(Epizódok a Siklósi Szandzsák történetéből)

VIII.

Farkas

A hat suhanc az út két oldalán, a bozótosban bújt meg. Az egyhangú eső átáztatta a lombokat, furakodás közben az ágak sűrűjében mind a ruhájukra pörgött az elnehezült csapadék, bőrig áztak. Kezükben meztelen kard, várnak a jelre. A hidegtől vagy az izgalomtól időnként megremegnek. Farkas egy fa tetejére gallyazott föl, ahonnan mindkét irányban messze és jól belátja az utat. Aprólékosan kigondolt, eltervezett mindent, a fiúkban megbízhat, elismerik vezérségét, fölnéznek rá, vakon tűzbe rohannának szavára, majdhogy istenítik. A helyszínt is körültekintően választotta ki, ügyelve mindenre. Az eszéki út itt vesz egy utolsó kanyart, a belőle kiérő szinte a feje felett látja tornyosulni a siklósi várat. Távolabbról is nagyon jó iránymutató a vár, de a kanyart megelőző szakaszon lápi erdőben, bozótosok, nyíresek, nádasok között húzódik a földtöltéses út. Itt egészen közel nyomul az út két széléhez a bozót, nappal is félhomályos alagúttá alakítva egy rövid, kanyargós szakaszt. Innen már nyílegyenesen vezet az út a lápi rétek között, amelyek egészen a városfalig húzódnak. A rétből átmenet nélkül, meredeken emelkedik ki a sziklás domb, amelyre a vár épült. A nyugati oldalon kőfal és bástya védi a várat s a várost, kelet és észak felől a találékony lakosság függőlegesre faragta a domb meredek partját, messziről nézve olyan, mintha néhány polgárház kimerészkedett volna a szakadék szélére, s most azon töprengene, levesse-e magát a mélybe. Farkas magaslati rejteke alig egy mérföldnyire esik a déli városkaputól, Eszék irányába pedig órányi járótávolságot végiglát. A vár és a várőrség túlságosan közel van, de távolabbról nem tarthatók szemmel, veszély csak onnan közeledhet.

Először egy kisebb csapat szpáhi lovagolt a város irányába telivér lovakon, köpenyükbe burkolózva ügettek az esőben. Farkas jelzett, nehogy mozdulni merjenek a fiúk. Azután egy tíz-tizenkét szekérből álló kereskedőkaraván közeledett, vaskos, erős lovak húzták a megrakott szekereket, gazdag, zsíros zsákmány vonult el az orruk előtt, de ki tudja, hány embert rejt a ponyvák mélye, mennyire fegyverkeztek fel a békés kereskedők. Majd! — villant Farkas szeme. – Legközelebb! Leszünk mi még többen! Majd akkor! Mint a zsákmányára várakozó ragadozó, nem érezte az esőt, a hideget, minden idege és minden érzéke a vadászatra feszült, mozdulatlanul ült a fán, csak a szeme járt, járta az utat, amelyen annak is jönnie kell, akiről halálbiztosan tudja, hogy csak az ő éhének csillapítására teremtődött.

Most! Vadászösztöne pontosan, hibátlanul működött, ez lesz az: magányos szekér közeledett viszonylag sebes tempóban, mintha az előző karavántól maradt volna el, és most minél előbb utol szeretné érni őket. Farkasnak ökölbe szorult a keze, most, most kell egy kicsi szerencse: ha a karavánt akkor nyeli be a városkapu, amikor a magányos szekér ideér, és ha egyik irányból sem jelenik meg senki, akkor csak ők lesznek az úton, megfelelő a túlerő, biztos a zsákmány. Gyakorolták eleget a fiúk, álmukból ébresztve sem tévesztenék el: kettő a lovakat fogja meg, kettő a szekér elejére pattan és a bakon ülőket tartja sakkban, kettő a hátuljára, hogy a ponyva alatt esetleg megbújók onnan se védekezhessenek… A gyorsaság, a néma és összehangolt cselekvés a döntő. A meglepetés és az ijedtség elvégzi a többit… Itt már puskalövésnyire a város, már biztonságban érzik magukat az utasok, ezt kell kihasználni. Aztán fölmarkolják, amit a két karjuk bír, és eltűnnek a lápban… Nincs az a török, aki utánuk merne menni, ha mégis, hát az a fogát biztos otthagyja. Az úton még mindig senki, közel-távol semmi mozgás, csak a magányos szekér közeledik.

