(Puzzle-darabok életemből)

Fürdéseinket a Maroson zavarta, hogy közvetlen a gát alatt még teljesen kiszámíthatatlanul robbant egy-egy akna, magával rántva jobb esetben egy merítőhálót, de sajnos gyakran fürdőzőt is. A parton pár perc alatt maroknyi ép töltényt lehetett gyűjteni s gatyaszárba eldugni, mert a szüleink tiltották ezeket a játékszereket. Pedig milyen izgalmas volt harapófogóval levenni az ólomgolyót majd szeget tenni helyébe, a szeg végét és a hüvelyt spárgával úgy összekötni, hogy kis ügyességgel a járda széléhez ütve óriási robbanással ment szét a hüvely vagy lőtte ki teljesen ellenőrizhetetlenül a szeget, erről az azóta félszemű kortársaim többet tudnának írni, mi megúsztuk. A legnagyobb változás az emberekben ment végbe, beköltözött a félelem minden lélekbe. A városunkban a hatalmat átvette a proli csőcselék és állandóan félni lehetett a múltban ellenük vélt vagy belemagyarázható „bűntettek” bosszújától. Megmételyezte a művelt emberek lelkét, tudatát is az új rendszer. Édesanyám megpályázott a leánylíceumban egy üres állást; mint történelem–földrajz szakos tanárnő már akkor nagy köztiszteletnek vagy inkább közszeretetnek örvendett, s négy gyermekkel teljesen biztosra vehette, hogy meg is kapja a katedrát, de egy fiatal, akkor végzett és román származású, magyarul jól beszélő tanárnő is jelentkezett a posztra. A tartományi tanfelügyelőség, hogy kezeit moshassa, Brassóból hívatta le az ottani politikai főiskola tanárát (Veress Bélát), hogy mint teljesen semleges ítélő döntsön. Senki sem tudta, hogy Veress Béla édesanyám édestestvére. A döntés megszületett, és édesanyám hónapokig ingázhatott/navétázhatott Régenbe tanítani, mert egyrészt Béla bácsi mint elkötelezett, nem volt hajlandó elárulni a bizottságnak hogy ő ki, nehogy gyávaságnak fessen vagy kibújásnak a pártfeladat alól, másrészt meg nem adhatta édesanyámnak az állást, mert ha valamikor kiderül, hogy a testvére, hát…

A szüleim alig szabadultak meg a háború lidércnyomásától, máris szembesülhettek az új rendszer által társadalmilag, államilag szított bizalmatlansággal. Akinek több könyve volt, mint egy (a párttagsági könyv) már gyanús volt, hisz azt már csak kemény munkával lehet átnevelni. Ez a félem más, mint amit a háború okozott. Akkor jöttek a bombázók, ők elmenekültek vagy elbújtak s tudták, hogy vége lesz, számbavették a veszteségeket, a tényállás maga diktálta, hogyan tovább, de most senki sem tudta, hogy mi vár rá. Még felszentelt munkásvezetőink sem. Ők is a nagy Szovjettől várták a napiparancsot arról, ki most a főellenség, mi a tennivaló, és a parancsok jöttek. Nálunk is megvoltak a most már mindenkit (még a megrögzött őskommunistákat is) rettegésre ítélő politikai perek, Pauker Ana és társai, fényképeiket hatalmas táblákon vitte minden üzem élmunkáscsapata a május 1-jei felvonulás nyitósorában, egyik napról a másikra kegyvesztetteké, sőt árulókká, nyílt vagy titkolt kivégzés áldozataivá váltak. A papokra sokszoros figyelemmel vigyáztak, hisz féltékenyek voltak rájuk (az egyház már több évszázados múltra tekintett vissza a hittérítéssel járó agymosás módszereiben), és könnyen játékrontókká válhattak az új hit elterjesztésében. Ez a mi családunkat többszörösen is érintette, egyrészt a semmiből hirtelen hatalomhoz, biztos óriási keresethez jutó két nagybátyám, akik nem akarták önéletrajzukba a volt vagy akkor még aktív református pap sógorukat felvezetni, másrészt meg a négy gyermek jövője állandó kételyek között morzsolta az amúgy is megfélemlített édesapámat. Ekkor mondott le palástjogáról, és ekkor tűntek el a könyvespolcunkról a Szabó Dezső, Nyirő, Bibó, Hamvas Béla, Karácsony Sándor, Gyökösi Endre könyvei, a Márai Sándor-kötetek, a Zola-művek gyönyörű rézemblémás féldomborműves kötetein kívül a Háború és béke többkötetes díszkiadása maradt csak . Ezekben az években tanultuk szorgalmasan, hogy kik nem rokonaink (Gyárfás Elemér neve tabu lett) s még a párizsi végzettséget is csak abból a célból volt szabad tudnunk, hogy franciaórák adására jogosítsa fel apánkat, de büszkélkedni vele már tilos volt.

