(Levelek New Yorkból)

– Meg kellene sétáltatni a kutyát! – írtam Briannek, és válaszában semmiféle ellenkezés nem volt felfedezhető. Kicsit még úgy is tűnt, mintha egyebet sem szeretne jobban, semmint a lompos jószágot meghurcolni a tavaszias február estén. Nem szeretném, ha egy pillanatra is olybá tűnne, valamennyire is szívemen viselem a háziállatok sétáltatását. Ha valaha is volt állat a házam körül, az macska volt. A macskáknak meg annyi más jó tulajdonság mellett olyan pompás egyéniség is kijutott, hogy a legritkább esetekben szorulnak mások társaságára, amennyiben csavarogni szeretnének.

Briannel akkor hozott össze a sors – ahogy az lenni szokott a nagy találkozások esetében – amikor legkevésbé sem voltam felkészülve rá. Valamiféle magamra zárt estémen csavarogtam hazafelé a Central Park Fifth Avenue felé eső kijárata felé, amikor a zsemleszínű borjú nagyságú ebbel mellém szegődtek. New Yorkban, de a Central Park ösvényein a legkevésbé sem idegen szokás beszédbe elegyedni, így rövidesen már annál a frázisnál tartottunk, amikor elmesélem, hogy magyar vagyok ugyan, de ennek ellenére Romániából való.

– Ó, ez nagyon izgalmasan hangzik – véleményezte a fiatalember, aki szőke, vállig érő hajú és kellőképpen magas volt ahhoz, hogy első látásra ír származásúnak véljem, ám hamar sietett eloszlatni bennem a kételyeket:
– … és amerikai vagyok. Teljesen. Mármint, hogy nem vagyok kanadai.
– Ezt örömmel hallom. Nem mintha akkor nem örülnék ennyire, ha netán kanadai lennél, de ez egy tiszta sor immár, és akkor most annak örvendek, hogy amerikai vagy.
Nem mulasztott el említést tenni Dracula történetéről, de sietett megjegyezni, olvasott a magyarok történetéről, és ez az Erdély téma számára – bár meglehetősen zavaros – roppant érdekesnek tűnt. Ezen a kellemes estén nem is különösen igyekeztem helyre tenni ismereteit, de lelkemben örvendtem, hogy itt van ez az ember, aki elmondása szerint ízig-vérig amerikai, és ismeri a világot Amerika határain túl is…

– Gyűjtöm az ilyen embereket, mint te vagy… Megadhatnám a számomat? – kérdezte akkor este, mielőtt elváltunk volna.
– Én is annyi mindent gyűjtöttem már életemben. Miért ne vennék részt másnak a kollekciójában?

Nem voltam bizonyos benne, mik a szokások, New York-i társasági életem meglehetősen behatárolt, így nem tudtam, mennyiben csupán gesztusértékű ez a barátkozás, s mennyire alkalmas a lehetőség arra, hogy éljek a telefonszám adta lehetőséggel. Azt ugyanis már megtanultam, ebben a városban a világ leghíresebb emberének sem nehéz megtudni a telefonszámát, de olyan szigorú íratlan szabályok vannak, hogy azokkal jobb nem packázni. Pár napra rá Brian azonban ujjongva válaszolt, és máris jelezte, nem bánná, ha az Upper West Side-on otthonában keresném fel, mert egyelőre munkájával van elfoglalva, mivel szabadfoglalkozású. De szívesen találkozik velem a későbbiekben a parkban is, ha végzett. Utóbbi mellett maradtunk.

– Én a 66. utcai bejáratot használom…
– Én meg a múzeumnál vagyok, a 81-esen.
– A Strawberry Fieldsen találkozzunk akkor félúton.
– John Lennonnál…

Az „Imagine” emlékműnél, ami a közelben meggyilkolt művésznek állít emléket mindig akadnak látogatók. Hippik, békeharcosok vagy csak virágot szorongató töprengők. A még kopár rózsalugasok alatt sétálva vártam a randira. Februárhoz képest kellemes, tavaszias idő volt. Kutyákat sétáltatók, és kocogók sorakoztak be a parkba a 72. utca irányából. Azon töprengtem, meg fogom-e ismerni Briant.

