő diktált. Sokan voltunk ott… Ha valaki elpletykálja… Ezek elintéznek! Én elhatároztam, hogy ebből nem sülhet ki semmi jó, én itthagyom ezt a céget. Akkor mentem a Budapesti Honvédbe. Belügyi csapat volt, elmondtam nekik, mi a helyzet, valamit csinálni kell. Pesten más az élet, más a felfogás, más minden. Azt tanácsolták, hogy valamelyik pesti egyesületbe kell bejutnom. Volt egy ajánlatom a Vörös Lobogóba. Ez éppen az ávó sportegyesülete volt. Ott volt nekem egy barátom, diszkoszvető volt. Én is dobáltam diszkoszt, és az országos parancsnokhoz bejutottam, ő mondja nekem: nem jönnél el hozzánk?

Guzsvány János meg Zsitvai Zoltán is ott volt. Igen ám, de be kell öltözködni. Ávósnak, kék ruhába! Sporttiszt leszel, főhadnagy, és az lesz a dolgod, hogy Pécsen megalapítod a Vörös Lobogót. Én hogyan tudjak beöltözni egy ilyen izéba? Kizavarnak a familiából! A városból! Föl kellett keresnem, hát bementem. Nagyon rendes volt, úgy beszélt velem, mint barát. Ez a siklósi parancsnok, a Pethő alhadnagy volt, én meg beöltözök főhadnagynak! Pesten elmentem a Németh Imréhez, az azt mondta, ne menj oda, azokat mindenki utálja. De a sportolóknak ott marha jó dolguk volt, nem csináltak semmit. Csak hordani kellett az uniformist. Dr Horváth Pál volt a Bp. Honvéd atlétikai szakosztályának a vezetője. Az azt mondta, keressem meg, kellene neki egy kalapácsvető. Megegyeztünk egy másodperc alatt. Nem kell beöltöznöd, mondta, polgári alkalmazottként fogsz szerepelni, csak sportolnod kell, havi 1200 forintért. Ez akkor nagyon nagy pénz volt. Aztán mondtam ennek f-nak, hogy én már dolgozom Siklóson. Hamarosan kirakták az ÁVO-tól, Pécsett lett az ócskatelepnek az igazgatója, 56-ban én meg idehoztam Siklósra. Letartóztattam. Kimentünk hárman Pécsre – és kihoztuk. Lakásra, gyerünk!

Volt-e olyan valami, amit legalább utólag 56-os szervezkedésnek lehet mondani?

Nem volt semmiféle szervezkedés vagy előkészítés. Érdekesség, hogy a sportállásom az végig megvolt, még a börtönben is. A börtönben kaptam értesítést, hogy kitettek a Bp. Honvédból, mert nem megfelelően viselkedtem. De csak papíron volt ott állásom, be se kellett járni. Edzésre se kellett járni, csak versenyre. Az edzést, azt itt végeztem Siklóson. Volt egy edzésnaplóm, azt kidolgozták, átadták, itthon éltem, pénteken elmentem versenyezni, Hétfőn már jöttem haza. Hétvégén voltak a versenyek. Ott szállást, teljes ellátást kaptam. A legelegánsabb helyen, a Margitszigeten, a Honvéd Üdülőben étkeztünk, ott aludtam. Én is meg voltam elégedve, és ők is velem.

A család hogy viselte el ezt a semmittevő sportállást?

Megvolt a szőlő, korszerű, jól megmunkált birtok volt, nem én dolgoztam, hanem volt vincellérem, volt tevékenységem.
1951-ben nősültem. Meg is mosták Pesten a fejemet, hogy fasiszta beállítottságú vagyok, mert egy szocialista élsportoló nem esküszik templomban.
56-ban még egy versenyem lett volna november végén, de már elmenni nem tudtam, a vonatok nem jártak.

Milyen eredményei voltak?

Válogatott versenyző voltam. Nemzetközi versenyeken is részt vettem – ezt fizették meg. Azért produkálni kellett azért a fizetésért. Volt ugyan egy edzőm, de csak névleg, papíron…

*

Furcsa szemérmetesség

Egy életrajzi történetben elkerülhetetlenül előjönnek a nevek. Élő és meghalt epizodistái, tanúi, akadályozói és segítői az egyszemélyes történelemnek. A mese szeszélyesen kanyarog, mindenkinek magánügye, milyen fonalra fűzi föl a megtörténteket, milyen koncepció válogat fontos és mellékes között. Én ragaszkodom az időrend tárgyszerűségéhez, az elbeszélő folyton összekapcsolna egymástól távol eső folyamatokat, múltat és jelent, az utólagos megértés generál értelmet.
Sajátos oldalnézetből tekintjük a múltat. A „tettem” és a „történt velem” megkülönböztetése aktív folyamat, önkritika kell hozzá meg pontos emlékezet. Az idő is elvégzi a maga munkáját: az egyszemélyes történelem nem igazságosztás. Ezért néha, néhol, elakadunk neveken.
Kétségtelen, hogy pozíciótól, helyezkedéstől, szerencsétől és karriervágytól függően lehet bárki rendes ember vagy rongy talpnyaló, hatalmi megszállott vagy eszmének elkötelezett gyarló lélek, és még ezer más kombináció, amelyben a becsület és a hatalom mérkőzik egyetlen személyiségen belül. Az ítélkezést visszafogja, árnyalja, óvatossá teszi egy másik szövevény, ez a Siklós nevű, lakosokból, ittélőkből összeálló virtuális közösség, amelyben benne élünk. Aki túlél másokat, könnyebben ítélkezik. BJ néha nem érti, hogy én nem emlékszem erre vagy arra a szereplőre, kiszámoljuk, hogy akkor 4-5 éves voltam. Máskor: beleírjuk-e X vagy Y dicstelen szereplését a történetbe? Már úgysem él, de itt laknak a városban a gyermekei, leszármazottai, csak rajtuk csattanna az ítélet. S úgy döntünk – felesleges.