Holnap 65 éves leszek.

Nem vagyok költő, hogy egy verssel lepjem meg magam-magam, helyette a Majoránéktól kapott csodálatos szép kötésben megjelent Háromszék vármegye nemes családjaiból és a már régóta birtokomban levő Magyarország családjai és nemesek tábláiból összeállítom családfánk ágát, a főágat, nem az egész koronát. Az első bejegyzés 1550-ből Pál (Lécfalvi) egyik fia, ugyancsak Pál, 1609-ben nyeri el a családi címert. Bethlen Gábor fejedelmi tanácsosa, fia, Tamás elveszi Zágoni Jankó Ilonát, a háromszéki főbíró lányát. Fiuk, István, kézdiszéki királybíró s szércsei Szércsey Borbálától Tamás nevű fiuk 1725-ben, a következő helyiségekben rendelkezik az egész faluval vagy nagy birtokrészekkel: Háromszéken – Lécfalva, Maksa, Telek, Cófalva, Kis- és Nagy-Borosnyó, Szörcse, Angyalos. Kolozs megyében Dezméren, Szamosfalván. Doboka megyében Iklódon, Küküllő megyében Balavásáron, Nagy- és Kiskenden, Csapón és Ózdon. Fiuk, Pál, hídvégi Nemes Sárát vezeti az oltár elé, róla csak az van bejegyezve, hogy fivérei grófok lettek Lécfalván, Hídvégen, Fületelkén, Nagy- és Kiskenden. István nevű fiától és szentmiklósi és óvári Pongrácz Laurától születik Lajos, ki a nagyváradi Horváth Terézzel, a későbbi özv. cófalvi Csabay Dánielnével éli le életét s hozzák a világra Miklóst, ki Bitán, Lécfalván, háromszéki ev.ref.főgondnok, kir.hivatalos, és ki miután elválik a diódváraljai Miksa Pólitól, elveszi széplaki Petrichevich Horváth Rózát. Az ebből a házasságból született hat gyerek közül az egyik György lehet, a következő ős, mert Sámuel fiúk a krónika szerint huszárkapitány és nőtlen.György elveszi tarcsafalvi Pálffy Máriát, és ők már csak mint lécfalvi birtokosok szerepelnek. Ugyancsak hat gyermekük közül Samura tippelek mint nagytatára, de itt megszakad a krónika, kézzel valaki bejegyezte, hogy Samunak három gyermeke volt: Lajos (ez lehet édesapánk), István és Zsuzsa, meg van egy másik bejegyzés is, hogy Sámuel után Lajos és László viszik tovább az ágat, na, ez még tisztázásra vár. Az a lényeg, hogy valamikor az ősködben kettévált a családfa, egyik ága birtokolta a Lécfalva és Feketeügy közötti területet, hatalmas udvarházzal, a másik meg Magyarországra származott, Pozsonyba, és mint főpolgármester eresztett gyökeret és növelt új ágakat.