Már csak percek vannak hátra, még egy gyors pillantás mindkét irányba, az úton semmi mozgás. Leereszkedik a fáról, megvizslatja csapatát. Semmi kétség, reszketnek a fiúk. Órák óta áznak a hideg őszi esőben, és most a felfokozott idegállapotú utolsó percek megvacogtatják őket. – Menni fog! — néz keményen a szemükbe, azok meg titkolják remegésüket, bólintanak és elszántan ismétlik: – Menni fog! – Csak ahogy megtanultátok! Gyorsan, némán, egy akarattal! — Két szökkenéssel átugrik az út túlsó oldalára, azokban is meg kell frissen acélozni a reszketeg tettvágyat. És már hallani is a kocsikerék nyikorgását, a lovak horkantásait. Farkas fölajzott íjként várja a pillanatot, megnyalja a szája szélét, a fiúk erősen szorítják a kardot. A lombok résein át már látják a szekeret, turbános török ül a bakon, mögötte vészjóslóan sötét a kocsi mélye. Farkas keze a magasba emelkedik…

Hogy hol romlott el az egész, már senki nem tudhatja. Eleinte minden a tervek szerint alakult, a lovak engedelmesen megálltak a zablájukba kapaszkodó kéznek, a bakon a török moccanni sem mert a mellének szegezett két kard mögött, Farkas már vágta is el a rögzítő köteleket, és rántotta le a ponyvát a kocsiról. A néma, gyors, váratlan rajtaütés teljesen megbénította az áldozatot. Mire értelemmel utolérhette az eseményeket, mire felfoghatta, mi történik, már föl is tárult a kocsi kincses rakománya: párnák és takarók közé bevackolva egy asszony s három apró gyermek. Talán a török valóban kincsnek érezte rakományát, és övéi védelmében eszeveszett cselekvésre ragadtatta magát, talán belenézett a rátámadó suhancok szemébe, és onnan olvasott reményt a kétségbeesett hősiességre, egyszercsak pisztoly volt a kezében… Fülsiketítő, messzehangzó dörrenés, és az egyik legény holtan hull le a hágcsóról. A másik zavarodottan néz társa után, eszébe sem jut, hogy használhatná a kezében szorongatott kardot. Farkasnak kell közbeavatkoznia, egyetlen csapással levágja hátulról a török fejét. Sugárban fölszökő vére visszahull családjára, akikből az iszonyattól egetverő, hisztérikus sikoltás tör fel.

A messzehangzó pisztolylövés után velőtrázó sikoltozás.

A suhancok dermedt szemlélői Farkas gyors cselekvésének: borotvaéles kardjával suhint néhányat, és újra csend van a tájon, halotti csend. Farkas letépi a török szíjáról a pénzeszacskót, lefeszeget a nő ujjáról egy gyűrűt, nincs sok idő, a lövés hangját bizonyára meghallották a városban… A szekeret is át kellene kutatni, benne minden véres lucsok, de a legények most használhatatlanok. Az egyik lódobogást vél hallani, Farkas is fülel, ő nem hall semmit, de már mindnek a szemében ott a rémület: menekülni innen!

És futnak, futnak nádon, éren, bozóton, erdőn át, irány és cél nélkül, csak messze, el. Farkas fut velük, csak rohanjanak, mozogják ki magukból a rettenetet. Futnak, míg tüdővel bírják. Farkas int egy tisztáson, itt már megállhatnak. Hosszú mély lélegzetekkel parancsol ziháló tüdejének, szólni kell a fiúkkal, néhány feddő szóval az önérzetüket megbolygatni, meg azt is valahogy fel kell dolgozniuk, hogy eggyel kevesebben vannak. Hibázni nem szabad! A pénzeszacskóba is bele kell nézni, milyen hasznot hozott a kaland…

Az öt suhanc fuldokolva, sugárban hányja ki gyomrának tartalmát.

Egy bujdosó szegénylegény – a Musica Historica előadásában (Csíkszeredai Régizene Fesztivál)

Következik:

IX.

Ali Lakon

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