– „Én már látlak. Indulj el az ösvényen balra”
– „Én nem látlak, de elindulok”
– „Elhagyod a padon csevegő szerelmeseket, és gyere a szikla felé”
– „Elég sötét van. Nem látlak.”
– „Te csak gyere, máris utólérsz”

Utólértem. De azt továbbra sem értettem, miért kellett ezt sms-ben intézni, és azt sem, hol jöhetett be a parkba.

– Szóval művész vagy… – állapítottam meg a korábban elejtett szabadfoglalkozás említéséből. Brian összerezzent, és kissé idegenkedve nézett rám. Majd válaszolt:
– Igen, az vagyok. Színész. – majd kérdően nézett rám:
– Baj?
– Nekem nem. És ha neked sem, akkor ezen túl is tehetjük magunkat – mondtam, és nem kívánt egyikünk sem erről mélyebben értekezni. Viszont cserébe én is felvázoltam néhány passzust a mindennapi tevékenységemből.

A bevezető után immár a sétára összpontosíthattunk. A néhány napos enyhébb idő előcsalogatta az első megpattanni készülő rügyeket, és ez olyan friss, zöld, tavaszi illattal telítette a levegőt, hogy a lelkünk is vidámabban lélegzett.

– Tudod, nem akarok senkivel sem találkozni, ha most veled vagyok – mondta, miközben bekanyarodott egy alig felismerhető ösvényen.
– Nekem ettől nem kell tartanom. Neked viszont kiterjedt ismeretségi köröd lehet…
Nem válaszolt, hanem izgatottan haladt előre. Nem sokan közlekedhetnek ezen a sétányon a fiatal ágak összenőttek, sűrűn arcunkhoz csapódnak., és vállainkat simogatják utánunk nyúlva.

– Mutatok valamit. – szólalt meg, amikor egy tisztásra értünk – Innen senki sem lát, de mi mindent látunk.

Valóban. A liget egy dombon volt, és jól rá lehetett látni a Central Park West felőli bejáratra, és az alant kacskaringózó ösvényekre.

– Ha valaki valamiféle rafinériával el akarná velem hitetni, hogy ez a park Fifth Avenue felőli oldala, akkor sem tudná. Már a „kétágú” épületek miatt sem.
– Az ott, amerre én lakom, a Majestic – mutatja a lehajló ágak közt kilátót keresve.
– Az pedig ott fennebb a San Remo – vágtam vissza – Tudtad-e, hogy magyar ember műve?

Kellemes meglepetéssel az arcán fordult felém. Ami nem is annyira a tervező magyarságának szólt, hanem csak a játéknak, ki mivel tud ebben a játékban előhozakodni.

– Donna Karan lakott ott, de azt nem tudtam, hogy magyar emberekhez is köze van.
– Emerich Roth, magyarul Róth Imre. Ő tervezte. Demi Moore tán ma is itt lakik, Bruce Willis vagy Steve Martin. Dustin Hoffmanról is hallottam.
– A legutóbbi az, hogy Steve Jobs vett itt egy lakást, de soha nem költözött be – toldotta meg felsorolásomat Brian – azt a lakást vette meg tőle Bono pár éve.
– Woody Allen is a Westen lakik. Pedig valami miatt én mindig azt hittem, a f
– Fifth Avenue környékén. Azzal az oldallal asszociáltam.
– Ott is lakhatott. Ez a rész azonban jobban kedvez az olyanféle embereknek.
– Na, jó, most mutatok én is valami titkot neked – intettem, és elindultam lefelé a park belső útja felé, ahol sokan kocogtak még.
– Titkot?
– Persze. Tele van a park titkokkal. Mint ez a tisztás.

Megkerülve a lihegő, izzadt futókat, akik karjukra erősített iPoddal szórakoztatták magukat az úton lefelé, az elénk táruló csónakázó tó gyéren megvilágított partja felé vettük az irányt.

– Ez a kocogás egy nonszensz. Egy sznobizmó…
– Egészséges… Olykor én is futok – mondja Brian.
– Egészséges nagyokat sétálni. Egészséges sokat mozogni. És nem halálba enni magad. Az egészséges. Ezeknek az embereknek a többsége egy lépést nem tesz meg gyalog napközben. A sarki boltba is autóval vagy busszal megy. Kora reggeltől munkaideje végéig zabál, és a munkaidő utáni legfontosabb programpontjai, ami köré csoportosul az egész napja, az ebéd és a vacsora. És akkor este kiautózik ide, hogy látványosan megizzadjon a legtrendibb sportcuccokban, majd autóba ül és bever egy jó kis pizzát hazafelé menet…
– Te aztán jól kitaláltad! – nevet fel Brian – Ezen nem is gondolkodtam még. De azért eltúloztad. Mi a bajod a futókkal?
– Hogy én nem futok.
– Az elég baj.
– Senkinek sem az. Tartok tőle, senkit sem tennék boldoggá, ha elkezdenék futni.