Édesapám a karácsonyi fenyőfa állításakor lepedőt akasztott az utcára néző ablakra (amúgy függönyök nélkül nőttünk fel, nem volt takargatnivalónk meg pénzünk sem ilyen fölösleges flancra) s még sorolhatnám, hogy mi vezetett oda, hogy felnőttkoromban még ma is ha határon megyek át vagy állami szerv, hatóság embere megszólít, összeszorul a gyomrom, és azonnal védekezésre állok be. A mi helyzetünket súlyosbította, hogy hirtelen MAGYAROK lettünk, nem mintha azelőtt nem azok voltunk, de azelőtt úgy voltunk magyarok, mint ahogy valaki szőke, barna esetleg kék szemű, vagy éppen zöld, s most meg olyan furcsa láthatatlan sárga vagy inkább most már piros Dávid-csillag került arcunkra, mindenünkre.
Kisgyermekekként nem éreztük át villámgyorsan felszámolt szervezeteinknek a hiányát, nem tudtuk, mit jelent az, hogy nagyon ismert bácsik tűnnek el egyik napról a másikra, csak valami bűntudat kezdett eluralkodni naiv kis fejünkben, valami rosszat csináltunk s ezért majd egyszer felelni kell. Közvetlen a háború után még nem volt idő megnyitni a frontot az ősellenség, a magyarok ellen, még ott volt a király, ott volt, ha még csak foszlányaiban is a többpártrendszer, először ezekkel kellett leszámolni s majd csak azután jöhettünk mi. Az általános bizonytalanság, erről muszáj írnom, mert a Svájcban született unokák soha nem fogják (szerencséjükre) megtudni, megérteni, hogy mi volt az, nem az éhségtől, hidegtől, nyomortól félni, hanem valami ismeretlentől, amiben minden benne van, de nem látod, nincs előtted a front, mint a háborúban, ahol itt vagyok én, s ott túl az ellenség, aztán lövünk s valaki győz. Édesanyám szenvedte a családon belül is a kialakult helyzet visszásságait, a két nagyratörő báty/sógor és apa/após állandóan emlékeztették, hogy ezt a házasságot Gyárfással nem tanácsolták, s most, íme, veszélyezteti karrierjüket s a négy gyermek jövőjét, nem, nem mondták, hanem néztek és úgy néztek rá, hogy ez mind benne volt. Meg volt mérgezve alapjaiban minden, mint az ottfelejtett gátalatti aknák fenyegettek az ismeretlen, bármikor ránk törhető események. Aztán megjött 1947. december 30., s a nép elkergette a királyt, aki pánikszerű menekülésében a tizennégy vagonnyi érték- és műtárgyakkal együtt magával vitte gyermekkoromat is. Hosszas tanakodás után, mert bátyáim nem részesültek ilyen örömökben, engem beírattak a Szent György téri óvodába, hogy alaposabban felkészülve mehessek egy pár évre rá az iskolába.Az óvoda nem messze a kenyérgyártól, keskeny udvarból nyíló ötször hat méteres terem volt, valamikor talán műhely lehetett, s a munkásvasököl elűzte az átkos jogos tulajt, kinek ősapái és ő maga is számtalan embernek adott munkát, megélhetőséget, s most átalakult az új nemzedék bölcsőjévé. Hát először is, de másodszor is, vagy talán csak kizárólagosan a békeharcra neveltek, az egyetlen játékszer, amivel a délelőttöt kellett eltölteni egy hatalmas fanyelű ár, úgy kihegyezve, hogy amikor édesanyám eljött utánam a szomorú eseményt követően , megborzongott. Ez az ár arra volt hivatott, hogy a vékony kartonra rajzolt egyszerű formákat sűrűn kilyukasztgassunk, ezzel növelve az önfegyelmet és az összpontosító erőt. Tedd azt, amit én, a feljebbvalód mondok, ezt kellett az óvó néninek belénk nevelnie. Naponta, sőt óránként kellett elővenni a kötszereket, hisz a kartonpapírt egy párnácskán fél kézzel rögzíteni és a másik kézzel döfködni órákon át, nem ötéves gyermekek ideális játéka. A fáradtság és unalom meg a hegyes ár aztán megtette hatását, és amikor az egyik Lavotta tető pereméről jött gyermek a másik félszemét szúrta ki, számomra véget ért az óvodai nevelés. Annyian voltunk akkor már az udvarunkon, hogy el lehetett ott is tölteni s hasznosabban azt az iskoláig még hátralevő egy-két évet. Nagytata vette át a nevelésem.

(Folytatjuk)