A KASZÁRNYA HELYETT A DÖLYFÖS KAPITÁNY ÉGETT LE!

Csendben teltek a napok a katonai orvosi egyetemnél. Egy év alatt, a leszerelésig, a már említettek mellett csupán egy-két történet színezte életünket. Ám az, amit most itt elmesélek nagyon is színezte. Volt nálunk egy oltyán származású kapitány, aki mint több kisnövésű ember, nagyszájúsággal, néha ordítással, valami különleges szokással, gonoszsággal, vagy éppen durvasággal akarta felhívni magára a figyelmet, illetve pótolni azt, amit a természet nem adott meg neki. (A történelem sok példát kínál erre, gondoljunk csak Napóleonra vagy Ceausescura!). Még szerencse, hogy ritkábban volt dolgunk vele, mert az adminisztrációnál ténykedett, s csak akkor fejeskedett a sorkatonák fölött, amikor az egész egységre kiterjedően szolgálatos tiszt volt. Ez havi egyszer, ritkábban kétszer fordult elő.  De ilyenkor mindig megforgatott, ugratott bennünket. Azon a bizonyos napon, mindjárt a reggeli után riadót fúvatott a helyi tűzoltócsoportnak, amelynek ( mint a sorkatonák közt a legnagyobb rangot viselő személy) megint csak én voltam a vezetője. Gyorsan kaptuk a sisakot, csákányt, lapátot, vízcsövet és felsorakoztunk az udvaron a konkrét parancsra, azaz feladatra várva. „Ég a főépület tetejének balsarka!” ordította. Gyorsan megbeszéltem a „harci helyzetet” a csapattal, ki hova megy és mit csinál. A tüzet el kellett szigetelni, hogy ne terjedjen tovább. Felmásztunk a padlásra, onnan a tetőre, mostuk a cserepeket a felcipelt nagy fecskendővel, nagy zajjal zuhogott le a víz, be néhány olyan szobába is. melynek nyitva volt az ablaka. Vártuk, hogy az oltyán kapitány, a nagyobb károkat megelőzendő, lefújja a riadót, mint ahogy ilyenkor szokás. Nem fújta le. Mint később kiderült, beült a konyhára zabálni. Mi meg elkezdtük a cserepeket ledobálni. „Csak bátran dobáljátok fiúk, nekünk most ez a kötelességünk!” biztattam a sisakos bakákat, arra gondolva, hogy jó leckét adunk a hetvenkedő oltyánnak. Két sor le is ment, amikor nagy ordítozva megjelent Cristea százados: „Állatok! Mi az istent csináltok!? Álljatok le!”. Mire én: „Kapitány elvtárs, jelentem, lokalizáljuk a tüzet és várjuk, hogy lefújja a riadót, mert a szabályzat szerint nekünk mindaddig cselekednünk kell!”
Totál siker! A hirtelen előkerült ezredparancsnok előttünk dorgálta meg az őrhelyét elhagyó századost és egyelőre nem osztotta be ilyen szolgálatra. Később azt hallottam, hogy a károk miatt büntetést is kapott. A pukkancs tiszt ugyanis végig kellett volna kövesse a kiadott parancs teljesítését és szükség szerint beavatkozzon. Erről a hasa kedvéért megfeledkezett. Hát megkapta.
Különben elég hézagos volt akkor a tisztek felkészültsége minden tekintetben, a nem harcászati egységeknél szolgálóké pedig katonailag szinte zéró. Alkalmasint a rendszer lényegéből fakadt, hogy esetenként olyasmit is kértek tőlük, amihez legkevésbé értettek, mert előléptetéskor ezeknek a tiszteknek is vizsgázniuk kellett harcászati ismeretekből, noha a katonai közigazgatásban dolgoztak. Persze, a kapitalisták támadásának elhárítására, mindenki harcra kész kellett legyen! Ám az is tény, hogy nagy volt a tiszthiány, miután a régi rendszer megbízhatatlan tisztjeit elküldték, nem ritkán munkatáborba és helyettük a „nép fiait” léptették elő, rendszerint pár hónapos gyorstalpaló tanfolyam elvégzését követően. Sok volt köztük a bunkó. Olyannyira, hogy magam is meglepődtem, amikor egyszer négy százados megkért, hogy az őrnagyi vizsgára készülve, tartsak nekik előadásokat harcászati taktikából. Mikor rábólintottam, meg kellett fogadnom, hogy erről senkinek nem szólok, legkevésbé alacsonyabb rangú tiszttársaiknak és természetesen a sorkatonáknak. Három hónapon át hetente kétszer eltűntem egy-egy órára. Csak az érintett tisztek tudták, hol vagyok. Nem is szóltam senkinek, csak leszerelésem napján egy-két jó barátnak. Miért is szóltam volna, mikor az érintett tisztek több apró kedvezményben részesítettek. Dugiban kaptam tőlük ezt-azt, néha behívtak a tiszti étkezdébe, jegyet szereztek a moziba. Akkor az indiai Radzs Kapur filmek voltak divatban. Mint a Csavargó vagy a Kis cipőtisztító. Az előbbit többször is megnéztem a kimenők alkalmával. A nagy szerelmi drámáról, pontosabban két főhőséről, a bukarestiek egy külön dalt költöttek, ilyen szöveggel : ” Pe sosea Colentina, vine Rita cu masina / Peste deal si peste vale, vine Radj din inchisoare”. De az is benne volt. hogy ” Daca vrei sa vezi pe Radj, sa faci casa la oras/ Sa faci casa cu balcon / Ca sa vezi pe Radj Kapur…” Mellesleg, a találékonyság mellett, az egészséges humor is benne van e dalocskában.
Mintegy összefoglalóként elmondhatom: a két év katonaság nem volt hiábavaló. Fizikálisán megerősödtem, s lényegében itt jöttem rá, hogy az ember sokkal többet kibír, mint amennyit magáról képzel, persze, egész életpályámat és egyben jövőmet nézve, az adott korban nem éppen azokra az ismeretekre lett volna szükségem, mint amelyeket a katonaság adott, ám nekem ebbe nem volt beleszólásom. Az úgynevezett hidegháború éveit éltük és belénk sulykolták, hogy a „szocialista tábor” meg kell védje magát az imperialisták támadásától. Végső soron szerencsém volt, hogy nem kerültem még keményebb helyre, jó sorsom és a katonaságig megszerzett tudásom több nehéz ponton átsegített. Meg az olyan emberséges tisztek, mint Székely és Corpos főhadnagy. Egy székely és egy oltyán.

PS.
A szerencse a következő években sem szegődött el mellőlem. Olyannyira nem, hogy amikor 1959 őszén a mundért levetve, az Északi Pályaudvaron a szatmári gyorsvonatra szállva. elköszöntem Bukaresttől, legmerészebb álmaimban sem merült fel, hogy mindössze két év múlva újságíróként térek vissza a fővárosba. Pedig ez a valóság. Micsoda fordulat!