(Az e-irodalom.ro-n olvastuk)

„Az élet nem más, mint úton lenni hazafelé!”
Herman Melville

A Szatmár-Bukarest gyorsvonat ablakából gödrös, alig aszfaltozott út látszik, jelezvén, hogy közeledünk hazafelé. Csak pár éve áll meg a vonat az Erdővidék határát súroló, de még Brassó megyéhez tartozó Ágostonfalván, mióta Erdővidéken összegyűlt egy azóta is gyarapodó egyetemista csapat, akik rendszeresen járnak Kolozsvárra.

Nagy segítség ez nekünk még akkor is, ha innen még van közel húsz kilométer, amit Középajtáig édesapám autóján teszünk meg. Minden hazautazáskor változik valami. Alig észrevehetően, de változik, még azt is megkísérlem kimondani, hogy fejlődik. Igen, kis bolyfalvaival a maga módján fejlődik Erdővidék. Május 29-én például felavatták Nagyajta és Apáca között a Székelyföldet népszerűsítő pannót.

A tavaly ugyanezt kísérelte megtenni Kökös határában a Kovászna Megyei Tanács, de miután szinte botrányba fulladt, ezúttal elővigyázatosabb volt, megyei út mentén, önkormányzati tulajdonban lévő telekre helyezte el. Helyszínként tökéletesen helytáll a háromnyelvű tábla, Nagyajta és Apáca között ugyanis nemcsak megyehatár van: az Olt választja el Barcaságot Székelyföldtől. A szájhagyomány szerint ezért is kapta Nagyajta, Középajta és Szárazajta az ajta ragadványnevet, mert ez a három falu ajtóként szolgált a Székelyföldre belépőknek. Benkő József, székely polihisztor szerint mindhárom falu egy Középajtától fennebb fekvő Kakucs nevű – tatár hadjárat során megsemmisült – faluból származik.

Nagyajtát elhagyva, Középajta felé vesszük az irányt, az almafákkal övezett úton, ami ismét már csak járható. Tavaly húztak rá kavicsréteget a falunapok tiszteletére, de az jobbára a tehenek, lovak lábát tette tönkre és a telet már nem élte túl. Az út mentén, a Fűzben szántóföldek, az egyenes csíkokat csak Gyenge Áron bácsi háza szakítja meg, a falutól úgy ötszáz méterre.

– Az én apám molnár volt, még most is megvan a vízimalom, ott bennebb a patak mellett, de már nem működik. Ott volt elzárva Ajta-patakának az útja a kanyarban, a tájat beborították a fűzfák – meséli Áron bácsi, akit többnyire csak fűzi Áronként van emlegetnek, mivel a Gyenge név éppoly gyakori a faluban, mint a Benkő, a Nagy vagy Simon.

A földeken már javában folyik a mezei munka, hiszen a lakosság nagy része gazdálkodásból él: éppen annyi föld, hogy teremjen takarmány, éppen annyi állat, amennyinek elég a takarmány…

A folytatás, a szociográfiai riport veleje az e-irodalom.ro oldalon olvasható teljes terjedelmében.