Közben a Tölgy-hídhoz értünk.

– Itt vagyunk.
– Oak Bridge.
– Gyere csak közelebb – intettem – Ha épp a közepére állsz, szinte a teljes déli skyline-t láthatod. A CNN tornyoktól a Rockefellerig és a Trump toronyig a Fifth Avenue-n.
– Ezt sosem láttam még! – kiáltott fel.
– És a tó tükrében mégegyszer láthatod, ha egyszer nem lenne elég.
– New York, New York… Tudok egy hasonlót, gyere csak! – és már ugrott is, hogy valami titokkal rálicitáljon a panorámámra. Örömmel követtem. Osonkodó mosómedvék közt másztunk vissza az útra.
– Ezeknek, szegényeknek, sosincs nyugta.
– A mosómedvéknek?
– Estére, mire kimerészkednének, akkora sertepertélés folyik itt, hogy már azt sem tudják, hova legyenek.
– A Ramble-ben nincsenek is kukák, hogy ne tudjanak kukázni, és így a népet is rábírják, ne szemeteljenek. – teszi hozzá Brian.
– Olvastam róla – bólogatok – hogy beigazolódott egy tanulmány során, ha nem tesznek kukákat egy területre, sokkal kisebb az esélye a szemetelésnek, mint ott, ahol vannak kukák.
– Erre gondolhattak a Ramble esetén is…

Az egykori Tavern On The Green vendéglőhöz értünk, amellyel átellenben a Sheep Meadow terül el, a nagy rét, ami szabad kilátást enged az imént a hídról is megtekintett panorámára.
– Itt van a New York City Marathon finise, tudtad?
– Nem tudtam, bár van egy barátom, aki már kétszer lefutotta – utaltam Kokóra – De te azt tudtad-e, hogy mitől Juhos Rét a neve ennek a mezőnek itt?

És elmeséltem, hogyan legeltették juhaikat még vagy százötven éve itt, s hogy ez mennyire remek dolog volt a bégető csapatnak is, és a park gyepének is.

– Csak azt tudom, hogy a Tavernát 1934-ben építették, és három éve zárták be.
– Akkor költöztem New Yorkba épp… A csőd nem kímélt senkit.
– Hamarosan újranyitják, a nevéért pereskednek…
– Valaha a karámok voltak a helyén… És sok birka.
– Átvágunk a Ramble-en? Nem félsz?
– Mitől félnék… Ezek a mosómedvék már ismernek.
– Nem is attól. Rablóktól.
– Nem félek. Nincsenek olyan kincseim, amiket elrabolhatnának. És igazából rablók sincsenek.
– Tudom. De azért megkérdeztem. Az emberekben vannak fenntartások az ilyen kalandokkal szemben.
– Menjünk. Legalább egy másik titkot is mutatok neked. – ígértem meg.

A titok pedig egy csenddel körbevett kis kiemelkedő szikla a Fifth Avenue felé hajló lejtőn. Oda kiültünk, és hallgatva a város távoli moraját, bámultuk a fákon túli épületsort.