A válogatott sportoló nyilván elkerülte a kitelepítést. De a rokonok, barátok bizonyára nem.

A sportállásomból és a védettségemből kifolyólag sok őrültséget csináltam. Például háromszor-négyszer voltam látogatóban internáló táborban.
Nagyon jó barátságban voltam Budimácz Imrével, ő gyógyszerész volt Siklóson. Nem írhattak, nem üzenhettek a Hortobágyról, oda internálták őket. Én elvállaltam, hogy meglátogatom őket. Hatvannégy internálótábor volt akkor Magyarországon.
Akkor már élsportoló voltam, jobban ficánkoltam, már nagyobb volt a pofám. Egy esetben Debrecenben volt nekünk valami országos verseny. A Budapesti Honvédban sportoltam, és megbeszéltem a vezetőkkel, hogy én nem megyek a csapattal. Elindultam Kabára. Ott kiszálltam, valahol ott kellett keresnem őket. Nem is, akkor Nádudvaron voltak. Abban az éjszakában, soha nem jártam arra, ott voltam egyedül, helyismeret nélkül. Egyedül ülök a vonatban, akkoriban még be voltak szegezve az ablakok, nem volt üveg. Egy idős bácsika megszólít: – Ugye maga nem idevalósi? Csak nem az internálótáborba akar bejutni? – Sose fogom elfelejteni, egy Meggyesi nevű szénakereskedő volt. Elég idős ember volt, s befogadott a házába, vacsorát adott, perceken belül megtermett közöttünk a bizalom. Reggel négy órakor indult a busz. Kioktatott, hogy a tiszai hídig kell mennem, ott be kell mennem a gátőrházba, ott rá kellett hivatkoznom. Adtak egy százéves kabátot rám, egy darab kötéllel megkötöttük a derekamon, és egy baltát beleszúrtak az övbe. Az internáltak fát vágtak a közelben. Ki is oktattak, ha valaki megkérdezi, akkor rőzsét gyűjteni megyek.
A Tisza partján mentem, a hatalmas lét-három méter magas nádban volt egy csapás. Ott megyek a nádban, és ki vesz észre?
A Budimácz felesége! Ő fönn ment a Tisza töltésén, és belátott a
nád közé. És megismert!
Vittem nekik bort meg pálinkát. Átadtam nekik mindent, rögtön meg is kóstolták. A szerencsétlen gyűdi kocsmáros berúgott.
És mit hoztam én onnan el? Tizenegy kiló ezüstöt. Be volt varrva nekik egy kézitáska bélésébe. Elvitték magukkal a családi ékszert, s féltek, hogy lebuknak, vagy előbb-utóbb ellopják tőlük. Én ezt hazahoztam.
Mindent megbeszéltünk, mi újság van kinn. Azt is elrendeztük, hogy én szerzek nekik papírokat, amivel megszökhetnek. Én olyan szemtelen voltam, hogy odamentem az ebédosztásnál egy csajkával, gulyásleves volt, velük ebédeltem.
Sikerült visszajönnöm. Itt volt nálam a tiztenegy kiló ezüst. Átadtam a Kóboréknak Pécsett az ezüstöt. Elmondtam: ötcsillagos birkahodályban laktak, alulról a trágya melegítette őket, fölöttük a nádtető. De ott voltak velük az apró gyerekek! Mentek a családdal, nem jártak iskolába… Ezek az emberek a mai napig semmiféle rehabilitációban nem részesültek. A házukba, lakásukba beültettek kommunistákat, oda nem mehettek vissza akkor sem, amikor véget értek az internálások.
Szereztem hamis papírokat. Nem volt akkor személyi igazolvány, lakásbejelentéssel lehetett igazolni magadat. Szereztem hamis bélyegzőket, és elvittem Sarkadra a papírokat. Virág Ilonkának, Budimácz feleségének valami egészségügyi problémája volt, és bevitték egy kórházba. Onnan ő írt nekem levelet, hogy meg lehet látogatni. Ott átadtam a papírokat, de már nem tudták használni, mert hamarosan jött a Nagy Imre féle fordulat.
Megszökni éppen meg lehetett volna, nem nagyon őrizték az internáltakat, de a hogyan tovább nagyon nehéz lett volna. Bujkálniuk kellett volna.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