– Mit dúdolsz?
– Egy régi kis dalt.
– What I loved and left behind… ?
– Amit szerettem, de magam mögött hagytam…
– Bármi is , amit megbántál?
– Megtanultam: olyan nincs. Nem szabad lennie. Nem bánok semmit sem.
– Az már egy másik dal lenne.
– Je ne regrette rien…
– Beszélsz franciául?
– Nem.
– És mi a titok?
– A titok az, ahogy itt ülünk, és azt az aranysapkés tornyot bámuljuk.
– Ebben semmi titok nincs látszólag.
– Semmi. Látszólag. A titkok nem is látványosak. Bár ez a titok eléggé az.
– … Akkor én nem látom!
– Nem, nem. Most nem is láthatod. Nincs telihold.
– Akkor mi lenne?
– A telihold éppen ott kelne fel.
– Az aranysapkás ház felett?
– Ő lenne a bojt. És ha akkor itt ülnénk, akkor ez az egész domboldal ezüstös fényben fürdene. Mint egy tündérkert. Tavasszal a legszebb.
– Hogyan jutottál a titokhoz?
– A gyermekek ismernek minden titkot. És van nekem egy kis barátom. Egy téli estén szánkóztunk itt. Alvin akkor mutatta meg a titkot a holddal.
– Miért osztod meg velem a titkot?
– Mert a titkot olyasvalakivel megosztani, aki értékeli, még szebb titokká teszi azt. És akkor még Andersenről semmit sem meséltem.
– Mesélj.
– Az nem úgy van. Most inkább lépjünk egyet.
– Nekem elfogytak a titkaim – szólt mentegetőzve – Egyelőre.
– Itt az ideje, hogy kitaláljunk egy közöset.
– Azt hogyan?
– Hagyni kell, hogy ránktaláljon.

Hűvös lett, de nem zavart a titok keresésben. Még az idő sem. Ha jól meggondolom, fogalmunk sem volt az időről. A sötétben imitt-amott villództak a lámpák az ösvények mentén, az út pedig megvilágította a maga részét, hogy nagy árnyékokat rajzoljon a legváratlanabb helyekre is.

– Milyen félelmetes mégiscsak ez a Ramble – állapította meg Brian.
– Tudod, mikor van itt a legnagyobb világosság éjszaka?
– Teliholdkor.
– Dehogyis. Amikor be van borulva. A telihold nem győz annyi fényt ideküldeni, mint amennyit a sűrűn felhős ég visszaver a város fényeiből. Szinte reggeli világosság van olyankor…

A Csónakház felől ereszkedve érkeztünk a szökőkút tövébe. Az angyal a tetején fekete kontúr volt, amint a csempés kövezetre vetült. A belülről megvilágított alagút boltívei rajzolták ilyen élesre.

– Látod, ezt a titkot egy tavaszi éjszakán fedeztem fel. Valami miatt úgy élt bennem, nyári éjszaka volt. De nem. Előkerestem az aznapi fotókat, és a dátum áprilisi volt.
– Ez egy szép titok – mondta átszellemülten figyelve a fények játékát.
– Nagyon hosszan törtem a fejem, mi lehet az oka, hogy ebben a fényvárosban, pont a Central Park szívében van ilyen sötétség. Sehol egy lámpa… És ahogy itt a kút káváján ültem, jöttem rá, hogy azért nincsenek fények körös-körül, hogy a boltívek jobban érvényesüljenek.

Brian felugrott a csendes téli álomban pihenő szükőkút kávájára, és elindult körbe. Ujjongott és nagyokat kacagott, ha mellélépett:

– De jó, hogy idehoztál! Olyan mezítláb érzem magam most a parkban… Mintha megint gyermek lennék!
– Gyere, másszunk bele. Miért ne másznánk bele.

Megérinthettük az angyalt. A szobor tővében álltunk, felfelé bámultunk, mindketten megilletődve.
– Ugye, te sem láttad még innen? Alulról. Ugye, te sem?…
– Nem. Én sem.
– Akkor mostmár ez a mi kettőnk titka. Tudtam én, hogy még ma megtaláljuk…
– Mezítláb a parkban. Ez legyen a titkunk neve.

Nevetgélve, kipirult arccal bolondkodva szotyogtunk vissza a nyugati kijárat felé. Brian egy sziklára futott fel, onnan kiabált:
– Gyere! Gyere gyorsan!
– Miért a sietség? – kíváncsiskodtam, de hűségesen kaptattam fel a sziklára. Amikor fenn voltam, Brian az ég felé fordítva arcát, széttárta a karját:
– Na, most jól öleljük magunkra a várost!

Briantől a 72. utca sarkán búcsúztam el. Ő délnek indult, én meg a metró felé, hogy még délebbre menjek – haza. Azért is fordultam utána, mert valami miatt sejtettem, hogy most láttam utoljára. Pedig akkor még nem is jártam utána, hogy megtudjam, milyen híres emberrel vannak közös titkaim. Aztán még utánaszóltam nevetve:
– Hé, Brian!… – mintha várta volna, azonnal visszafordult, és mosolygott… aztán legközelebb a kutyát is el kellene hoznod… a kutyasétáltatásra!

New York, 2012. április 8.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